Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-20 / 3. szám

már sző esett Bartoäek foil g galmazőról — szólalt meg IIQ Kratochvíl úr —, hát én Is szeretnék elmondani egy esetet, amelyik szintén nem került nyilvánosságra. Egy gyerek-esetről van szó. Egyszer egy fiatal asszony rohant be a rendőrségre, éppen Bartoäek fogalmazóhoz. Landánénak hívták, és férje tanácsos volt az állami gazdaságok Igazgatóságán. Az asszony el-elfulladva zokogott, és bár az orra a keserves sírástól egészen megduzzadt, az arca pedig mindenféle színben játszott, Bartoäek mégis megsajnálta, és elkezdte csltítgatnl, már amennyire az Ilyesmi egy agglegénytől — aki amellett még rendőr Is — kitelik: „De kedves fiatalasszony — mondta neki —, nyugodjon már meg, hiszen az élete párja biztosan nem akarja leharapni az orrát, alszik egyet, és megint rendbe jön minden, vagy ha nagyon ugrál, hát akkor majd Hochman elmegy magával, és leken neki egyet; viszont magának Is vigyáznia kellene, hogy ne adjon okot a féltékenységre; no, ennyi az egész.“ — Tudniok kell, hogy a rendőrségen rendszerint ezzel a jól bevált módszerrel simítják el a családi tragédiákat.

„U-ram — nyögte a fiatalasszony —, hi-hlszen nekem az utcán ellopták a gyerekemet!“

„Ugyan menjen már — mondta a fogalmazó úr bizalmatlanul —, mit kezdene valaki egy gyerekkel? A gyerek biztosan eltévedt valahol.“

„Ruííenka nem tévedt el — zokogott a szerencsétlen mama —, hiszen még csak három hónapos!“

„Aha — szólt Bartoäek úr, akinek fogalma sem volt róla, hogy egy ilyen gyermek mikor kezd járni. — No és hogy lophatták el?“

Aztán apránként kiszedte az aszszonyból az egész történetet, miután előbb megesküdött magában, hogy azt a gyereket megtalálja, csakhogy az asszony megnyugodjon. Tehát így történt a dolog: Landa úr éppen szolgálati úton volt, Landáné asszony pedig egy szép élőkét akart hímezni RuZenkának: bement egy kézimunkaüzletbe, hogy selymet és fonalat vásároljon,

és a gyerekkocsit RuZenkával a bolt előtt hagyta; amikor az üzletből kijött, látta, hogy a gyerekkocsi RuZenkával egyetemben eltűnt. Ez volt minden, amit Bartoäek egy félóra alatt kiszedett a zokogó asszonyból.

„No hát, Landáné asszony — mondta végül Bartoäek —, most már látom, hogy a dolog nem olyan veszélyes; nézze, ki akarna egy gyereket ellopni? Hiszen inkább az fordul elő, hogy egy-egy kölyköt kitesznek valahol, hogy megszabaduljanak tőle; ilyen esetem már nekem is volt. Azt hiszem, hogy egy ilyen csemetének semmi értéke sincs, rendszerint nem is lehet eladni, de a kocsinak van értéke, és a takarónak is — volt benne takaró, ugye? Ilyesmit már inkább érdemes lopni. Szóval véleményem szerint, csak a kocsit meg a takarót lopták el; biztosan nő volt a tolvaj, mert egy férfi mégiscsak feltűnő lenne gyerekkocsival. No hát az a nő majd megint leteszi a gyereket valahol — folytatta —, mert mit csinálhatna vele egyebet? Meglátja, hogy még ma megtaláljuk és hazavisszük magának a babát.“

„Istenem, de milyen éhes lehet azóta az én szegény kicsikém! — jajgatott a fiatal mama —, hiszen most már innia kellene!“

„Majd megitatjuk — ígérte a fogalmazó—, csak menjen szépen haza.“ És elhívott egy detektívet, hogy a szegény asszonyt hazakísérje.

