Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-06-30 / 26. szám

Hova indulsz, édes lányom?

— Megyek a faluvégére, szeretőmet várni.

— Ne menj, lányom, várd meg itthon.

— Biza elmegyek én.

El is menne másodnap is Szép Domonkos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig s déli harangszókor onnét hazajőve. Megsétálta magát virágos kertjében s három virágszálat’ hajának szálával tegnapi csokrához ismét odakötött.

Elindulva megint a faluvégére. Ott várta kedvesét esti harangszóig s esti harangszókor onnét hazajőve.

— Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

— Baja esett, édesanyám, mára sem jöhetett.

Lefeküdt ágyába szép Domonkos Anna. De heába feküdt ismét az ágyába, mert a nagy szerelem még jobban gyötörte s a jóltévő álom még jobban kerülte. Két óra hosszáig feküdt jobb oldalán, két óra hosszáig feküdt bal oldalán.

így kínozó magát éjjel idejéig.

És akkor felkele szép Domonkos Anna. Lámpát nem is gyújtott, édes szülőanyja nehogy észrevegye. Fáradt derekára fekete szoknyát vett s a Hold világánál feketébe fonta hosszú szőke haját.

Két arca dombjára hullócsillagot tett, a szívébe pedig síró Szűzmárját tett.

Csendbe elinduló, ajtóig eljuta. De akkor az ajtó sírással nyikordult s édes szülőanyja erre felriadt.

— Hova szőkéi éccakára, felnevelt leányom?

— Megyek harmatot gyűjteni, édesanyám mosdóvizíbe hinteni.

— Ne menj te szótitkoló leány.

— Szívem így rendelte, jaj, én elmegyek.

Megindula szép Domonkos Anna s ki is ment feketébe az anyai házból. Udvaron megállóit, kezét összefogta s felnézett a házra, annak jobb szárnyára.

— Hova lettél, te fekete madár?

Onnét béfordulva virágos kertjébe

s annak sok virágait mind leszakasztotta s meleg szép ölébe mind fel is halmozta. Gyenge holdvilágon akkor elinduló s egy példakísértet elejébe állott.

Hová mész, te gyönyörű szép lány?

Megyek a faluvégére, szeretőmet

várni.

— Ne menj oda boldogtalan, gyere háljunk ketten.

— Távozzál kísértet, én megyek utómra.

Virágjai közi belérejti halovány orcáját szép Domonkos Anna s megint elindul. Gyenge csizmáival csak kétszer koppintott s a rusnya kísértet akkor ismét eléje állott.

— Fogadj szót te nekem, gyönyörű szép leány.

— Távozzál, kísértet, megöletlek holnap éjjel az én szeretőmmel.

— Avval meg nem öletsz, mert az jó helyen van.

I Megvillant a szeme Domonkos Annának.

Ki vagy te kísértet?

Nagy vitéz vagyok én, mert a háborúnak angyala vagyok én.

— Verjen meg az Isteni

így szólott nagy bátran szép Domonkos Anna s avval tovább vitte szerelem zászlaját s azt a faluvégén lobogtam kezdte.

— Gyere már, gyere már, egyetlen szeretőm. Ha immár megölted haza ellenségit, öld meg azokat is, akik reám törnek, öld meg az én nappali hóhérim, szívem mocskolóit, éjjeli rontóit. Gyere sebes menést leányságom napján, hadd ragyogjunk ketten falu bosszújára.

Közben sétálgatott egyik útszéliről a másik útszélire. A szép virágokat ölében rengette, hánykolódó szívét emígy melengette:

— Istenem, Istenem, hozd haza Napoddal az én szeretőmet.

A Nap is feljőve, de az ő kedvese haza mégsem jőve.

Hanem édesanyja tejet hoza neki s szépen így kéreté:

— Gyere haza, kedves lányom, néznek az emberek.

— Nem megyek én, édesanyám, csak a szeretőmmel.

— Akkor idd meg ezt a csupor tejet.

— Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja esti hangszókor ráncigálni kezdé.

— Gyere haza, szégyentelen, elpusztítnak szájokkal a népek!

—- Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesömmel.

— Akkor falj valamit, Isten megfizeti!

— Nem kell, anyám, semmi étel a világon szerelmes testömnek.

A Nap búcsúzott a földi világtól, az anya is elbúcsúzott az ő leányától.

