Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-20 / 3. szám
„Ennyi névre hallgat az a gyerek?“ - kérdezte a fogalmazó elképedve. „ö mindent megért — biztosította a síró mama a fogalmazót. — És úgy nevet, ha azt mondjuk neki, hogy tetete, tititi, buúbú meg gyönyönyö “ „No, ez nem sokat segít rajtunk — vélte a fogalmazó úr. — Meg kell mondanom, hogy sajnos, eddig semmi sem segített. Azoknál a szülőknél, ahol gyerekhalált jelentettek, nem találtuk meg az ön RuZenkáját; az embereink már minden ilyen családot meglátogattak.“ Landáné asszony mereven maga elé nézett. „Fogalmazó úr — tört ki hirtelen felvillanó reménykedéssel —, tízezer koronát adok annak, aki az én Ruíenámat megtalálja. Hirdesse ki, hogy aki a gyermekem nyomára vezeti önt, tízezer korona jutalmat kap!“ „Én ezt nem tenném az ön helyében asszonyom“ — mondta Bartoäek úr kétkedőn. „önben nincs semmi érzés — robbant ki a fiatalasszony. — Én az egész világot odaadnám az én Ru2enkámért!“ „No, ahogy akarja — morgott boszszúsan Bartoäek úr. — Bejelentem az ajánlatát, de aztán már igazán ne mártsa magát a mi dolgunkba!“ „Nehéz ügy — sóhajtotta, mihelyt az asszony mögött bezárult az ajtó. — Tudom, hogy most mi történik majd.“ S valóban az történt. Másnap három detektív is beállított hozzá, mindegyik egy-egy bömbölő háromhónapos kislánnyal a hóna alatt, és a negyedik — ez Piätora volt — csak a fejét dugta be az ajtón vigyorogva: „Fogalmazó úr, nem lehetne ez a gyerek fiú? Mert ha igen, akkor nekem volna egy, mégpedig nagyon olcsón!“ „Ez a hasznunk a jutalomdíjból — szitkozódott Bartoäek űr. — Lassan egy egész lelencházat gyűjtünk itt össze. Istenverte egy eseti“ „Istenverte egy eset — mondta akkor is, amikor hazament legénylakására. — Kíváncsi vagyok, hogyan találjuk meg azt a kölyköt.“ Otthon a takarítónője várta, egy pergő nyelvű idősebb asszonyszemély, s lelkesedéstől ragyogó arccal invitálta: „Jöjjön csak, fogalmazó úr, nézze meg Barynát!“ Tudniuk kell, hogy Bartoäek úr Justitz úrtól egy telivér boxer nősténykutyát kapott, és Barynának nevezte el, Baryna pedig összeszűrte a levet valami farkaskutyával. Én komolyan csodálkozom, hogy ezek a különböző kutyafajták elismerik egymást kutyának; nem értem, miből látja meg például egy orosz agár, hogy a daxli szintén kutya. Mi, emberek, csak nyelvben vagy hitben különbözünk egymástól, és mégis legszívesebben felfalnánk egymást. Szóval Barynának attól a farkastól kilenc kölyke született, és most ott feküdt mellettük, csóválta a farkát, és boldogan mosolygott. “Nézze csak — fuvolázta a takarítónő —, milyen büszke a kölykeire, hogy dicsekszik velük a kis dög! Hát igen, mint minden anya!“ Bartoäek gondolkodóba esett, aztán megkérdezte: „Igaz ez, mama? Tényleg minden anya ilyen?“ „De még mennyire! — Jelentette ki a takarítónő. — Csak próbálja meg dicsérni valamelyik anyának a gyerekét!“ „Hát ez érdekes — morgott Bartoäek úr. — Várjon megpróbáljuk.“ No, másnap Nagy-Prágában minden anya repesett a boldogságtól. Alig léptek ki a házból gyerekükkel a karjukon vagy a kocsiban, mindjárt mellettük termett egy rendőr vagy egy keménykalapos úriember, grimaszokat vágott a gyerekre, és ujjával az állát bökdöste nagykedvesen. „De szép ez a gyerek, fiatalasszony — hangzott a dicséret —, milyen idős?“ — No, szóval ez a nap az öröm és büszkeség napja volt a prágai anyák számára. És az egyik detektív már délelőtt tizenegykor egy sápadt reszkető nőt kísért be Bartoäek fogalmazó szobájába. „Hát Itt van, fogalmazó úr — jelentette. — Gyermekkocsival sétált, és amikor azt mondtam neki: „Ejha, de szép ez a kisbaba, mennyi idős?“ — hát majdhogy keresztül nem szúrt a szemével, és a gyereket mindjárt elbújtatta a kocsi függönye mögé. Hát erre azt mondtam neki: „Jöjjön velem és ne csapjon lármát.“ „Ugorjon el Landáné asszonyért — mondta a fogalmazó. — És maga mondja meg nekem az istenért, miért lopta el a gyereket!