Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-06-23 / 25. szám

Új esernyő V-nek.

— E héten — folytatta anya — ráadásul még Tabinné asszonynak is fizetnem kellett a kétnapi mosásért, s az további két dollár, összesen tehát hat és fél dollár. így hát még te tartozol nekem ötven centtel.

— Semmivel sem tartozom, — válaszolt apa. — Az én kávéfőzőm árán új esernyőt vettél magadnak. Bármire adok is neked pénzt, azon te mindig mást veszel. Ha ez így megy tovább, felesleges a háztartási könyvelés.

— Szeretném látni, hogy vezetnéd a háztartást egy fillér nélkül — szólt anya.

Nem vagyok pénzeszsák — válaszolt apa. — Te azt hiszed, elegendő, ha benyúlok a zsebembe, s kiveszem a pénzt.

Anya nemcsak hogy hitte ezt, de szilárd meggyőződése is volt. Apa mindig tele volt pénzzel. Anyát éppen ez boszszantotta. Tudta, hogy apának a zsebében van a pénz, s nem akarja odaadni neki. Mindig ki kellett veszekednie a pénzt apától.

— Hát ismét zsebbe nyúlhatsz, s adhatsz másfél dollárt — szólt anya. — Egész biztos, legalább annyival tartozol.

Apa kijelentette, nincs felesleges másfél dollárja, s azon igyekezett, hogy az íróasztalához jusson, de anya nem engedte, míg a másfél dollárt meg nem fizette. Kijelentette, nem engedi, hogy igazságtalanság történjen.

Anya azt mondta, nehéz neki, hogy sot\p sincs pénze. Apró adósságait, amelyekre elfelejtett félretenni magának, mindig törlesztenie kellett. Ilyen esetekben kölcsönt kölcsönnel törlesztett. Ezek az ártatlan mesterkedések idézték elő, hogy botlásait magának kellett fedeznie, iegalábbis az apróbbakat. Ezek a kis tételek sohase kerültek bele apa noteszába, csak akkor, ha túl nagy összegről volt szó.

Anya egy délután rettenetes állapotban jött haza.

— Már itt van? — kérdezte a szolgálótól.

— Nem tudok róla — válaszolt a szolgáló, — hogy valamit hoztak volna.

Anya feldúlt arccal rohant fel a lépcsőn, a ráomlott az ágyra. Bementünk hozzá, megnéztük s hallottuk, hogy sóhajtozik.

Kiderült, hogy az árverési csarnokban volt. Belébújt az ördög s vett egy asztali órát, de nem fizette ki.

Anya lelke legmélyén tudta, hogy az árverési csarnokban nincs mit keresnie. Hagyta magát befolyásolni, s amikor a kikiáltó megragadta a figyelmét, elveszett ember lett.

A félelem ösztöne viaskodott benne a könnyelműséggel s az előnyös vásárlás lehetőségével. Végül az volt a dologban a legrosszabb, hogy ez egyáltalán nem volt előnyös vétel. Legalább is most úgy látja. A hatalmas óra több mint két méter magas, s ő valójában egészen más órát akart venni. Félig sem volt olyan szép, mint amilyent Derwent kisasszony vett. S a számlap fölötti mélyedésben egy hajó volt, amit az első pillanatban nem is vett észre. Egy utálatos hajó, amely az ingával együtt egyik oldalról a másikra dülöngélt. Rosszul lett, amint rápillantott, Nem volt pénze, s az árverési csarnokban azt mondták, az árut este elküldik neki. De mit mond erre apa?

Egy vagy két órával később, amikor csengettek, anya apához ment, s becsületesen elmondta neki a dolgokat.

Nem is tudta hogyan, de megállapította, hogy ez esetben rámosolygott a szerencse. Ha előbb hozzák az órát, nagyobb katasztrófa is történhetett volna, de apa jó hangulatban volt, s jól megvacsorázott. Apának, habár nem ismerte be, vesszőparipája volt órákkal bajlódni. Az egész ház tele volt órával, s apán kívül senki sem húzhatta fel őket. Apa minden vasárnap, a reggeli és a mise között a ház minden helyiségében a maga pontosan járó órájához igazította az összes órát. Ha késtek, előrevitte a mutatót, aztán sorra elmondta minden óra különlegességét. Amikor a lépcsőn lefelé ment, a nála levő órát kezében tartva fülét hegyezte, hogy minél több óra ütését hallja abban a reményben, hogy minden óra egyszerre üt majd. A vendégszobában levő rózsaszínű, rakoncátlan órát megintette, amiért sietett, s az ebédlői méltóságteljes órát szintén, mert az meg egy percet késett.

