Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-13 / 2. szám

A kicsi ugrik fel először. Három lépésnyire elfut az anyjától, olyan megható hangon szól rá a sutára, mintha egy levesesfazék fedelét emelné fel a gőz; azután megáll, egész teste remeg. A suta is felemelkedik lassan, de tekintetét ő sem veszi le Zsuzsáról.

— Te butái — mondja ekkor halkan Zsuzsa.

Halkan mondja-e? Vagy lágyan, melegen, különös illattal? Nem tudom. Talán inkább párásán mondja, hangjának rőt fényével. Ügy mondja, mintha a mogyoróbokor szólalna meg tavasszal. Vagy mintha a száraz kórótól az a vörösesbarna tengelice szállna most ide lassan. A suta tétovázik és nem mozdul. A kicsi ismét nyiffan, gyerekesen, vékonyan.

— Te buta!... — ismétli Zsuzsa. — Ne félj!...

Tizenöt lépésnyire az őz, Zsuzsa már megtett ötöt.

Lassan lép. Mintha nem érné a havat, könnyen lép. Minden lépésnél elmondja varázsszavát: „Te butái“ — végül már csak leheli. És a suta állva marad. Zsuzsa mellette van.

Most csend van.

— Megsimogathatnálak, te ... De nem teszem. Simogass te!...

Rettenetesen lassan havat nyújt az őznek, az közömbösen megnyalja a kezét.

A kicsi reszket, Zsuzsára néz, megszólalna, de nem mer. Zsuzsa egyszerre határozott lesz, megveregeti a suta nyakát, s az még mindig ott áll. Kicsit kitér a veregetés elől, de már nem fog elfutni.

Zsuzsa visszanéz rám.

— Látod?

Percek óta nézem a mutatványt, a fényen és havon lépegető nőt, a téli nap igéző játékát. Most kellene valami szárny, az a torokba szorított, régi érzés, a szeszes, égő szerelem, hogy felemeljen, s ne csak kápráztasson, s hogy hinni tudjak, s ne legyen idegen a hangom.

Mert idegen vagyok itt a téli napon. Idegen a józanságom is.

— Büszke vagy rá? — kérdem. Hiszen ezt mindig tudtad. Valakihez odalépni, nagyon szépen odalépni... Ezt tudtad! De tovább... Mi lesz tovább? Tudod, hogy mit tettél? Most elmegyünk, s itt marad ez a megbutlto'' őz. Azt hiszi, minden ember ilye könnyű és ártatlan. Tudod, kik járr ik ezen az úton? A kántorfalviak. A s tád itt fog sétálgatni, s ők majd me* ogják és lenyúzzák. Te butítottad me* hogy hagyja magát. Gondoltál em '

A suta nem figyel rám, már Zsuzsái 3z tartozik.

Hát mit tegyek? — kérdi Zsuzsa.

— Tanítsd meg arra, hogy mi az emt r. Vágj a puskád agyával a lapoc ájára. Jól vágj oda, hogy ne felejt: ! el! Meg kell tanulnia a leckét

Ezt komolyain mondod?

Z: izsa hangjában már nincs rőt fénj Ez a hang sötét. Mennyire ismer m elboruló hangját és szembogar: :.

— Az őzhüs kilójáért másfél pengőt s fizet a városban az orgazdákon náros. A bőrt külön fizetik meg.

N m mondhattam tovább. Zsuzsa a pus! i agyával vakon ráütött az állatra. z ütés hangosan dobbant.

А эк elfutottak, mi maradtunk.

ránk, azonoi cu ízlésünk, minden aszszony örömmel kapna utánam, még a lányok is...

Mit akarsz, mit akar, mire vár? Mindig újra ismétlődő kérdések, vetkőztető pillantások, fülledt kétértelmű célzások, Mit akarsz, mire vársz? Asszony vagy! Mért tetteted magad? Talán könyörögjünk? Nem, ebben a korban már nem udvarolgatunk, nem könyörgünk, te is tudod, miről van szó, minek kell anynyit beszélni?

Az ember lázadt fel benne, és az ember tiltakozása erősebb volt a test vágyainál. Aztán megszokták, hogy ilyen és elmaradtak az ostromok, csak az utcán vagy a kávéházban lobbant feléje a vágy az ismeretlen férfiak szeméből, kalapok emelkedtek előtte, de ő hű maradt a maga törvényéhez: nem szabad visszaköszönni.

AZ ÁRNYÉK néma ostroma megzavarta, A szomszéd ház magányos férfilakója nem tolakodott, nem követelt, csak hódolt, feltétlen megadással. És ez a néma hódolat valamit felkavart benne. Talán. ,. talán éppen ez az igazi, talán éppen ezzel a különös néma lovaggal kárpótolja őt az élet... talán.