“ A nő nem is tagadott sokáig, mindjárt összezavarodott. Lány volt, és gyereke született egy úrtól. A gyerek, kislány, az utóbbi napokban kicsit betegeskedett a hasával, és két éjszakát átsírt. Harmadik éjszaka az anyja szoptatni kezdte az ágyban, és közben elaludt; mikor reggel felébredt, a gyerek kék volt és halott. „Nem tudom, hogy történhet meg ilyesmi,“ jegyezte meg Kratochvíl úr kétkedő hangon. „Megtörténhet — vetette közbe doktor Vitásek. — Először is az anya nagyon álmos volt, mert már harmadik éjszaka nem aludt; másodszor a gyereknek valószínűleg hurutja volt, és nem szopott; ezért az anyja melle nagyon nehéz volt, és amikor az anya elaludt, a melle ránehezedett a gyerek orrára és megfojtotta. Ebben nincs semmi lehetetlen. No, tovább.“ — Hát lehet, hogy így történt — folytatta Kratochvíl úr. „Mikor az a nő látta, hogy a gyerek meghalt, elindult, hogy Jelentse az esetet; de útközben meglátta Landáné asszony kocsiját a gyerekkel, és eszébe jutott, hogy ha lesz neki egy másik gyereke, az az úr tovább fogja fizetni a tartásdíjat. Azonkívül — tette hozzá Kratochvíl úr zavartan és elpirult —, a te] nagyon feszítette a mellét.“ Doktor Vitásek bólintott. — Ez is igaz — mondta. — Be kell vallanom — mentegetőzött Kratochvíl úr —, hogy ezekben a dolgokban nem ismerem ki magam. Szóval ezért lopta el a nő a kocsit a gyerekkel, de a kocsit otthagyta egy idegen házban, és Ru2enkát hazavitte magának a ZdeniŐkája helyett. Egyébként bolondos vagy legalábbis furcsa nő lehetett, mert a halott kisgyereket betette a Jégszekrénybe; azt mondta, hogy éjszaka el akarta temetni vagy valahova le akarta tenni, de nem volt hozzá bátorsága. Közben megérkezett Landáné aszszony. „No, kedves mama — szólította meg Bartoäek —, itt van a csemetéje.“ Landáné arcát elöntötték a könynyek. „De hiszen ez nem az én Ru- Zenkám — tört ki —, Ruüenkának más sapkácskája volt!“ „Mennydörgés mennykő — kiáltott fel a fogalmazó —, csomagolja ki!“ — és amikor a gyerek ott feküdt az íróasztalon, Bartoäek úr megfogta a lábát, és felemelte: „Hát nézze meg, milyen szép ráncok vannak a popsiján!" De Landáné már a földön térdelt, és úgy csókolgatta a csemete kezét-lábát: „Édes RuZenkám — kiáltozta sírva —, madárkám, gyöngyvirágom, tetete, csillaga anyádnak, drágaságom...“ „Kérem asszonyom, hagyja már abba — mondta Bartoäek úr bosszúsan —, mert különben becsületszavamra megnősülök. És azt a tízezer koronát ajánlja fel a leányának megsegítésére, érti?“ „Fogalmazó úr — szólalt meg Landáné asszony ünnepélyesen —, vegye a karjára a gyereket, és áldja meg!“ „Muszáj? — morogta Bartoäek úr. — Hogy kell ezt kézbe venni? Aha. De nézze, már sír! No, vegye el gyorsan!“ Hát ez a vége a gyerek-esetnek. CSERES TIBOR FEKETE 16. folytatás w S a lány kabátja zsebébe nyomott néhány papírpénzt. Csak jóval odébb, amikor biztosan tudta, hogy nem látja már az anyja — s amikor eszébe jutott — nyúlt Emma a százasokért. Négyszáz fortnt. Örült, de nem különösebben. — ÉdesanyámI Talált egy papírszeletkét is. Egyik százasban: „Te voltál a legkedvesebb lányom!" Elmosolyodott a lány. — Tőre Anna legkedvesebb lánya Tőre Emília. Homály gyűlt a szemébe. Tőre Anna pedig visszasietett az úton. Ruhát váltott nagyszelesen. Fogta a'két kisebb gyerekét, meg a pénztárcáját. — Háromszáz forintom van, ezt most elverjük a búcsún, ayerekek. — Valamit hagyjál itthon is, Annám. — Ne törődjön a holnappal, édesanyám. Győzőke meg Iduka örültek a váratlan vidámságnak. Középen anyjuk, repesett a két gyermek. Csak a sokaságban eresztették el egymást. Törökmézet vásárolták, meg fagylaltot. Ragadós kézzel válogattak a szájharmonikák között (Győzőkének j. Iduka eay szép nyakba akasztható ezüstláncot kapott, azon „arany"-pénz függött. A lövöldében Győzőke tolásokra meg egy villás ördögre célzott. Harmadik lövése talált, huszárcsákó