Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-28 / 30. szám
SZUCSICH MÁRIA Barta Lajos felesége, szintén emigráns Íróként élt Csehszlovákiában. 1886-ban született Pécsett, 1965-ben halt meg Budapesten. Már diáklány korában elbeszéléseket közült a pécsi sajtóban, 1910-ben Barta Lajossal Budapestre költözött, s ott elsősorban gyermek- és ifjúsági alkotásokat irt a következő lapokba: Pécsi Napló, Az Én Ojságom, Jó Pajtás, Kispajtás, Világ. A Tanácsköztársaság után férjével együtt külföldre emigrált: Bécsben, Berlinben, Pozsonyban, Prágában, Londonban élt. Ezalatt Írásai Csehszlovákiában magyarul és szlovákul, másutt pedig németül jelentek meg. Jelentősebb müvei: Tavasztól télig (regény, Pozsony 1928), Egy lány felszabadul (regény, uo. 1936), A lányok elindulnak (regény, 1965). Első terjedelmes epikai alkotása, a Tavasztól télig, Jól sikerült életrajzi regény, egy tízéves lány naplója formájában számol be gyerekkori tapasztalatairól, erősen fejlett társadalombirálattal. A műről igen találó és elismerő Ismertetést irt Illyés Gyula a Nyugatban. „Szucsich Mária naplóját mindvégig változatlan érdeklődéssel olvassa az ember, ha nagyritkán itt-ott meg is akad egy-két részleten. A naplót, Ismétlem, egy tízéves kislány Írja. Ennek a kislánynak önrajzolta alakja oly plasztikus, helyenként oly megható, hogy akaratlanul is Dosztojevszkij Nyetocskáját juttatja eszünkbe, azonban néha ez a hang, gyermeki egyszerűségében is oly színezetet vesz fel, olyan kommentálást fűz megfigyeléseihez, amelyet már nehezen lehetne gyermekinek mondani. Mintha az Író későbbi nézetein, tapasztalatain át nézné gyerekkori emlékeit. Nem könnyen tételezi fel az ember, hogy egy tízéves kislány ilyen társadalmi tájékozottsággal rendelkezzen, tapogatózva is olyan csalhatatlanul megtalálja minden baj marxi magyarázató szociális gyökerét, mint ez a kis Iskoláslány“. Második regénye, Egy lány felszabadul, a Masaryk-Akadémia kiadásában jelent meg Pozsonyban. „Szucsichnak ez a második könyve már tetemes erőgyarapodásról tesz tanúságot, bár a módszer, a látásmód és Írói lerögzltés itt is ugyanaz mint első könyvében. Szucsich Mária tulajdonképpen fotografál. Valóságos fényképalbum ez a könyv. A századforduló látszólag békés és derűs légkörében elvonulnak előttünk a vidéki magyar középosztály, lecsúszott, elproletárosodott tagjai; a nyugdíjas kishivatalnokl család, mely titkolt és nehezen leplezhető szegénységben tengeti életét, a módosabb, de önző és buta gőggel teli rokonok, s a külvárosi utca szűkölködő és szegényszagú lakói. Különös és furcsa légkör ez, teli ámítással és Ítélettel, intrikával, kicsinyeskedéssel. Vak és megmagyarázhatatlan gőg és lenézés él ezeknek az embereknek a szivében, ahelyett, hogy annyi erkölcsi bátorság lenne bennük, hogy felismernék a közös sorsból származó bajokat és összetartanának. Nőlróink között, de különben sem akadt még nálunk senki, aki olyan egy szempillantásra meglátta volna a háború előtti életnek ezt a szeletét, mint Szucsich“ — Írja róla Sándor László a Korunkban. Csanda Sándor SZUCSICH MÄRIA Egy lány felszabadul (részlet) — Marika kisasszony, akar maga hozzám feleségül jönni? Egy pillanatra sem hagyta abba az írást. Bosszantó volt ez és ijesztő is. Azt is lehetett gondolni: na ezt is elintézi a többi közötti De azt is lehetett gondolni: ennek az embernek nincs tökéletes esze. — Mert ha igen, — folytatta Solti az írást — akkor reggel hatkor indul a vonaf, elviszem a szüléimhez, ott a falun majd megesküszünk, diszpenzációról majd gondoskodom... öí órakor ott leszek kocsival a házuk előtt. Marika nézte Soltit: nem volt szép a vallomás, semmi „szeretem, imádom önt“, — maradjunk meg annál, hogy bolond! — gondolta magában. De az egész jelenet mégiscsak elkábította, reszkető hangon, ijedten, csakhogy minél előbb kint legyen a szobából, mondta: — Hogyne, persze, igen! Solti intett. Marika nem értette egészen, arra int-e, hogy az írásában sikerült magát jól kifejezni, vagy arra, hogy megértette Marikát. De nem is bánta, hogy mire int, csakhogy már kívül volt. Hát lehetett ezt a Soltit komolyan venni? Ez csak nem szerelmi vallomás! . . . Elnevette magát. A címíró a kiadóhivatali