Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-23 / 25. szám
I ereg az orsó.. Az, akit a rőcei fonógyárban felkerestem, homlokegyenest ellentéte a mesebeli fonóasszonyoknak: sugárzóan fiatal, modern lány. Zubricky Ilona már a gyárkapuban várt rám, a murányi hegyek között csavargó szél dagadtra duzzasztotta hátán a kockás fíanellinget és felkapta a kiáltását: Halló, erre tessék! Ritka az az üzem, amely ilyen „külcsínnel“ büszkélkedhet. Az egymásra merőlegesen épített hallókat és raktárhelyiségeket üde pázsit öleli körül, az összekötő utak szélesek, tiszták, emitt egy bokron, amott egy fiatal fácskán pihenhet meg a szem. Ilonka szinte háziasszonyi szívélyességgel tárta ki előttem az egyik nagykaput. — Sajnos, idebenn kevésbé vagyunk csinosak A kinti verőfényről belépve, csakugyan meg kell állni egy pillanatra, hogy a szem hozzászokjon a majdnem félhomályhoz. Pedig a csarnokok tulajdonképpen nagyok és világosak, üvegtetőn áradna be a fényözön, ha az itt feldolgozásra kerülő lenkócból állandóan szálló por engedné. Itt mindig ilyen nagy a por? — Mindig . . . Hallgatagon vonultunk végig Ilonkával a hallókon, csak néha hajlott a fülemhez egy-egy rövidke megjegyzéssel. Ugyanis az óriási gépek — tilolók, kártolók, fésülök, fonabodró stb. — olyan nagy zajt csapnak, hogy beszélgetni lehetetlen. Van olyan csarnok, amelyben 74 gépkolosszus ontja két műszakban a port, a lármát és a lenfonál kilométereit. Az emeleten vannak a tágas szárítóhelyiségek, ahol por helyett vízgőz teszi súlyossá a levegői. Ugyanitt rendeztek be nemrég egy kísérleti takácsműhelyt, amelyet, ha kifizetődik a lenfonál helybeli fel-Zubrlcky Ilona, aki haragszik a „vándormadarakra“... K. Stránai felvétele dolgozása, a jövőben ki fognak bővíteni. Mielőtt belépnénk az igazgatóhoz, kissé rendbeszedjük magunkat: lesimítjuk ruhánkról, hajunkról a port, a szöszöket, amik útközben ránk ragadtak. Fölhasználom az alkalmat, hogy egyet s mást megtudjak erről a kedves, csinos fiatal lányról. Huszonnégy éves és már hét éve dolgozik a gyárban. Szülei Krásnohorská Dlhá Lúkán laknak, ő csak hét végén utazik haza. Nincs értelme, hogy naponta kétszer utazgasson, hiszen az üzemmel szemben nemrég felépült az új munkásotthon, amely 350 munkásnónek ad fedelet és nem is akármilyet. — Hogy hogyan képzelem el a jövőt? Hát nagy vonalakban úgy, ahogyan a jelent. Ha férjhez megyek — ámbár egyelőre nem fenyeget ez a „veszély“ — akkor is szeretnék tovább dolgozni. Én a hét év alatt nagyon is megmelegedtem ebben a gyárban, nem akarok tőle megválni. Szépen keresek, van olyan hónap, hogy 1300-ra is kijövök, tisztán. Nem tartom helyesnek, ha valaki sokszor változtatja a munkahelyét. Csodálkozom is azokon a lányokon — hiszen nem egyet ismerek —, akik hol itt, hol ott vannak állásban. Azután panaszkodnak, hogy nem keresnek, nem viszik semmire. Dehát mit akarnak, a vándorlással egy szakmát sem tanulhatnak meg rendesen Ilonka meg van elégedve a gyárral. S amint később kiderült, a gyár is vele. De ezt már Stefan Ondrejka, a gyárigazgató mondta el. — Bárcsak több ilyen akadna a fiatalok között! Már úgy gondolom, ilyen kitartó. Bármennyire igyekszünk is itt tartani a lányokat — felépítettük az új internátust, ha elvégzik a 2 éves üzemi iskolát, szakképesítést adunk a kezükbe, új üzemi klubot rendeztünk be— mégis sok a „vándormadár“. A legtöbben természetesen akkor hagynak itt bennünket, ha férjhez mennek. Pedig asszonyainkról is gondoskodunk! A bölcsődékben 50 csöppség számára van hely, és most építjük a 120 férőhelyes óvodát. — Amit lehetett, megtettünk a jó közlekedés érdekében is. Ugyanis az 574 munkásnő közül a legtöbb bejáró. A gyár vezetősége keresztülvitte, hogy a buszok egész kapuig hozzák a lubenikieket, a jelsavaiakat, a zeleznikieket . . . Rozsnyóról, Rimaszombatról, Safárikovóról is jó az összeköttetés — Nos igen, a munkakörnyezet nem a legeszményibb. A por, a gőz ... de főleg az előbbi. Természetesen, mindent megteszünk, hogy kiküszöböljük a nehézségeket. Még ebben az évben kicseréljük a régi elszívó- és légtisztítóberendezést, s ezzel egyidejűleg egy-két részleget át is építünk XXX A rőcei fonó Kelet-Szlovákia, de elsősorban a rozsnyói járás egyik legfontosabb ipari üzeme. (Termékeinek — a további feldolgozásra kerülő lenfonalaknak — nemcsak a belföldi piacon van jó hírük, de külföldön is.) Fontosságához mérten a gyárnak tehát megvan a lehetősége, hogy jól gondoskodjon a munkásairól, jó kereseti lehetőséget nyújtson főleg az asszonyoknak.! A havi keresetek 800—1800 korona között mozognak.) Itt Ilonka szavaival élve — csakugyan érdemes „megmelegedni“ Láng Éva Úgy hangzik, mintha