Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-20 / 3. szám
Tóth Márta elmosolyodik. Molnár Ilonka nagyon halkan szólal meg: — Én az első helyen Jelöltem meg a pedagógiai fakultást. Bár igaz, nem is volt más reális lehetőség. — őszintén megmondom, az ember röstell idejönni, amikor más karokon elutasítják. — Viszont az is igaz, hogy mi, érettségiző lányok, elsősorban mégis csak ide fordulunk — szól közbe Tóth Márta. — Nálam ez már a középiskolában határozott kívánság volt, hogy szeretnék mindig elsősöket tanítani. — És maga, Ilonka? — ö, én élek, halok a történelemért. Nagyszerű tanárom volt, 6 oltotta belém. És sikerült Is bejutnom ebbe a kombinációba. — Elégedett, úgy látoml — Igenl — Az Igen sóhajszerűen hallatszott. Három alakról. — És boldog is? Hallgatnak. Szemükben mosoly ül. Elmélázó, titkokkal teli mosoly. Egyikről a másikra néznek, Аг arcukat kutatom. Olyan Ismerős, mind a három. Valahol láttam már ezt a titkokkal teli mosolyt, ezeket a bizalommal fürkésző szemeket, érzem ezt a varázsos fluldumként áradó életigenlést, mely szinte felmelegiti az ember körül a levegőt. Távoli, múltban Járó szemeim már nem is őket látják. Az uszoda ködös üvegfalán, távoli arcok tűnnek föl emlékeim klncsesházából, arcok, nevek, sorsok, emberek. Aztán egy kedves becenév üti meg a fülemet, mintha a vlssza-visszahulló víz suttogná: Sacll Igen, Heringes Saci Jut eszembe, és melléje sorakoznak a többiek, a Körösi Zsuzsika, Halász Évák, Máthé Jucik, Koncz Irénkék, Forró Ilonkák, Tóth Évák. Vajon merre Járnak, és mi maradt meg bennük a lelkes akarásból. Megtalálták-e az életben, amit kerestek? Boldogok-e? Lojda Rozi, Tóth Márta, Molnár Ilonka ne haragudjanak meg rám, ha lélekben most ott hagyom őket, és a gondolat szárnyán tizenöt évet kanyarodok vissza a régi, pozsonyi tanítóképző pedagógiai iskolába, amely a felszabadulás után az első tanítónemzedéket bocsátotta útjára. Akkor sok sok pedagógusra volt szükség, a gomba módra szaporodó magyar iskolákba. Négy osztály is nyílt egy évfolyamban, és minden osztályban negyven diák. Főképp lányok, ámbár évfolyamonként egy osztályra való fiú is összeverődött. Nem is lehet nagyon lányokról és fiúkról beszélnünk, hiszen sokan közülük már évek óta az élet iskoláját Járták, volt közöttük kétkezi nunkás, lakatos, traktoros, sofőr, de még bányász is, amikor újra az iskola padjai közé ültek. „Üjra“ — így mondom, pedig ez sem felel meg teljesen a valóságnak, mert bizony sokan nem is igen Jártak nyolcéves Iskolába, azon egyszerű oknál fogva, mert nem is volt magyar Iskola. Nagyrészt falusi lányok és fiúk voltak, a tudomány helyett kérges kezet, és élettapasztalatot hoztak magukkal, beültek a szűk padokba és tanultak. Verejtékezve, összeszorltott fogakkal, mert gyenge volt az alap. De nagy lelkesedés, hivatásszeretet és szenvedély fűtötte őket és ha valaha, valaki meg fogja írni a magyar tanítóképzés hőskorát, öróluk fog írni: Heringes Saciról és a többlekről, az új nemzedékről, akik éjszakákba nyúló vitákon tisztázták viszonyukat a társadalomhoz, az élethez, a valláshoz, akik hitték azt, hogy hivatásuk a nevelés, és ez nem is lehetett másként, mert pedagógusokra akkor nagyobb szükség