Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-06-09 / 23. szám

• Egy magándetektívnő a gyermekrablás vezére # Szomorú családi történet, mely a viterbói börtön falai mögött végződött. • Parókás „édesanya“ és „megvadult" édesapa.

Anne-Marie Labro, a híres francia magánnyomozó, aki főleg gyermekrablásokra „specializálta“ magát, Párizsból Rómába érkezett. Vele jött Robert Lesínge újságíró is, mint a banda félhivatalos „krónikása“, és néhány mindenre elszánt ember. Volt náluk „Flíc 103“ jelzésű kábítóbomba, titkos adó-vevő készülék, copfos paróka és álarc, számos titkos jegyzet, fotódokumentáció és miegymás, ami egy komoly vállalkozáshoz szükséges. Pedig nem is NATO hadititkokat akartak kifürkészni az olasz fővárosban, csupán egy kislányt, Sonia Marinit szándékoztak apja akarata ellenére erőszakkal magukkal vinni. Jelenleg igen prózai körülmények között, a viterbói börtönben várják további sorsukat.

A nem mindennapi eset előzményei négy évre nyúlnak vissza, amikor Jacqueline Fouquet francia hajadon férjhez ment egy Marcello Marini nevű római ügyvédhez. Rövidesen megérkezett a kislány, Sonia, de ekkor a házasság már erősen elromlott. Még a különválás kimondása előtt Jacqueline férje távollétét kihasználva, Párizsba szökött és magával vitte kislányát is. A házassági ügyekben jártas ügyvédnek nem került nagy megerőltetésébe, hogy az asszony ellen megfelelő paragra1 fust találjon hűtlen elhagyás és a gyermek erő-GYERMEKRABLÁS

Rómában

szakos elhurcolása címén. Aztán maga is Párizsba ment abban a reményben, hogy sikerül a gyermeket feleségétől visszaszereznie. Eredmény nélkül járt: egyedül tért haza.

Néhány hónappal később az apa megtudta, hogy a kislányt egy injekció szakszerűtlen beadása következtében részleges, átmeneti bénulás érte. Ismét Párizsba ment és közölte feleségével, hogy a gyermeket olasz szakorvosok kezelésébe kívánja adni. Az asszony most hajlandónak mutatkozott teljesíteni az apa kérését, ki is adta Soniát, ám rövidesen ráébredt arra, hogy elhamarkodottan cselekedett. Ezúttal ő fordult bírósághoz és állítólagos könnyű testi sértés és erőszak alkalmazása címén, — melynek nyomai az asszony szerint testén láthatók is maradtak, —■ feljelentést tett a férje ellen.

A carpentrasi (Carpentras dél-franciaországi, 15 000 lakosú város, Avignon közelében. A ford, megjegyzése) bíróság aztán kimondta a válást és a gyermeket az anyjának ítélte.

Fouquet asszony a bírósági döntés értelmében követelte a kislány kiadását, ám reménytelenül. A volt házastársak között ebben az időben nem éppen épületes levelezés folyt. Idézünk néhány sort Marini ügyvéd egyik leveléből:

— Talán éppen ezekben az időkben alapjában megváltoztam. Szívem egész szeretetével csüngök a gyermeken, amit el sem tudsz talán képzelni. Téged ellenben sajnállak, hogy a pereskedés útjára tértél, ami ki tudja mennyi pénzedbe fog még kerülni. Remélem, egyszer majd rájössz, hogy semmiféle emberi döntés nem tud igazságot tenni a házastársak ügyében és akkor majd te is az isteni igazságszolgáltatáshoz fogsz folyamodni, mint annak idején én. Minthogy továbbra is hadiállapotban kívánsz lenni, ám legyen, de ne lepődj majd meg, ha a sors szomorú büntetéssel fog sújtani, kegyetlen és könyörtelen lesz hozzád, amit el sem tudsz képzelni.

Ebből a levélből három következtetés vonható le: az egyik, hogy Marini ügyvéd, aki „alapjában megváltozott“ nem is volt mindig olyan példás apa, amit különben saját véleményének hangoztatásán kívül semmi más nem erősít meg. A pénzzel kapcsolatosan Marini úr célzásaiból megállapítható, hogy nem kis összeg az, amit Jacquline erre a célra, esetleg a magánnyomozó költségeire fordít. A harmadik, az isteni igazságszolgáltatásra való hivatkozás elég gyenge érv egy bírósági határozattal szemben.

Az ügy érdemi részéhez tartozik, hogy Jacqueline fivérei megállapították, hogy Marin! ügyvéd rendezetlen anyagi körülmények között él és szerintük annyija sincs, ami Sonia rendes eltartására elegendő lenne. Az asszony előtt lassan kezdett

világossá válni, hogy gyermeke egy nem éppen érzelmi alapokon mozgó vita játékszerévé és eszközévé vált. Döntött.

Minthogy a bírósághoz beadott újabb és újabb kérvényei elintézetlenek maradtak, a francia magánnyomozóhoz, Anne-Marie Labrohoz fordult, akiről tudta, sogy sikeresen intéz emberrablás! ügyeket.

Labro főnökasszony előre küldte Rómába néhány emberét, hogy tájékozódjanak Marini ügyvéd életkörülményeiről, szokásairól, napi idő- és munkabeosztásáról, magánéletéről. Aztán elindult az „expedíció“. Először repülőn mentek, majd három autóval folytatták útjukat. Az egyik kocsit a l’Aurore munkatársa, Lesinge vezette, aki már részt vett Anne-Marieval egy hasonló vállalkozásban. Mikrofonnal, titkos vevővel felszerelve utazott a francia újságíró, hogy első kézből a leghitelesebb beszámolót küldhesse lapjának. Jelen volt Sonia anyja is, fehér copfos parókában, hogy saját gyermeke föl ne ismerje... És jelen volt a főnök, a csinos Anne-Marie Labro, kis kábítóbombával felszerelve, néhány markos férfi társaságában.