mese lenne. Pedig valóság. Igaz, kicsit képletes valóság, mert nem pásztorról van szó, hanem zootechnikusról. Ami pedig a gútori szövetkezet lúdjait illeti, valóban aranytojást tojnak. Vagyis hát... aranyat érő tojást. De kezdjük az elején. Ebben a nagy Duna mentében fekvő kicsiny — alig 460 hektár mezőgazdasági földterülettel rendelkező — szövetkezetben kezdett dolgozni állatgondozóként Kacor Etel. — Csak addig, amíg összegyűlik az ebédlőbútorra való. Akkor így gondolta ő is, meg a férje is, aki traktorosként szántotta-vetette a — még szokatlannak tűnő — barázda nélküli földtáblákat. Mert a Duna szeszélyeinek kitett falucska határában mindig nagyon meg kellett dolgozni a termésért. De hát hol nem kellett? S aki a kemény, a földnek mindent becsületesen megadó munkához szokott, bizony a szövetkezeti gazdálkodás első éveiben csak bizakodásával bírta várni, hogy majd lesz az még úgy is, ahogyan elképzeltük ... Nem mondanánk igazat, ha azt Írnánk, Kacor Etelt ez a bizakodás ragadta magával. Hiszen csak azért ment dolgozni, hogy a bútorra valót megkeresse. De egyszer csak azt vette észre, úgy veszik körül az új gondok, mint kotlóst a csibék. Hogy itt is tisztán kell tartani azt a szegény jószágot, s enni, inni kell nekik. Kevés a tej... hogyan lehetne több? Már megvették a bútort, dehát nem olyan könnyű otthagyni, másra bizni az olyan munkát, amiben az ő gondja, törődése segítségével születtek egyre jobb eredmények. — Sose felejtem, el, 1961-ben, amikor pulykát is akaitunk tenyészteni. Nem volt, aki vállalja a segédzootechnikusságot. Hát ha nincs más megoldás, mondtam, én vállalom. Könyvből néztük ki, milyen meleg és nedvesség kell a pulykatojásoknak. Ott voltunk éjjel-nappal a keltetőgépek mellett. Nem is tudok annál szebbet elképzelni, mint amikor megreped körül a tojás és kibukkan a kis tarka pulyka. Olyanok, mint a virágok. Gyengék, szépek. Minden tíz percben a gépet nyitogattam, gyönyörködtem bennük. Mondták is az asszonyok, hagyd már őket békében ... És Kacor Etel fáradhatatlan volt a munkában. S lelkiismeretes. Ha otthon, a ház körül tett-vett is, ott járt az esze, vajon minden rendben van-e a szövetkezetben. A vezetők jó szervező tehetségéről, Lengyel elnök nagyvonalúságáról tanúskodik, hogy elhallgattatva az aggályoskodókat, azt mondta: — Ne azt nézzük, férfi, vagy nő. A munkáját értő ember. Nyugodtan rábízhatjuk az állattenyésztést. Legyen ő a zootechnikus. — Pedig két éve, amikor jött az árvíz, volt mit hallgatnia neki is, nekem is — emlékezik Eta néni. (Hadd írjuk úgy, ahogy mindenki hívja.) Takarmány nem volt, nem bírta nézni, hogyan kínlódnak etetők, állatok. Túl a vizen jó legelő. At kell hajtani a marhát, javasolta. De hátha megárad a viz? Ezt az aggodalmat elnyomta a szükség: az állatoknak enni kell. — És megáradt a Duna. Mit csináljunk? Csak nem akart apadni. Neki kell Kacor Etel, a gútori szövetkezet zootechnikusa A falun és a városon élő dolgozó emberek között még mindig nagy a különbség. A mezőgazdasági dolgozó naponta nemcsak nyolc órát dolgozik. Ha hazamegy a munkából, a ház körül is elég sok tennivalója akad. Hát még ha házat épít! Erre meg igazán minden szabad idejét rá kell, hogy áldozza. S mire a családi ház elkészül, bizony belefárad, — írja Dankó Margit bodrogszerdahelyi olvasónk. x x x — Falun építkeznek az emberek, ha kell, ha nem — mondják sokan, akik nem ismerik a házépítéssel járó problémákat. Aki többször járt már falun, valóban csodálkozva látja, hogy nőnek egymás mellett a szebbnél szebb, manzárd-szobás családi házak. Nincs olyan falu, ahol ne lennének egészen új házsorok. Geszten, a galántan járás egyik kis falujában 1879-től 1946-ig százöt ház épült fel, vagyis évente 1,56. 1946 és 1966 között hatvankettő, egy év alatt tehát már több mint három házat építettek. És az építkezés szüntelenül tart. Sok a félig kész családi ház, mások még csak most rakták le az alapot, de jó pár új kérvény is fekszik a helyi nemzeti bizottságon. A falu közepén, a már tető alatt álló házat Karel József építi. Karelék fiatal házasok. Az esküvő után a fiatalasszony szüleihez költöztek s a mai napig is ott laknak. Kislányukra a nagymama vigyáz, ő vezeti a háztartást is, mert a fiatalasszony dolgozik. Könyvelő a szövetkezetben. Elférnek, hiszen a családi házban van bőven hely. Miért építkeznek akkor mégis? — Jó dolgunk van a mamánál — válaszol a fiatalasszony —, de még két eladósorban levő húgom van, s ha férjhez mennek, ők is a szüleim védőszárnyai alatt húzódnak meg, amíg olyan helyzetbe kerülnek, hogy családi házat vegyenek, vagy építsenek. Kareléknak nem volt más választásuk. Amíg egy csalói