volt, mint ma mérnökökre. Ezt Így, most, el kellett mondanom, mint történelmi idők tanújának. — Elégedettek, boldogok is? — Jár vissza belém a kérdés, mintha meg sem pendült volna a régi melódiákat idéző húr, bár nem várok feleletet. Túl korai még a kérdés, majd néhány év múlva reálisabban hangzik. Nem is felelnek erre, hanem átváltják aprópénzre és fölvetik a problémáikat, amelyek kikívánkoznak. — Tessék mondani, miért gyötörnek bennünket magas matematikával, halmazelmélettel, meg mással? Az 1.—5. osztály gyakorlatában nincs rá szükségünk, és a legtöbben közülünk emiatt nem teszik le időben a vizsgákat. — Én ezt nem így vetném fel. Ha a gyakorlatban nem is lesz erre szükségünk az alsó fokon, de a halmazelmélet elemeit jól fel lehet használni. A kísérleti matematikai iskolákban már az alsó osztályokban is halmazokban gondolkodnak a gyerekek. Több-kevesebb, kisebb-nagyobb — ezek is már halmazoki — Jó, jó, de ezen a fokon, ahogy nekünk adják elő, megkeseríti az életünket, és fölöslegesén ... — Jólesik időnként hazajárni, hiányzik az otthon, az édesanyám. — Nem jó hazajárni, mert kizökken az ember az itteni életből, és valahogy... nem találom a falu lelkét. — Van szórakozásunk, kulturális élet, énekkar, klub, jő itt az élet. — Kevés a szórakozás, sokszor unatkozunk — Nem érünk rá unatkozni... A kedves vitatkozó leányhangok lassan elnémulnak, mintha egy láthatatlan hangmérnök lehúzná a hangerősítő pákáját egy képzelt stúdióban, s a nagynyllvánosság nem hallja már azt, ami ott továbbfolyik... Mert nyílván ezek a viták továbbfolynak, mint tizenöt évvel ezelőtt a volt pedagógiai iskola kollégiumot helyettesítő fabarakkjaiban. S e vitákban nő az új tanltőnemzedék, amelyet a fejlődés megállást nem ismerő, örök folyamatában várnak a katedrák. HEIMLER LÄSZLO — ... a szekrinyaltóknak egész nap nyitva kell lenniük, mert a szemszédok, rokonok egymás után jönnek megnézni, milyen staflirungja van a menyasszonynak. Ott ez a szokás. Ml erről nem tudtunk, de szerencsére azért így sem vallottunk szégyent. Az én lányomnak is megvolt a 24 lepedője, 36 törülközője, 36 edénytörlője, 28 asztalterítője, és a négyszer két ágyhuzata, mint ahogy az egy tisztességes mikolcsáni menyecskéhez illő. Csak ennyit hallottam a két anya beszédéből, de ez elég volt ahhoz, hogy Kíváncsiságom ne hagyjon nyugodni, amíg meg nem nézem azokat a mikolcsáni menyecskéket, akiknek szigorú Íratlan törvényekbe van foglalva, milyen „hozománnyal" léphetnek be a vőlegény kapuján, XXX Gemersky Sad. Hivatalosan már így hívják, amióta egyesítették Mikolcsánt lömörnánással. Tenyérnyi falucska, ötenhárom ház százötven lakossal. Gömöránás hozzácsatolásával sem lett több áromszázötvennél. Pár évvel ezelőtt még így beszéltek a:- Olyan félreeső falu, hogy oda még rótos sem járt a már naponta hatszor jön az autó- Viszi a munkásokat Rőcére, Lubenlkra, Pelsőcre — visszafelé pedig hozza a városból hazasiető, bevásárló asszonyokat. A fejlődés tehát itt sem állt meg, mint ahogy azt az első pillanatban gondolnánk. A fiatalok a környező ipari üzemekben keresnek alkalmazást, s a szövetkezet éppen úgy munkaerőhiányban szenved, mint a járás bármelyik részén. Új