— Az én két karommal többet nem nevellek, anyai szívemből ezennel kivetlek. Testödet ne lássam, hírűdet ne halljam ... Jaj, én anyád miért voltam?l

Ahogy hallá szomorú szép leány omlani az átkot, virágjai közé béejtette

fejit s keserves sírással így zokogott ottan:

Jaj Istenem, anyámból kifogytam .

Sétáló két lába akkor elgyengüle, könnyező két szeme homályba merüle. Sáncmartja szólítá, oda le is romlók s a nagy sötétségben mind csak egyet síra.

Jaj búlátott szívem, jaj fiatalságom! Jaj ölbeli virágjaim, jaj jövendő napjaim! Jaj egész életem, minden reménységem! Jaj te is nagy világ, hogy így reám omlottál! Jaj kegyetlen Isten, hogy Te irgalmadból annyira kifogytál I

Setét égnek alján a szomorú nagy Hold elébukdácsola, onnét a hegyekre szépen átaljöve, s onnét átaljöve Domonkos Annához és őt kedvese helyett ottan megcsókoló, édesanyja helyett eképp vigasztaló:

— Ne sírj te heába, szép Domonkos Anna. Másnak is béborult az ő víg élete, másnak is elveszett az ő szeretője . . .

— De nekem csak egy volt, egyetlen életem! De nekem csak egy volt, egyetlen kedvesöm.

Akkor a gyenge Hold szépen ráborula.

Alugyál, alugyál, szép Domonkos Anna.

Emigy siránkozott éfféli időig. Akkor valahonnét egy fekete gyásztó oda ereszkedék s azon a nagy gyásztón a fekete madár néki megjelenék.

— Állj meg, állj meg, nagy fekete madár, hadd kérjem meg tőled, nékem mért hazudtál?

— Adj hitet, adj hitet, szép Domonkos

Anna.

Megmaradt hitömet mind a tóba vetem, csak mondd ki te bátran, hol van a kedvesöm?

— Szép Domonkos Anna neked nem hazudtam, hanem a szívedet gyászba borítani biza nem akartam.

— Életem elhagyott, anyám megtagadott, ne sajnálj te engem!

— Vess számot magaddal, szép Domonkos Anna.

— Elkárhoztam immár ebben az életben s vessenek, nem bánom, pokol nagy tűzire: hol van a szeretőm??

A fekete madár kiúszott a tónak meredek partjára s akkor vallomást tett Domonkos Annának: ■

— Nyugszik a szeretőd idegen országban, idegen országnak sírhomp templomában.

Szép Domonkos Anna égre felkiáltott:

— Bár összeomlanék széles ez a vi-A fekete gyásztó nagy hullámot vetett s felette a csillagos ég jónagyot dördüle. Domonkos Annának ölbeli virágja fekete színt váltott s megszakadó szíve nagy átkot kiáltott:

Verje meg az Isten a nagy háborúját!

A fekete madár megrázta a szárnyát.

— Atkozd a háborút, szép Domonkos Annál Atkozd a nagy gyásznak minden okozóját, szeretődnek gyáva gyilkolóját, szép hazádnak szernyű megrontóját!

S szórni kezdé átkát halála óráján szép Domonkos Anna.

— Halljad, Isten, halljad utolsó szavamat s utolsó szavamban minden fájdalmamat. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik népeket zudítnak. Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják .. .

A fekete madár lebegtette szárnyát. Szórjad átkaidot, szép Domonkos

Anna I

A háborgó leány mind az ő virágját a tóba vetette.

— Nagy égi csillagok, ágyúknak csövibe mind beléhulljatok! Kis égi csillagok, puskának csövibe mind beléhulljatok I

így szólt az útszélin szép Domonkos Anna s virágjai után a gyászos halálba maga is elmerült.

Akkor hozzámene a fekete madár, hátára felvevé, az égbe felvivé. Ottan az Istennek szép Domonkos Anna elejibe álla s így szála hozzája:

— Ügyé te csináltad a vészes háborút, felséges Úristen?

— Én azt nem csináltam, hanem azt csinálták pokol angyalai.

Oda is leszálló szép Domonkos Anna.

Pokoli angyalok, gyászos nagy háborút minek csináltatok?

— Mi azt nem csináltuk, hanem azt csinálták földnek fajzatai.