Almaiban megjelent a férfi arca, látta a szemét, ahogy némán sugározza a vallomást: szép vagy, tetszel nekem, Nyugtalanná vált, elgyengült* és beosztottjai ösztönös nőisejtéssel meglátták rajta a változást, háta mögött cinkosan összenevettek: „figyeltek, milyen álmodozó, ennek biztosan van valakije".

ö maga is elmosolyodott a kuncogásra. „Van valakim — gondolta egy kis örömmel és egy kissé fanyarul — egy árnyék a függöny mögött, egy néma és mégis beszédes férfiszempár, egy még hangtalan, furcsa vonalú, vágyakat ébresztő férfiszáj."

De este már türelmetlenül várta, hogy az éj sötét leple mindent betakarjon s a szoba falán megkezdődjék a piros-kék színjáték és megláthassa az asztal fölé hajló férfifejet, az öngyújtó lobbanását, a füst könnyed lebbenését és később az árnyékot a függöny mögött. Már elragadta a képzelet, tár megremegett a teste, és ajka széti rilt, mintha csókra várna, már elsimításra mozdult a dereka, már úgy képzelte, hogy a férfi a vágy szikrázó hidján közeledik az ablaka felé, aztán megcsendülnek a függönytartó karikái, a léptek feléje közelednek, egyre közelebb, egyre közelebb... és — sanglote dans les bassins ... medence zokog odalenn.

xxx

EGY átvergődött éjszaka után úgy érezte, nincs tovább. Véget kell vetni ennek a néma kalandnak, legyen, ami lesz, minden mindegy, jobb elégni egyetlen lobbanással, mint elhamvadni lassan, a fájdalom, a meddő vágy fojtó füstjétől fuldokolva.

A szokottnál korábban ment le a kapuhoz, várta a férfit, hogy hogy...

Igen, elhatározta, hogy visszaköszön. Elvégre azzal még nem történik semmi — vitatkozott önmagával —, ha valami közönséges, azt megállapítom egy-két beszélgetés után, nem vagyok mai gyerek, van emberismeretem ...

Tíz perce várakozott. Hallotta, sogy szive dobbanása visszahull a falakról, halántéka lüktetett, szivében, agyában mindent forrt, robbant, kavargóit, amikor a szomszéd ház előtt egy taxi állt meg. Fiatal asszony szállt ki az autóból és két dundi kisfiú hangja verte fel a kis utca kora reggeli csendjét. Mire az asszony kifizette a taxit, a férfi már lent volt az utcán. Pizsamájára köpenyt bontott, különös vonású szája mosolyra nyílt, magához ölelte az aszszonyt; a két kisfiú a férfi karjába csimpászkodott:

— Apu! Apui De jó hogy itthon vagyunk! Ebben a házban fogunk lakni?l

X * У

Kár villanyt gyújtani, minek? Jobb Így ülni... gondolta az asszony. A szemközt levő ház ablaka is sötét volt.

... Nem, az ablakot sem kell bezárni, hallani a szökőkutat... így kell ezt csinálni. . . nem szabad visszaköszönni .. . nem szabad, csak itt kell ülni a sötét szobában és ... hallgatni, hogy örök könnyével, medence zokog odalenn.

PÉTERFI GY.

CSERES TIBOR

FEKETE

15. folytatás W

Burtán azt gondolta, majd a postástól megkérdi, kapott-e Tőre Anna levelet a héten.

— Nem kell, nem fontos.

Anna sóhajtott s figyelte Burtán

minden mozdulatát.

— Látja, amit az utcán mondott, az jobban fáj nekem, mint bármi más.

— Mit mondtam? —■ ült vissza székére Burtán.

— Ogy megyünk, mintha a felesége volnék.

És ez...

Igen, ígenl Mert minden férfi ezzel kezdi és nekem nincsen éjjelem és nappalom, én préda vagyok akárkinek, aki elmegyen a ház előtt, vagy betekint az udvarra.

Burián nem akart erről beszélni. Igen, amíg a levél után kutató nőt nézte, támadtak megint olyan gondolatai is, valamtt tenni kellene ... érte, vele. Vagy ellene ...

Felállt egy kicsit, meghajtotta magát és kiment az udvarra.

Ott fejére tette sapkáját.

Tőréné éppen akkor csalogatta lefelé a padlásról a két gyermeket, s amtnt meglátta a férfit, változtatott hangján.

— Hányszor mondtam, hogy a galambokat nem szabad zavarni.

Tett néhány lépést arrafelé Burián. Talán még az is eszébe ötlött, hogy megnézze a galambokat. Aztán mégis hirtelen búcsúzott és elment. A két gyermek kezétcsókolommal köszönt utána.