házak, autók, televíziók ugyanúgy megtalálhatók itt is, mint az ország többi községében. S mindezzel együtt jól megférnek a régi szokások, hagyományok is. A falu végén, a széles határ szomszédságában áll Sabóék háza. Keveset találni ilyet a faluban. Igaz, hat évig épült, de most aztán meg lehet nézni! Lent-lönt négy szoba, mellékhelyiségek —■ egy kis villának is beillik. Ide küldtek megtekinteni a fiatalasszony kelengyéjét, mondván: Micsinszky Many a „gazdag" menyasszony volt. A lakodalmáról és a hozományáról hetekig beszéltek a faluban. Nos, a ház előtt előbb jól körülnézek, aztán benyitok. Mosolygós fiatal ember fogad. Még nem tudja, kihez van szerencséje, de rokonként üdvözöl. Az újdonsült menyecske most érkezett haza. Lekenyén dolgozik — óvónő. Végigvezet a lakáson, sorra mutogatja a saját és a férje hozományát. — A hálószobabútort a szüleim vették. A szőnyeget az édesanyám szőtte. A függönyt és az asztalterítőt a Szovjetunióból hozattuk. S most nézzük meg a szekrényt belülről.. . Katonás sorrendben, rózsaszín szalaggal átkötve van berakva a fehérnemű. Külön az ágyhuzatok, frottír- és vászontörülközők, edénytörlők, lepedők, kivarrott és készen vett térítők, hálóingek, kombinék. Két nemzedék se nyúzza el ezt a rengeteg holmit. Hosszú évekig a fiatalasszony se nyúl hozzájuk, mert a mindennapi használatra valók még ezen felül vannak. — Az ebédlőbútort is én hoztam — nyit Margitka a másik szobába. A parkettet itt is spárgából és rongyból szőtt, modern vonalú szőnyeg borítja. Sok a sa: jót készitményű ízléses kézimunka is. — Itt az a szokás, hogy a háló- és ebédlőbútort a menyasszony, a konyhaberendezést pedig a vőlegény adja. Mindezt egy fiatal lány, aki férjhezmenetele előtt csak еду-két évig dolgozik, nem tudja magának megvenni. Nekünk, szülőknek kell segíteni őket — mondja Micsinszky mama. — A hozományra még ma is nagy súlyt fektetnek a mikolcsániak. Esküvő előtt egy héttel már elhozzák a vőlegényes házhoz a menyasszony bútorát, s a lakodalmas nép megnézi a kelengyét. Aztán még sokáig nyitva kell hogy legyen a szekrényajtó, mert a falusiak egymásnak adják a kilincset — jönnek megnézni, milyen gazdag a menyecske — magyarázza a fiatal férj, a szövetkezet egyik legjobb traktorosa. XXX Baloghéknak két lányuk van. Marika tizennyolc éves, Etelka alig tizenhárom. Saját keresettel még nem rendelkeznek, de о szekrényük már nekik is tele van házi szőttessel, kézimunkával, üzletben vásárolt fehérneművel. A szülők a szövetkezetben dolgoznak, s minden hónap végén vesznek valamit, hogy mire az esküvőre kerül a sor, meglegyen a lányoknak a kelengye. S Így megy ez minden házban. Mire a kislány eladóvá cseperedik, az összegyűjtött holmi sok esetben már divatjamúlttá válik. A kivarrott rojtos asztalterítők, a rózsás falvédők sehogyan sem illenek már a modern bútorokhoz. Ottmaradnak a szekrényben, lehet egy egész életen keresztül. De azért télen a mamák még mindig szövik a lepedőket, szőnyegeket. Bennük még él az előítélet az anyagiakkal kapcsolatban. Szívük mélyén még érzik a gazdag és szegény menyasszony közötti különbség lealázó érzését. S éppen ettől akarják gyermekeiket megkímélni... Irta és fényképezte: H. Zsebik Sarolta
