Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-28 / 30. szám
Harminc fiatal Indult el tavaly Prágából a Német Demokratikus Köztársaságba. A Keletitenger partvidékére. Nem tengerparti nyaralásra, hanem munkába, féléves tapasztalatszerzésre. Valamennyien a Jednota alkalmazottal, valamennyien fiatalok, tizenkilenc — húszévesek. Nemrég léptek otthon munkába a hároméves vendéglátóipari tanonciskola elvégzése után, és mint Jó munkájuk, szakmai rátermettségük révén kerültek a csoportba. Hát sző, ami szó: nem Is olyan rossz a pályát külföldön kezdeni... Négy lány, Éva Ondrejiőková Trencsén környékéről, Hana Kempová Zólyom mellől, Vladimíré Mrázková a csehországi Tahovból ős Hana Cerná Mnlchova Lehotáról került a rostocki kerület egyik kis fürdővároskájába, Graal- Müritzbe. Szállásukon — a városka egyik legrégibb szállodájában, a Waldhotelben, hangosan kirobbanó örömmel fogadtak. Tudtam, hogy az ujjongó fogadtatás nem Is annyira a riporternek, hanem Inkább a kedves és drága távoli KÜLFÖLDI gyakorlat otthon küldöttjének szól, hiszen kétezer kilométer ős országhatár — nem mindegy ... — Mi újság otthon? Milyen az idő? Lehet strandolni? Milyen volt az Aranykulcs? A „Pilarka" tényleg olyan kitűnően énekelt? És a Requiem Igazán olyan szép? Nekünk még nem sikerült elcsípnünk a rádióban.., Nos, eltelt egy kis idő, mire én is kérdezhettem ... Eleinte minden szokatlan és kicsit furcsa volt — kezdtek mesélni a lányok egymás szavába vágva. Az Idegen nyelv, az Időjárás, a nappalok szigorú, másodpercnyi pontosságú rendje és a mindig világos, északi éjszakák... A szőke, kurtára nyírt Hanka Cerná viszi tovább a szót. 0 az egyik nagy önkiszolgáló élelmiszerüzletben tölti ezt a félévet. — Jó néhány napba került, amíg a fülünk megszokta ezt a kemény, pattogó német szót, amit Itt beszélnek. Eleinte alig értettük, pedig háromszor vettünk részt nőmet nyelvtanfolyamon. De a porosz dialektusnál is nehezebben szoktam meg a szigorú ellenőrzést az üzletben. A pénztáros naponta többször átnézi az alkalmazottak zsebeit, táskáját, még az üzletvezetőnő sem kivétel. Eleinte nagyon sértőnek találtam, azt hittem, hogy az idegennel szemben megnyilvánuló túlzott bizalmatlanság, de később rájöttem, hogy ez nem sértés, de a közmondásos német rendszeretet. A másik Hana — sudár, elegáns mozgású, fekete lány — és a kisebb, nagyon Jól öltözött, ápolt, erélyes és határozott Éva, plncérnők. Hana mosolyogva emlékszik vissza az első élményekre: — Az első fizetést bizony elvertük. Elmentünk Rostockba bevásárolni, csupán néhány apróságot, és csomagokkal megrakottan Jöttünk haza. Rostock tele van csillogó kirakatokkal, az egymást követő nagyáruházak a legváltozatosabb, kitűnő minőségű árut kínálják. Mlndsn borzasztóan olcsónak tűnt, és mi mámorosán állapítottuk meg, hogy még ezt Is, amazt Is megvehet- Jük ... Otthon aztán egy kis mérleget csináltunk — szoroztunk é iztottunk ős kiderült, hogy rengeteget könr .