Délután maga a fogalmazó csengetett be a fiatalasszony lakásán. „Hát, Landáné asszony — kezdte —, a kocsi megvolna, most már csak a gyerek hiányzik. A kocsit valami folyosón találtuk meg, egy olyan házban, ahol nincs gyerek. A házmesternéhez bejött egy nő, és megkérdezte, megszoptathatja-e nála a gyerekét. Megszoptatta, azután elment. — A fene egye meg, hát mégiscsak a gyereket akarta ellopni és semmi mást. Azt hiszem, hogy ha az a nő annyira akarta a gyereket, akkor meg nem eszi, se kárt nem tesz benne, efelől egészen nyugodt lehet, asszonyom.“

„De én vissza akarom kapni az én Ruáenkámat“ — kiabálta a fiatalasszony kétségbeesetten.

„Hát akkor, asszonyom, adja ide a gyerek fényképét vagy személyleírását“ — mondta a fogalmazó hivatalos hangon.

„De fogalmazó úr — kiáltott fel a fiatalasszony —, gyerekeket egyéves koruk előtt nem szabad fényképezni! Mert akkor nem akarnak nőni...“

„Hm — szólt a fogalmazó —, hát akkor legalább írja le, hogy nézett ki az a gyerek, de pontosan.“

Ezt aztán meg is tette a mama, mégpedig nagyon aprólékosan; elmondta, hogy RuSSenkának olyan szép haja és olyan aranyos orra van és olyan gyönyörű szeme, és négyezer-négyszázkilencven gramm a súlya, és olyan bájos a popsija és a combocskáin olyan édes ráncok vannak ...

„Milyen ráncok?“ — kérdezte a fogalmazó.

„Olyan csókolni való ráncok — sírt a mama —, és olyan édes kis ujjacskál, és olyan aranyosan tud nevetni a mamájára ...“

„De hát, uramisten — elégedetlenkedett Bartoäek úr —, hiszen erről nem tudjuk felismerni! Van valami különös ismertetőjel rajta?“

„Rózsaszín szalagok vannak a reklicskéjén — szipogott a fiatalasszony. — Hiszen tudja minden kislánynak rózsaszín szalag van a reklicskéjén! Az egekre kérem, találja meg az én Ruíenkámat.“

„És milyen a foga?“ — kérdezte Bartoäek úr.

„Semmilyen, hiszen még csak három hónapos! Ha tudná, milyen szépen tud nevetni a mamájára! — Landáné aszszony térdre rogyott: — Fogalmazó úr, ígérje meg, hogy megtalálja!"

„No, igyekezni fogok — morogta

van a fején, ráncok is vannak a combján, ez itt az orra, nem? ... És foga ennek sincs ... Mondja, fiatalasszony, miről lehet megismerni egy ilyen csecsszopót?“

A rendőrnő a melléhez szorította a családfa legfrissebb hajtását. „Hiszen ez az én MániCkám — mondta büszkén —, hát nem látja, fogalmazó úr, hogy egészen az apja?“

A fogalmazó úr bizonytalan pillantást vetett Hochman rendőrre, aki torzonborz bajusszal és összecsücsörített szájjal fintorgott utódjára, és vastag ujjával böködve csiklandozta: „Tetete, tetete.“ — No, nem tudom, az orra mintha kicsit más lenne, de lehet, hogy a picié is megnő idővel. Hát én most elmegyek egy parkba, és megnézem, milyenek a pólyások. így van ez, az ember azt a sok tolvajt meg csavargót mindjárt felismeri, de ezzel a pelenkás népséggel a magunkfajtának nemigen akad dolga.“

Egy óra múlva Bartoäek egészen lesújtva tért vissza. „Ide hallgasson, Hochman — mondta —, ezek a gyerekek mind egyformák! Hát hogy csináljam meg a személylelrást? Kerestetik egy háromhónapos leánygyermek, haja, orra, szeme van, és a popsija ráncos; különös ismertetőjel: négyezernégyszázkilencven gramm. Elég ez?“