szobában befejezte munkáját, mosta kezét, Solti keresztülszaladt a szobán: Rohanok a nyomdába. A kiadóhivatal vezetője, egy lányos arcú férfi jött be, ránevetett Marikára, egu állvány tetejéről levett egy pohár vízben hét hervadt rózsát: — Ez a két rózsa a kisasszonyé, Solti el akarta küldeni magának, de elfelejtette. Hazafelé menet azon csodálkozott, hogy ott a lapnál többet tudnak Soltiról és őróla, mint ő maga. Ebből se lesz más, mint pletyka!... Otthon semmit sem szólt az anyjának arról, amit Solti mondott. Hallgatva hallgatta anyja panaszait, hogy miért nem ir Kálmánnak. ö nem bírja eltartani és a városnál egyelőre kilátástalan a dolog. Lehet, nagyon lehet, hogy azok fognak győzni, akik ellene vannak a női írnokoknak , . . akkor mi lesz vele? Míg az ágyában hánykolódott, folyton arra gondolt: mennyivel szabadabban mozognak egy szerkesztőségben, mint más irodában? De vajon van-e nyugdija ennek a Soltinak? Eziránt még sohasem érdeklődött. Egy ilyen újságíró még politizálhat is, még a véleményét is megmondhatja, nem úgy, mint egy jegyző ... De azért nem szeretne Solti felesége lenni! ö mégiscsak szereti a szép gyengédségeket . . . Solti nem ért ehhez. Es ha egyszer eszébe jut, akkor is elfelejti... Tudja ez a Solti, hogy mi a szerelem, vagy az csak olyan tizedrangú dolog neki? Nem! Ez olyan borzasztó lenne . . . Korán reggel, még sötétes volt, zörögtek az ablakon. Anyja átszólt hozzá a kis szobába: — Valaki zörget, ki lehet az ilyen korán? Mindketten lusták voltak fölkelni. Etus éppen ébren volt, odaszaladt az ablakhoz. — Egy bácsi van ott künn és egy fiáker — mondta vékony, ciripelő hangján. Annuska is kiugrott az ágyból és az ablakhoz szaladt: — En is látni akarom a lovakat! Marika még a lélegzetét is viszszafojtotta: valami történik most, valami olyan, ami még nem volt. Valami, amit úgy hívnak, hogy sors. Es ez a sors anyjából indult ki, mint az ő léte. Es mit fog tenni sorsának elindítója, az anyja? Már el is kezdődött. Anyja ruhát kapott magára és mint aki nagy veszedelemben segítségért sikolt, többször Zoltán után kiabált. Zoltán be is rohant a szobába, Marika most ezt látta: itt a börtön, ül a börtönben, itt vannak a pribékek. Nem a szerető család, de a pribékek . . . Kiugrott az ágyból, kapkodva felöltözött. Idegfeszítő volt a helyzet. A kopogás az ablakon többször ismétlődött. Anyja fellebbentette a függönyt . . . — Mit akar itt ez a Solti? rivallt Marikára. Zoltán tetézte: — Mit akar itt ez a piszok zsidó? Mit akar itt? Szólj, mert pofon váglak! Eljött értem, megesküszünk az anyjánál. Tudta, hogy most mi következik: anyjának minden álma összeomlik és rémült gondolatai: Sándor bácsi, Zoltán, Kálmán, Marika jövője!. .. Csak folyton sikoltozott: Ö, te szerencsétlen! 0, te szerencsétlen! De akkor Zoltán felbőszültén verni kezdte Marikát és mintha egyetlen pillanat alatt az egész család megőrült volna, még a legkisebb is, Marikának estek és ütötték, ahol érték. Vad jelenet volt. Marika rángatta ki a szekrényből ruháit, zihálva sírt, mert akárhogy ütötték is, siratta őket. Leginkább azt siratta, hogy milyen nagy különbözőségek vannak köztük, még ha egy anya szülte is őket. Siratta azt is, hogy itt tulajdonképpen senki sem szerette őt. Nem is volt idő és gondtalanság a szerelésre. Vajon Solti szereti-e majd? Solti nem ér rá szeretni. Solti a rohanás. Solti a saját lelkének bolondja. Nem, nem fog ráérni, hogy őt is szeresse! És magát is siratta, mert a Nyúl utcával, Kálmánnal, a szép, önös és régies kis boldogságok örökre elmaradnak ■. , Senki sem csókolta meg új sorsa kapujában, mindenki ütött rajta egyet, űzték ki sötét paradicsomukból. Solti a kapu előtt állt, hallhatta is az izgalmakat a házban. De nem szólt egy szót sem. Marika táskáját cipelte ki, Solti elvette tőle, föltette a kocsira. Nem kérdezte, miért sír, miért volt a nagy kiáltozás. Az utca szürke volt, mint valami homályló alagút. Marika Solti mellett ült a kocsiban és folyton azt érezte: visszamenni! Visszamenni! ... A kocsi hajtott lefelé a hegyről, Marika búsan nézett maga elé, Solti már megkérdezhette volna, miért búsul. De Solti nagyon fáradtnak látszott, biztosan nem aludt az éjjel, mert