űsködtünk. Az árak nagyjából olyanok mint nálunk. Mondanom sem kell, hogy ettől fogva bizony előbb számolunk és aztán vásárolunk. Éva, Jóllehet nagyon praktikus kis teremtés, szereti megfigyelni az embereket, modorukat, viselkedésüket. Pincérnő (Itthon mér fizető voltl], hiába, ez Is a hivatásához tartozik. — Amióta itt vagyok, egyre Jobban becsülöm 'a német polgárokat. Itt sokkal nagyobb tisztelettel és megbecsüléssel néznek ránk pincérnőkre, mint otthon. És a közönség különben is nagyon fegyelmezett. Ott, ahol én dolgozom, a Strandperle-ben, háromnegyed tizenkettőkor van záróra. Eddig még soha senkinek eszébe sem Jutott, hogy a záróra után akár csak egy pohár szódát Is -kért volna. Búcsúzóul még felteszem a szokásos kérdést: — És mi tetszik a legjobban? — A tengeri — kiáltják egyszerre mind a négyen. Láng Éva A* négy kislány: Hsns Cerná, Éva, Vlaffka ás Hanka Kempová >3 I V J Д» ember közösségben él, de azért magánélete is van, és ennek feltételeit Ízlésének és egyéniségének megfelelően, az otthonában alakítja ki. Az otthon, zárt sérthetetlen terület, oda nem hatolhat be a külvilág, azt hatóságok és magánszemélyek is tiszteletben tartják. Dicsérem az eszét annak az angol polgárnak, aki először kimondta, hogy ,my house is my castle“ — az én házam az én váram. Az otthonában mindenki azt csinál, amit akar, de természetesen úgy, hogy lehetőleg ne zavarja a többi otthontulajdonost, vagyis a szomszédait. És itt kezdődik a fonákja. Mert amikor az ember ül az otthonában, olvas, pihen, vagy elbóbiskol, akkor minden előzetes engedély nélkül betör hozzá a közösségi élet — hangzavara. Például a szomszédasszony egyoldalú eszmecserét folytat a férjével: „Te istenátka, te Iszákos, te gazember, hogy szakadna rád az ég, hát ilyenkor kell jönni, így kell tántorogni, hát ember vagy te... jaj de szerencsétlen vagyok!“ Persze ez csak erősen rövidített és kivonatolt szöveg és az is persze, hogy ez a hangjáték városban és falvainkban egyaránt „élvezhető“. A múlt nyáron például néhány napot töltöttem egy csallóközi faluban és négy-öt nap alatt már tudtam, hogy melyik lány melyik fiúval kerülgeti csillagfényes estéken a kis akácost és hogy a Sárit, aki a városban dolgozik, már a negyedik vőlegénye is elhagyta, mert nagyon adakozó természetű. A felvilágosításokat úgy kaptam, hogy mentem délben a falu főutcáján és a konyhában főzőcskéző kedves asszonytársak olyan hangosan mesélték az eseményeket, hogy az egész utca zengett. Sok adatot kaptam a falvainkban már ősidők óta ismert „televíziós távbeszélő“ révén is. Ez nagyon egyszerű és olcsó találmány: Juliska néni kiáll a kerítés mellé és közli a legfontosabb híreket a túlsó oldalon húzódó kerítés mellett álldogáló Róza nénivel. Látják is, hallják is egymást és még tárcsázni sem kell. Higgyék le, hogy egy színes, érdekfeszítő és pornográfiától sem mentes regényt írhatnék abból, amit az évek során a reggeli órákban, a tejcsarnok előtt hallottam. Mert az általam annyira tisztelt gyengébb nem tagjai legintimebb magánügyeik közlésével igyekeztek eltölteni a sorban állás idejét. Hasonlóképpen érdekes Írásművet eszkábálhatnék össze a villamoson, autóbuszban hallott történetekből is. Én kérem tudom, hogy él itt a városban egy Józsi, aki „mindennap elveri azt a szegény Olgát és az Olga, az jó marha, tűri . .Tudom, hogy él a városban egy Piri, aki „hetenként kétszer csalja meg a férjét, aki viszont nem törődik felesége pajkosságával, mert 6 meg háromszor csalja meg a Pirit ugyanannyi idő alatt“. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ne vigyük nyilvánosság elé a magánéletünket — sem a magunkét, sem másét. Ne a szomszédaink által is hallható hangerővel vitassuk meg családi ügyeinket. Ne a villamosban referáljunk ismerőseink, barátnőink nemi viszontagságairól, ne a kiskapuban tárgyaljuk a falusi fiatalok szerelmi kapcsolatait. Követeljük meg mindenkitől, hogy tiszteletben tartsa az otthon, a magánélet sérthetetlenségét! Mindenkitől! önmagunktól is! Péterii Gyula Michel MEGVAKULT Négy évvel ezelőtt történt, a belgiumi Wagnelee (Hainaut) nevű faluban. A 11 éves Michel Chiantini. egy olasz származású bányász kisfia, reggellzés közben megvakult. Azon a bizonyos április reggelen a kis Michel lelökte az asztalról a kávéscsészét. Anyja megdorgálta ügyetlenségéért, de a gyermek felkiáltott: „Nem láttam a csészét! Most sem látom!“ Anyja azt hitte tréfál, vagy valami hirtelen rosszullét fogta el, s ágyba fektette. Néhány napon belül megszületett a diagnózis: Michelnek mindkét szemén levált az ideghártyája. Megvakult. Az ideghártya-leválás leginkább a gyermekkorban előforduló szembetegség. A betegség kezdeti fokán a beteg fekete pontokat, foltokat, vagy felvillanó fényt lát, míg egyszerre teljesen elveszti a látását. A szegény bányászcsalád életében ekkor kezdődött a kálvária. Minden megtakarított pénzüket orvosra költötték. Végigjárták előbb a belgiumi, majd a franciaországi híres szakorvosokat. A vélemény egyező volt. Michelt sürgősen el kellett helyezni a vakok intézetében. Mlehel nem hitte el szerencsétlenségét. Hallani sem akart arról, hogy intézetbe menjen. Egyszerűen nem hitte el, hogy nem lát. Naphosszat ágyban feküdt, a takarót mindig jó magasan a szeme fölé húzta. Később azután intézetbe került. A születésük óta vak társainak, 6 — aki 11 évig látott, — a gyermekek nyelvén tudta megmagyarázni, mi a fény, mi a szín, mi a nap. Gyakran emlegette a napfényes toscanai tájakat, a fehérre égett, szikes spanyol vidéket, ahol apjával gyermekkorában járt. Es társai, gyermekoktatójukat szívesebben hallgatták, mint tanáraikat. Az éjszakában élő gyermekek számára a nap fogalmát Michel jobban tudta lefordítani. — Ne ezomorkodj — Irta egyszer nővérének, aki kedvéért megtanulta a vakok Írását, hogy öccsével levelezhessen. — A világ most is olyan szép, mint akkor, amikor láttam. Tudom és érzem, hogy Így van. Ma az intézet legjobb diákja. Hibátlanul Írja a Braille-féle vakok Írását, zongoraleckéket vesz, sportol. A konyhaművészetben is tevékenykedik. A lányok tanfolyamára is jár. Tud zöldséget hámozni, rántottét készíteni, tojáslepényt csinálni. — Ez arra az esetre van, — mondja — ha nem nősülnék meg és magamnak kell majd magamról gondoskodnom. A szülők most új álomba ringatják magukat. Van Amerikában egy orvos, aki a wlndsorl herceget is ope rálta és megmentette látását. Miért nem lehetne, mondják a szülők, hogy ez az orvos egy bányászgyereket is megoperáljon. Az utazás és ott-tartózkodás költségei persze jóval felülmúlják anyagi lehetőségeiket. Talán, társadalmi összefogással lehetne megvalósítani — reménykednek a szülők. Michel mit sem tud erről a tervről. — Ha csalódna, csak rosszabb lenne neki. Szenved ugyan ez a gyermek, — de a céltalan remény a legnagyobb szenvedése — mondja az anya. ZENDÜLÉSEK NYARA