Tőréné roskadtan vánszorgott be a konyhába. Nagyon megtörte a hír. Most még jobban nem értette, miért kell titkolniuk, hogy Emmuska Idehaza van.

— Mama — susogta, szinte Imádkozott Anna —, Emmuskának az esti vonattal Budapestre kell utaznia. De úgy, sogy senki ne lássa. Gudultcs Géza rokonai is azzal mennek. Legjobb volna, ha már most Indulna.

— S a kicsik?

— Kiviszem a búcsúba én.

22.

Miért volnék én állat? Nagy állat maga, Duba úr!

Duba Margit ott állt az ablak alatt, jobb keze körmével megkocogtatta az üveget, s tizedszer vagy huszadszor Ismételte kántáló hangon:

— Ne tétessétek magatokat, Bözstl Tudom, hogy itthon vagytok! Az elébb láttam az uradat hátradolgára menni és a motorbictklije is ott van a sztnbenl A hosszú létrátok kellene. Mindjárt kiürül a kútunk és a mi létránk rövid, nem bírunk lemenni rajta.

Túl az úton, mint egy gépi daru, fel-le járt a kútostor. Csobbantak a vödörvtzek. Két nyikordulást egy csobbanás követett. Le a vödör _ fel a vödör — csobbanás.

— Gergő mtngyán kimeríti a kutat, aztán le kell menni valakinek a késért, akivel Dávidot megszűrtük. De létra nélkül nem lehet.

— Erigy a pokolba, te boszorkányI — kiáltotta Halmágyt, félrehúzta a függönyt odabent, hiszen úgy sem lehet titkolózni. Még ki

is nyitotta az ablakot: — Pokolba innen boszorkány.

— Dehogy a takarmányt rakjukI Az a kis boglya az semmit A kútba kellI Gergő nem mert kötélen lemászni. Én még belenézni is szédülök.

— Takarmány az öreganyád kínja — keverte bosszúságába nevethetnékjét Halmágyt, s egy óriásit ásított.

A rendőr azzal töltötte az időt, hogy cöveket gyűjtött, s körül tűzdelte a test helyét, ahová senkt ne lépjen a búcsúból hazatérők közül. Engedelmével folyt a kútmerés — szóbeli üzenet alapján. Míg tűzdelte a karókat, a kút felé is figyelt, meg Duba Margit rlmánkodását is hallgatta.

Vizet sem akart húzni s emiatt sem szeretett volna holmi szóváltásba keveredni.

— Ha nem hordja el az irháját, úgy megverem magát vénasszony, hogy . .

— Mit akar tőlem? — tfedt meg Sajgó özvegye.

— Semmit! — tagolta Halmágyt. — Hagyjon aludntl Nem aludtam két hetei Olyan álmos vagyok, mint egy...

De megállt, mert nem tudott hasonlatot az álmosságra. Inkább saját haját kezdte el tépni ideges haragjában:

Nagyon megrémült Margit, hogy mit is tett 0 ..-.

— En nem akartaml Én egy szóval sem mondtam, hogy maga, vagy magukl Engem vallattak, de magukra nem vallottam. S a késnek a kútban kell lenni. De én nem mondtam, hogy ki dobta belel A gyilkos. Igaz? De én nem mondtam hogy kicsoda.

A szoba sarkából, mint egy leintett állat szólalt meg Erzsiké.

— Add már oda Károly. Nem lesz semmi baja annak a létrának. Csakugyan nem mászhatnak le olyan mélyre, kötélen.

— Nekem ne parancsolgassI És nem szeretném, ha valami közöd lenne ehhez a disznósághoz.

Erzsiké elhallgatott s éppen a szünetben nehezet, hosszút, Iszaposat nyikordult a kútgém. Túlról egy nagy káromkodás hallatszott, s kiállt a vedlett kocsma-ház sarkára Duba Gergely.

— Ml lesz mán azzal a létrával, Manet?

A rendőr ts felegyenesedett. Halmágyt eltűnt az ablakból, helyette felesége lépett:

— Jöjjön át Gergely, vigye el. Itt van a színbe. Csak egy kicsit elpiszkította a baromfi.

— Nem tesz semmit — csapta le homloka verejtékét félkarral Duba —, fő az igazságszolgáltatás.

A rendőr örült, hogy nem kellett beavatkoznia.

A hosszú létrával mégis segítenie kellett. Fogták a pettyes lajtorja két végét és a házbóh ez a káromkodás hallatszott.

— Ha pisztolyom lenne, senki nem tehetné be ide a lábátI

— NanaI — felelt a rendőr, de nem állt meg, nem tehette le a terhet bővebb nyilatkozatra.

Kötelet kötöttek a létrára, úgy engedték le. A kút lágy fenekébe mélyedt a vége, de idefent vagy két méter híja maradt. Nem gondolták volna, hogy ilyen mély legyen.