volt a nyeremény. Próbálta kézbe vinni, de a körhintán a fejére tette, hogy fogódznt tudjon. Egymás mellé repültek — szálltak. Anna, mintha félne, sikítva csapódott ki, a gyerekek utánozták. Iduka csakugyan félt. Halmágyl Frigyeske is csatlakozott hozzájuk. Tőre Anna neki is fizetett libafröccsöt. Az emberek nézték Tőre Anna nagy vtgadozását. Bütyök, aki minden érdekes megmozduláshoz szeretett csatlakozni, fizettetett magának egy göngyöleg forró cukorhabot. aztán kézenfogva Idukát (másik kezét anyja fogta a gyereknek! elvonszolta a társaságot egy sátorba, ahol egy bűvész kígyót nyelt és apró nyálakat szedett elő a gyomrából. Anna már a bolondkocsiról észrevette Burlánt, amint a mulató tömeggel sodortatja magát errearra. Ettől fogva Anna nem sikoltozott. A kígyónyelőktől kijövet, htába övezték a gyerekek, meg Bütyök, részeg legények ujjongtak fel Anna láttán. — SzépségünkI Magácskát keressük! — Ktsasszony drága, van egy pince borom, magát várja. — Én már megkaptam a pofont, Annuskal Szeretném ledolgozni! Egy negyedik meg: a tűzoltó, civilben énekelni kezdte: „Otthon a pamlagom, ne hagyjuk varlagon, jöjlön már egy kicsikét.“ és bújtak volna mtnél közelebb Annához, elállták az útját, félretolták a gyerekeket. Bütyök védeni próbálta Annát, de kapott egy mellport, félrehúzódott. A részeg legények kezükkel próbálták behálózni a női szépséget. — Nem kell félniI Megfizetünk minden menetet! Burián azt a kettőt szorította karon, aki leginkább ágaskodott Anna fölé. — Mi az? Mt az? — horkantak. — Hát ntncs búcsú? Hát még búcsú napján sem szabad? A harmadiknak Bütyök vetett gáncsot. De már akkor segítsége is volt. Annának eszébe jutott: mielőtt még kihallgatnák Gézát, meg kell neki mondani, mit valljon az éccakáról. 24. — Becsengettem. A sikoltozás megszűnt. Nemsokára kinyílt az ajtó. Ott állt gatyában Steiner Lekevertem két frászt. Bettikét meg elvittem. Vadszőlővel felfuttatott tornáca van Goórék folyosójának. Ott asztal és pad várja a vendéget, meg Goórné az anyós. Egyetlen felnőtt személy a családban, akt nem haragos. S egyetlen, akt a búcsúra is számolt, mert tésztát sütött, bort hozott (vagy hozatott) egy ötliteres demlzsonban. Szépassszony Goórné, nagymama létére derűs, fiatalos. Nem ts nagymamának szólítják unokái, anyucinak. — Én nem hiszem, hogy te bűnös lennél, Géza! Juliska pedig visszamegy hozzád, ha kifújja mérgét. Ezt Kövesnek mondja, mondta, aki ajtóstól mindjárt a „barátja“ érdekeivel rontott be, a szelíd vendéglátás ajtaján. S mivel a fiatalasszony nem láthatta. Ették a tésztát, itták a bort. Falták a tésztát s fél óra sem telt bele, olyan jó hangulatra jutották Juliskára várakozóban, meg is feledkeztek várakozásukról. Ha Goór, a templomi verekedő vagy kétszer átal nem halad a folyosón, ő sem jut többé eszükbe. Az első alkalommal pedig még Köves, mint vendég, felállt pohara mellől, s tllemtudó főhajtással üdvözölte a házigazdát, ügylehet kézfogással is számolt. Goór azonban előre szegett arccal haladt át a mulatozás színén. — Maguk régi barátok? Nem emlékszem, hogy Géza beszélt volna... Goórné beszéde választékos, figyelme kifogyhatatlan, mert maga egy pohárnál többet nem ivott. — Diszkrét fiú a Géza — hahotázott Köves. — Nagyon diszkrét fiú! Én megértem, hogy rólam hallgatott. —- Itt valami titok van —• fenyegette meg őket Goórné. Ketten megttták már a két Ittert. S erős bor volt. Homoki, de tüzes. S valahogy az ts növelte a mámorukat, hogy Juliska valahol figyelt, valahonnan figyelhetett minden mozdulatukra. Ezt tudták, érezték. És mindig visszatértek egy esetre, egy történetre, amely láthatólag egyetlen közös élményük, talán kalandjuk volt. — Én megértem Gézát — Ismételte a vendég. — Emlékszel? Ott álltái gatyában, csak hápogtál, mint a hal gonoszkodott Gudultcs. Itt valami titok van! — Van ám — magyarázta Köves —, a cimbora megszöktetett