Rómába érkezve, Marini ügyvéd lakása előtt lesbe álltak. Amikor az ügyvéd kilépett a kapun, szokása szerint a kislányával együtt, Anne-Marie arcába hajította a kis kábítóbombát, melyből parányi felhőszerű képződmények pukkadtak széjjel. Am a várt hatás elmaradt. Marini ügyvéd nem ájult el, csak lebukott. Kiabált, ellenállt, a kislány kezét görcsösen tartotta. Az egyenlőtlen harc végül is azzal végződött, hogy az ügyvédet a kislánnyal együtt betuszkolták az egyik kocsiba és eltűntek. A gyermek közben eszeveszetten ordított, anyja simogatta, de a fehér paróka alatt a kislány nem ismerte fel az anyját. Az „expedíció“ azonban nem jutott messzire. Néhány járókelő felfigyelt a pillanatok alatt lejátszódó eseményre, értesítették a rendőrséget, mely Róma határában elfogta a három száguldó kocsit.

Az egész ügynek tulajdonképpen két főszereplője van. Maríni ügyvéd és a francia magánnyomozó, Anne-Marie Labro. Az anya jogilag nem. játszik döntő szerepet. Egy anyáról van sző, aki gyermeke visszaszerzése érdekében nem riad vissza semmilyen eszköztől. Detektívfilmeket látott és a detektívnőhöz fordult segítségért. A legérdekesebb azonban Anne-Marie Labro személye. A rendőrségi vizsgálat megállapította, hogy mindennel fal volt szerelve, ami a modern kriminalisztikához szükséges. De bármilyen ravasz észjárású is a fiatal francia magánnyomozó, némi „szakmaid tájékozatlanságot mégis megállapítottak nála a rendőrség szakemberei. Anne-Marie Labro „fegyvertárához“ tartozott például egy mini adó-vevő készülék, amit a melltartóba rejtve lehet hordani. A készülék mogyoróburkolat helyett azonban erős alkoholba mártott olajbogyóba volt helyezve és fogvájó nagyságú antennával volt felszerelve. De az alkohollal átitatott olajbogyóban az antenna nem vette fel a hangokat.

Ezúttal még egy szakmai ismeret híján csúszott el. Nem számított arra, hogy a Flic 103 jelzésű kábítóbomba a biológiailag erős olasz szervezetre nem hat és ezért nem kábult el Marini ügyvéd.

AZ ÖREGASSZONY MESEVILÁGA

— A. B.—

Rosa Ramalho immár nyolcvanadik éve sorjázza a lépést az élet útjain és most, amikor már fáradt teste a föld felé görnyed —■' felfedezték. A nyugati sajtó először csak óvatos tartózkodással írt az öregasszonyról, néhány hét óta azonban riporterek és üzletemberek százai keresték fel a Portugália északi hegycsúcsai közé rejtett kis falut, ahol a teljesen írástudatlan Rosa Ramalho él egy düledező kunyhóban tizenhat unokája társaságában.

Tulajdonképpen ő csodálkozik legjobban, mert hiszen soha nem gondolta volna, hogy amit ő játéknak, szórakozásnak tart, az — művészet.

Amikor férje a második világháborúban meghalt, agyagba formálta a képzeletében élő mesevilág figuráit. Gazdag fantáziája és rendkívüli formaérzéke révén lett a jelen egyik legérdekesebb, legjobb népművésze. Népművész a szó legigazibb, legnemesebb értelmében, bár a kifejezés már elavult, mert divatosabbá vált korunkban naiv, vagy primitív művészetnek nevezni a „műkedvelők” alkotásait.

Ramalho asszony szobrai között nincs két egyforma alkotás. Mindegyik külön világ, egyedi darab. Csodálatos lovasok ülnek soha nem létezett meseszülte állatok hátán, szárnyas lények, borzalmas ördögök és démonok, agyagba formálva, színtelenül, kiégetve, nyersen és mégis megdöbbentő látomásként, ahogy alkotójuk agyában megszülettek.

Emellett a portugál öregasszony munkálkodása bizonyos mértékig az emberi szellemtörténet különös rejtelmeit is bemutatja. Mert Rosa Ramalho soha át nem lépte faluja határát és a művészettörténész szakértő tekintete a figurális kompozíciókon felfedezi a szardíniái klasszikus iskola, a korai etruszk kultúra nyomait és a Krisztus-fejeken a gótikus fafaragványokkal való rokonvonásokat, míg vázái a mexikói népi kerámiák legjobb darabjaira emlékeztetnek. Heterogén megnyilvánulások, amelyeket csak két közös vonás köt össze: a nagyszerűen naiv látás és az alkotó erő lendülete.

Szobrai teljesen színtelenek, csak a plasztika formanyelvén fejezik ki mondanivalóikat és bizonyítják a csodálatos intuitív érzést, a rendkívüli fantáziát.

Két betűt ismer a nyolcvan éves portugál népművész, nevének kezdőbetűit. Az RR jelzés ma már márkát jelent a nyugati primitívek katalógusában, csak kevesen tudják, hogy egy egyszerű, analfabéta portugál parasztasszony rejlik a két betű mögött, aki szobrot csak faluja templomában látott.- er