kettőkor fejezték be a lapot. ARDAMICA FERENC J Cl — Persze, Annuskája regen ferjhezment, volt egy csomó gyereke, akiket nem hagyhatott sorsukra az éhenkórász Asztalos Maróiért. Nemrég feleségül akarta venni ezt az asszonyt, de a szálldsadónO nem állt kötélnek. Félt, hogy elveszti a férje után folyósított Özvegyi járadékot és a tíz évvel fiatalabb Mard Is akármikor faképnél hagyhatja. — A visszautasítás után Marci rájött, hogy kihasználják, elszedik a keresetét, fejőstehenet csináltak belOle. Most bosszúból Iszákoskodtk, hogy minél kevesebb pénz jusson az asszonynak. — No még Ilyent! — csodálkozik Jolán, és részvéte a férfi tránt egyre nO. Néhány nap múlva Marcit a pártgyülés elé hívják. Nem hajlandó megjelenni, sejtt, az Igazgató keze van a dologban, haragszik az egész világra, csupa ellenség veszi körül, csak a főnők, meg Jolán biztatják, menjen el, ígérjen Javulást... Magyarázza meg csúfos viselkedését. El ts Indul, persze a kocsmában köt ki, bátorságot szeretne meríteni a féldeclkbOl, csakhogy a bátorságból Is megárt a sok. A végén már nem fél senkitől, annyira merész, hogy felteszi az elnyűtt katonasapkát és nem megy a gyűlésre. WKlzárással fenyegetik, azzal válaszol, hogy nem 7tzett meg a tagságt diját. Nem sokat teketóriáznak, kizárják. Végső csapásként ért az elvtársak cselekedete. Most már nem tartozik sehová, nem érti meg senkt, egész további életének semmt, de semmi értelme stnes. A züllés felé Indul. Az tvászat, a kocsmák tájékán kuncsorgó olcsó nőszemélyek tasztgálják egyre mélyebbre, bele a sárba ... Jolán nézni sem bírja az Ilyesmit. Szép szóval, de erélyesen megpróbál hatni a férftra. önzetlen segíteni akarás él benne, pedig otthon ts elég a baja. Az öreg Kormos megneheztelt a házvételért, alig szól, foghegyről veti oda az Igent, vagy a nemet. — Legalább békén hagy! — rántja fel nemtörődöm mozdulattal a vállát. Számlálja a napokat, a flát várja epekedve, nemsokára leszolgálja az Idejét. Rendbe kell hozni a házat! Ott spórol, ahol lehet, főleg a hasán. Kőművest fogad, javítgatják, klmeszellk, megszépítik az épület külsejét-belsejét. A ház végében lapuló alacsonyabb szobát, konyhát a saját részére tartogatja. Nekt nem sürgős, ráér, ha eddig kibírta a pusztán, még egy kts Ideig ellesz az apósával, csak Pált lakása legyen rendben. Pált megjön, hozza a menyecskét ts. Már megesküdtek, vele nem tudatták, de nem baj. Ogysem utazott volna olyan messztre. Másképp tervezte ő a fia esküvőiét, nem tehet róla, ha nem úgy történt. Már nem lehetett halogatni a dolgot. Tapasztalt tekintete végtgmustrálja a vastagodó ftataiasszonyt. Amúgy is jó húsban van, szakácsnő volt Csehországban, legalább főzni tud, az ts valami, ha már staflrungba semmit sem hozott. — Szegény fiam, most már eheted a knédlit, meg a szószokat! Reggelre knédlt — paradicsommártás, tízóraira knédlt — uborkaszósz, délben knédlt — kaporszósz, uzsonnára knédlt — tormaszósz, vacsorára ... Nesze neked, szánalomra méltó Kormos Pali! — tréfálkozik bánatosan. A ftatalasszonyka értetlenül hallgatja, nem érti a beszédet, de a rengeteg knédlt hallatára kapcsol, mert sértődötten hátrább húzódik. Jolán a nyakába ugrik, egy-kettőre kiengesztelt. A ftatalok bútort vesznek, persze kölcsönre. Jolán meg nyögi tovább az adósságot, egyedül. — Igaz-e megjósoltam, hogy vénasszony leszel, mire visszakerülsz hozzánk — mondja az elnök, amikor összetalálkoznak. Jolán lehajtja a fejét, ugyan mit is felelhetne? Visszajöhetne dolgozni a szövetkezetbe, de... Marcit nem hagyhatja magára, most, hogy mindenki elpártolt tőle, már a raktárnok Is megunta a kellemetlenségeket. Marad minden a régiben... Mard nem jár haza a szállásadónőhöz, vasúti várótermekben alsztk, nap mint nap becslccsant. Akkor ts részeg, amikor a vagont megrakják, rosszul számol néhány ezer üveget. Még szerencse, hogy a gyárban becsületesek, néhány nap múlva jön az értesítés a többletről. Az irodában nagy szenzációt kelt a hír, eljut az igazgató fülébe is, aki gyűlöli Marcit. Elbocsájtással fenyegetőzik. Jolán nem bírja tétlenül nézni az eseményeket. Utóvégre egy emberről van szól Fura, szívtelen népség ez a várost... Nem segítenek egymásnak, nem törődnek a másikkal.