Oda immár vissza nem akarok menni szép Domonkos Anna, hanem a nagy égbe szépen visszaszállott, Ottan kiálla ő minden éjszakára a Holdnak képibe s onnét le a földre imígy kiáltozó:

— Verjen meg az Isten, háborúcsinálóki

S nappal kiálla a Napnak képibe s onnét le a földre imígy kióltoza:

— Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

lágl

1929.

másvilágra költözést — gondolja háborgó gyomorral. Végül is nem bírja tovább. Kopog az ablakon ...

A vezető fékez, megállnak az üt szélén. Andris kimászik, hozzátámaszkodik egy viharvert, glrbegörbe törzsű gyümölcsfához, átöleli, és könnyít magán.

Azután vtsszamászlk a kínzókamrába, ahol minden pillanatban azt lesi, életben van-e még az ismeretlen beteg utazótársa.

Végre PozsonyI A sokat emlegetett város, ahol a Duna folyik, ahol csodadoktorok élnek, és a hír szerint még a halottakat ts feltámasztják, a haldoklókat meg visszakergetik az életbe.

Idegen világ ez Jolán és Andrts számára. Pedig emberek élnek itt is, akárcsak másutt, ugyanúgy lélekzenek, mint Kormosék a pusztán, (persze, a levegő az egészségtelenebbj nekik ts megvannak apró-cseprő gondjaik, bajaik, bármilyen hihetetlennek tetszik.

Szerencséjük van, késő délután felszabadul egy ágy, Andrist felveszik.

Jolán a beteg csecsemőiket szoptató anyákkal alszik egy helyiségben. Másnap haza akarják küldent, de nem áll kötélnek, ö megesküdött, hogy jóban-rosszban együtt lesz az urával, el nem hagyja. Tőle ilyet ne kívánjanak. Végül sikerült elintéznie, hogy mint afféle brtgádista segíthessen a klinika konyháján, amiért teljes ellátást kap.

Másnap beszél a főorvossal. Meg kell várni a vizsgálatok eredményét.

Andrist alacsony forgószékre ültetik, gerincébe, körülbelül a dereka táján, vastag injekciós tűt szúrnak. A kihúzott nedvet vizsgálatra küldik, az üres helyet feltöltik.

Nyugodtan kell ülnte és jelezni, mihelyt megfájdul a feje. Egyelőre még nem érez semmit. Érdeklődve figyeli, hogyan készítik elő a röntgent.

Hirtelen irtózatos fájdalom hasít az agyába. Nem, így még soha életében nem fáit a fejel

— Fáj — nyögi keservesen.

Óvatosan felteszik a hűvös asztalra. Fejét nem

szabad felemelnie, nem ts bírná. Pokoli fájdalom uralkodik agyában. A töltés megvilágítja, láthatóvá teszi a koponya üregeit, tisztábbak a felvételek. Már-már önkívületbe esik ...

— Nővéri MorfiumotI

Nem is érzi a szúrást, eltörpül a másik, az irtózatos fájdalom mellett. Jótékony kábulatba esik.

Hordágyra helyezik, vigyázva, nagyon vigyázva. A kórteremben már elkészítették a fekvőhelyét. Párnák nélkül kell feküdnie, vékony pokróccal takarózik.

Egy teljes hétig tart a kínszenvedés. Olyan gyenge, mint az őszt légy. A negyedik napon már kispárnát kap, de felülnie még tilos. Vékony gumicsövön szívja a tejet, teát, az ágyon ülő nővér tartja a bögrét.

Andris nagy kínban van. Szobatársai közül egyik sem tudja kiszolgálni. Mozdulatlanul fekvő, élő halottak. Megnyomja az éjjeliszekrényke oldalára szerelt csengőt, jön az ápolónő, arca örökké derűs, mosolygós. Hogy még van hozzá kedvel ’ Igazán, olyan jó ez a nővérke. Már hozza az ágytálat, vagy a „kacsának" nevezett üveget, attól függ, mire van szükség.

A férfi szégyellt magát, szeretne hangosan felsírni, amiért így ki van szolgáltatva, de csak fogait csikorgatja. A feje ts fáj, azelőtt nem fájt tlyen gyakran és erősen, most szüntelenül kínozza, gyötrt...

—- jaj, mi lesz velem, hogy fog ez végződni? Itt pusztulok el, Jolánt sem engedik hozzám ...

Kérdéseire ntncs válasz, önmarcangolását nem enyhíti senki.

Folytatjuk