„Fogalmazó úr — mondta Hochman komolyan —, azokat a grammokat nem tenném oda; egy ilyen rajkó egyszer többet másszor kevesebbet nyom, aszerint, hogy milyen volt a széklete.“

„jézus Mária, hát honnan tudjam én ezt?“ — panaszkodott a fogalmazó. — A csecsemők nem tartoznak az ügykörünkbe! Ide hallgasson — kiállt CAPEK

+***%&£

Bartoäek úr nagy zavarban. — Kérem szépen, álljon fel! Nézze Itt az a kérdés, hogy miért lopta el a gyereket a személy. Megmondhatná nekem, mire használnak egy Ilyen csecsemőt?“

Landáné asszony klmeresztette a szemét. „De hiszen a gyerek a legszebb dolog a világon — magyarázta. — Uram, hát nincs önben semmi anyai érzés?“

Bartoäek úr nem akarta elismerni ezt a fogyatékosságát, és ezért gyorsan ezt mondta: „Én azt hiszem, hogy a gyereket csak egy anya lophatta el, aki elvesztette a saját fiókáját, és pótolni akarta. Tudja, ez olyan, mint amikor az embernek a vendéglőben ellopják a kalapját: az ember kiválaszt helyette egy másikat, és megy. Én már intézkedtem is; jelentést kértem, hogy az utóbbi időben kinek halt meg három hónap körüli csemetéje. Az embereink majd elmennek oda, és körülnéznek. De kérem, az ön leírása után nem ismerjük majd meg a kislányt.“

„De én megismerem“ — zokogott Landáné asszony.

A fogalmazó vállat vont. „Mégis az a véleményem — mondta elgondolkodva —, hogy az a nő valami anyagi érdekből lopta el a kölyköcskét. Biztosíthatom róla, asszonyom, hogy az emberek csak ritkán lopnak szeretetből. De az Istenért, ne sírjon, ne sírjon már! Mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik.“

Amikor Bartoäek úr visszatért a rendőrségre, megkérdezte az embereitől: „Ide hallgassanak, kinek van maguk közül háromhónapos porontya? Meg szeretném nézni..." — Hát az egyik rendőr felesége elhozta neki a családfa legfrissebb hajtását. „Hiszen ez nedves! Na lám, pehely ennek is

tott fel megkönnyebbülve —, mi lenne, ha ezt az ügyet valaki másnak varrnánk a nyakába, mondjuk az Anya- és Csecsemővédelmi Intézetnek!“

„Csakhogy nálunk ez lopásként szerepel“ — vélte a rendőr.

„Az igaz — morgott a fogalmazó.

— Istenem, ha ellopott óráról vagy más okos dologról volna szó, tüstént tudnám, mitévő legyek; de nekem, barátom, sejtelmem sincs róla, hogyan kell ellopott csecsemőket keresni!“

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy rendőr a zokogó Landánét vezette be a szobába. „Fogalmazó úr — jelentette a rendőr —, ez a nő az utcán ki akarta tépni egy asszony kezéből a gyerekét, és közben olyan lármát meg botrányt csapott, hogy elhoztam magammal.“

„De hiszen az az én Ruíenkám volt“

— jajgatta a fiatalasszony.

„Nem volt az semmiféle Ruüenka — mondta a rendőr —, az az asszony Roubalné volt a BudeCská utcából, a gyerek meg a Roubalék háromhőnapos kisfia.“

„Na látja, maga szerencsétlen teremtés — kezdett lármázni Bartoäek úr —, ha még egyszer beleavatkozik a dologba, hát ml abbahagyjuk az egészet, érti? Várjon csak — szakította magát félbe —, hogy hívják az ön gyermekét?“

„Mi Ruienkának, Dudenkának, aranyoskának, galambocskának, aranyvirágnak, csillagomnak, virágszálamnak, szentecskémnek, gyöngyszememnek, bogárkámnak, leikecskémnek, pintyőkének, rózsabimbónak, gyöngyvirágnak, napsugárkának hívjuk“ — zokogott a mama.