Mikor anya az előszobába vezette apát, hogy megmutassa mit vett, s apa meglátta, nem is zsörtölődött.

Apának ez a meghatódottsága anyát levette a lábáról. Többet egy szót sem szólt. Bevánszorgott a szobájába, s nyomban aludni ment.

Apát leginkább a ringó hajó hatotta meg.

TABI LÁSZLÓ

NS

Csak а nő, csak a nő, csak a nő ... — dalolom a közkedvelt nótát a halhatatlan Víg özvegy-bői, miközben megelégedetten legeltetem szememet az újságárus állványára kifüggesztett képeslapok tömkelegén. Képes hetilapjaink egy része terjedelemben megnövekedett, méretében megnőtt, színekben meggyarapodott, s jókora lé péssel közelítette meg azt a bizonyos sokat emlegetett világszínvonalat. Am abban a tekintetben, hogy címoldalukon [és lehetőleg a hátsó borítón isj nők fényképét közlik mindannyian, abban a tekintetben a világszínvonalat már meg is haladták. Több százezer éves tapasztalat, hogy a nők iránt mindig nagy érdeklődés mutatkozik, az emberiség szaporodása is ezt a tapasztalatot látszik alátámasztó ni. Es több évtizedes tapasztalata a sajtónak, hogy kelendőbb az a képeslap, melynek címlapján egy hamiskásan kacsintó szép leányzó látható, mint az, amelyiken a tiszalöki vízilépcsö távlati képét mutatja be a fotográfus. Szóval: csak a nő, csak a nő, csak a nő ... A siófoki óriás cápa fényképe érdektelen, ugyancsak érdektelen a pátyi termelőszövetkezet legkövérebb disznaja, nem tud konkurrálni a nővel sem tárgy, sem természeti tünemény, semmi ezen a kerek világon, legfeljebb egy másik nő, ha még szebb és hófehér kebleiből még többet tár az ámuló nagyközönség elé. fői van no, bizonyára így kell ennek lenni, jómagam is szívesebben nézek egy szép jányt mint egy óriáskohót.

Hanem az már idegesít egy kis sé, hogy ez a sok szép nő — kevés kivétellel — mind ismeretlen. Nézem a tüzes, fekete hajú szépséget beleszeretek tébolyulton, megve szem a képeslapot, hogy majd meg tudom, ki ö, hol keressem. Es mii tudok meg róla? Hogy fényképez

te Ojkécskey Mihály. Nézem a másikat, a szőkét, a kacér mosolyát, hátha megtudom, hogy ki ő, miről nevezetes. Titok. Fényképezte Blaskó Elek, ez minden. Hol fényképezte, miért fényképezte, rejtély. Mért éppen őt fényképezte? nem lehessen tudni.

Azon a bizonyos világszínvonalon ez másként van. A lapvásárlók megkísértése körmönfontabb, közvetettebb módon történik. Rút nőt világszínvonalon sem raknak a címoldalra, de a szép nőről egyetmást elárulnak. Mindenekelőtt a nevét. Továbbá azt is, hogy miről nevezetes. Férjhez akar menni az iráni sahhoz. Címszerepet fog játszani egy új filmben. Megnyerte a monte-carlói szépségversenyt. Kéj gyilkosság áldozata lett. 0 gyil költ meg valakit. Hasonlít Lollobrigtdához. Senkihez sem hasonlít. Hatalmas vagyont örökölt régen elfeledett nagypapájától. Es így tovább.

Hallom az olvasó ellenvetését: nálunk az efféle „szenzációk" már régen nem hintenek port a nagyközönség szemébe. Az ellenvetés jogos. De azért a nőknek nevük nálunk is van, éppúgy, mint a fényképészeknek, és ha kevésbé hangzatos eszközökkel is, de érdekessé lehet tenni egy nőt azonfelül is, hogy nőnek született. Csak úgy kapásból sorolok fel néhány tippet: Kovács Piroska, aki mindennap öt sonkás zsemlét tízóraizik. Szabó lluska, akinek ez évben már harmadszor van kettes találata a lottón. Nagy Mancika a mátraházi táncverseny győztese. És így tovább.

Mindez persze nem vala ni lebi lincselő érdekesség, de semminél több. En legalábbis a magam ré széről beérem ennyivel is, hiszer, tudom, hogy mifelénk a szép nők kel izgalmasabb dolgok nemiger, történnek

folán rémülten támogatja, nem tudja mire vélni a szédülést.

— Semmi az egész! Elszédültem — nyögi az ura nehezen forduló nyelvvel.

Bizonytalan léptekkel teszi meg hazáig az utat. Felesége karonfogja, úgy kíséri. Otközben még egyszer megismétlődik a rejtélyes szédülés.

Jolán kételyei újult erővel feltámadnak.

Vajon mi baja lehet? — töpreng éjnek idején.

A titokzatos rosszullét másnap elmarad. Andris jókedvűen vert a kaszát, kopácsolástól visszhangzik a ház környéke.

Jolán ki-kitekintget az ablakon, ellenőrzi, rendben van-e minden az embere körül. Nem tapasztal semmi rendellenességet. Andris cifrázva fütyörészik, mögötte, mint a cigányasszonyok szoknyája, tarkállik a virágos rét.

Csendes, forró délután uralkodik a tájon. A levegő szinte izzik, veszedelmet jósol...

Keserves aratás következik ...

Andrisnak emberfeletti megerőltetésbe kerül, hogy szédüléseit leküzdje, eltitkolja, lolán előtt azonban felesleges a színlelés. Jól látja 6, hogy az ura nagybeteg. Ügy valahogy viselkedik, mintha mindig részeg volna. Az egyensúlyzavarok rémítik a legjobban.

— Napszúrásfélét kaphatott — szólal meg Jolán háta mögött az apósa. Hangjában szokatlan aggodalom bujkál.

A fiatalasszony megfordul. Félreteszi ellenszenvét. Szemébe könnyek gyűlnek ...

— Mit csináljak? Adjon már tanácsot! Éppen a legnagyobb dologidőben. Legalább az aratás végéig bírná ki...

Eh, dologidő ide, dologidő oda — dohog az

öreg Kormos. — En meg amondó vagyok, ne sokat várakozzatok, mert utána késő lesz. —

— Igaza van. Egy, esetleg két nap nem a világ. Holnap bemegyünk a városba, az orvoshoz.

Andris még aznap este rosszabbul lesz. A jobb oldalát nem bírja úgy, mint azelőtt, keze lába mintha ólomból lenne. Jolán megmosdatja, lefekteti, azután ő is lepihen, de még sokáig nem jön álom a szemére.

Hajnalban talpon van, kikészíti az ünneplő ruhákat, gondosan kikefélt, kivasalja. Reggelit csinál, felkölti a férjét, nyugtalanul tesz-vesz, rossz előérzet kínozza.

Az apósa rosszat sejt, napszúrásról beszél. Jolán nem tudja, komoly betegségnek számít-e a napszúrás, vagy sem. Az orvosokban nem bízik valami nagyon, lám anyuska évek óta betegeskedik, mégsem tudnak rajta segíteni.

— Azt mondják, a rák ellen még nincs orvosság sóhajtja. — Lesz-e vajon az Andris betegségére?

Abbahagyja a töprengést, rászól az urára:

— Készülj ember! Lekéssük a korai buszt. Begyalogolnak Zélőbe. Andris egészen tűrhetően

érzi magát, mintha új erőre kapna.

Miközben az autóbuszban helyet foglalnak, Jo lánnak arra kell gondolnia, talán felesleges ilyen sürgősen orvoshoz szaladni. Ráértek volna aratás után ...

Mikor kikászálódnak a por, és benzinszagú járműből, tanácstalanul nézegetnek, tájékozódnak. Az utasok szétszélednek, megy ki-ki a maga dolga után, csak ők állnak még mindig egy helyben határozatlanul, mintegy útbaigazításra várva.

Jolán akkor járt itt utoljára, mikor anyuskához hívatták az orvost. Vajon találkoznak-e majd ismét a kövér, tömzsi, jó étvágyú emberkével, akinek annyira ízlett a boruk?

Végül mégis rászánják magukat, kilépnek .. .

A város sokat fejlődött, amióta a járás székhelyt lett. Elénk forgalmas, népes utcát megzavarják őket. A pusztai emberek félszegsége kiütközik belő lük. Mindenkinek kitérnek, mégis lépten-nyomon mindenkibe beleütköznek, és ha át kell menni ai utca másik oldalára, fölöslegesen riadoznak ai autódudák hangjától. — Folytatjuk —