Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-13 / 2. szám

ü

ILLÉS ENDRE

A fiatal 6zsuta meg a gidája a mogyoróbokros domboldalon feküdtek a hóban. Sütkéreztek.

— Nézd! — fogta meg a karomat Zsuzsa.

De már én Is láttam őket.

Ez a furcsa, szikrázó, téli délelőtt másfél órája kezdődött, amikor kiléptünk a kántori erdőből, és megálltunk a Hosszúrét lángoló lejtőjén. Tegnapelőtt még északkeleti szél fújt, és havazott. Tegnapra megfordult a szél, és délnyugat felől jött, s még mindig havazott. De ma csak fény jött, mindenhonnan fény, észak felől és dél felől, olyan bolond fény, mint egy váratlan, kicsiny örökség, amelylyel nem tehetünk mást, rögtön, esztelenül el kell tékozolni. Nem felülről jött ez a fény, nem is úgy ömlött, olyan nyugalmasan, mint egy nagy folyó. Izgatott volt, villogó éles, mintha a hó felett ezernyi kis csengőt ráztak volna. Hangja támadt a délelőttnek, apró fénybúrák pattantak szét; örvények és láthatatlan orsók kezdtek surrogni mindenfelől a levegőben. Amellett hideg volt, fiatal, jófogú kemény hideg. Lángot fakasztott a fákon, a havon, a fülünkön s a körmünk alatt. A szerelem, ez az ostoba szorítás a bordáinkban, a zavaros, megkeseredő, alattomos íz az ínyünkön — a szerelem egyszerre megfagyott ebben a fényben. Vékony és szakadékony lett, mint egy áttetsző hártya; csak kívül hurcoltuk magunkon, mint egy béna szárnyat. Nem emelt többé, és nem merített alá. Gyalog kellett belegázolni a hóba, a fénybe; részegek lettünk ettől a gyalogállapottól.

A fagyott kin pillanata volt. Hűs, megnyugodott, gyógyuló érzés. Már szinte az egészség.

A lejtőn egy nyúl nyomét fogtuk el. Friss nyom volt, legfeljebb kéthárom órás lehetett. Zsuzsa sörétes puskája varázsolhatta ide.

— Fogjuk ell — ajánlottam.

Majdnem boldogan és Izgatottan eredtünk a nyúl után, fel a Hosszúréten, a csúcs felé. A nyúl békésen, gondtalanul poroszkálhatott erre. Bizonyára hajnalfelé jött ide a faluból, egy gyümölcsösben próbált éjszaka fiatal kérget rágni, vagy káposztatorzsát keresett a hó alatt. Most se lehetett messze, a vágás felé igyekezhetett, egy bokor alá vagy be az erdőbe, a közeli fák védelmébe.

Szótlanul tapodjuk a puha, omló havat; de a zslnóregyenes nyom egyszerre megszűnik a hóban, a következő pillanatban nincs folytatása semerre — a nyúl itt a levegőbe emelkedett? Vagy fénnyé válva továbbrezgett? Nevetve tanakodtunk, hát igen, csoda is történhetett: a nyúlnak talán sikerült felemelnie és magával vinnie nyomát a hóból. Most ott baktat az erdőszélen, vállán egyre szaporodó lábnyomainak terhével.

Városi és félfalusi tekintet villan össze; azt játsszuk, hogy nem sejtünk semmit, topogunk, majd nagy kört írunk le; nem, a nyomok nem folytatódnak sehol.

— Te, ez a nyúl visszafordult! — nevet fel hirtelen Zsuzsa.

Feloldja a játékot.

S most már látjuk is — megengedjük magunknak, hogy lássuk: a nyúl óvatos settenkedéssel valóban visszafordult saját csapásán. Talán száz lépést mehetett így.

„Csend“ — pillantunk egymásra — a nyúl itt ugrott le a csapásról, a bokrok közé. Oldalt ugrott, óriásit ugorhatott; mekkorát is? öt métert vagy talán hatot? Megszakadt nyomával, azt hitte, megtévesztheti üldözőit. Ugrott, elrejtőzött; s most itt bóbiskol, ebben a havas rekettyésben. Mindig Igv tesz. Minden nyúl ezt teszi. Ilyen együgyű hát a bölcseség, nemzedékek öröksége?

— Üdvözöld — mondom Zsuzsának.

Zsuzsa gyerekkészséggel nevet, hőgolyót vág a sűrűbe.

Erre puskázzunk rá? Erre az ostabára?

Otthagyjuk a nyulat. Lejjebb, a Hosszúréten, egy csapat fenyvesrigó száll el alacsonyan a hó felett. A fény még bolondabbul ömlik, a rigók lassan vonuló árnyékát nézem. Egészen mélyen — kék az árnyékuk. Olyan élő, annyira igazi, hogy akár bele is sörétezhetnénk. A fény már csodákat pörögtet körülöttünk. Még az is megtörténhetnék: megsebesítjük az árnyékot, és melléje hull a madár.

De Zsuzsának nincs kedve sörétre, sokkal inkább további hógolyóra. Irgalmaflanl vágja hozzám puha, laza hócsomóit, amelyek eleinte még szétrobbannak, mint egy csillag, de később már csak szertemállanak — fénybe olvadó fehér méhraj.

Azután ez is elmúlik, csöndesebbek leszünk. Még egy félóránk van... S nekem egy fél napom; estig tart a vendégség, akkor indul a vonatom. Mögöttünk a fehér erdő, a lángoló Hosszúrét; a cserkészösvényről kiérünk az útra. Itt a domboldalon pillantjuk meg az őzsutát és a gidáját.

A kicsi poronty úgy fekszik a havon, mint egy kutya, lábát hasához húzza, fejét lehajtja a hó cukorfehér párnájára. Alszik. Anyja a lángként imbolygó, halkan sercenő meleget élvezi, fejét magasan tartja, most lassan fordul a nyak és a fej, a suta ránk tekint.

— Figyelj, én megigézem! — mondja Zsuzsa.

Talán tizenöt lépésnyire fekhetnek tőlünk a domboldalon.

— Megkötözöm és idehozom neked. Akarod?

Tekintetét egy pillanatra sem veszi le a sutáról, mintha így szorítaná vissza a hóra.

Mi sem mozdulunk.

— Nagyon figyelj! — és Zsuzsa megindul a hóban.

Ягпуек a függöny

mögött

a

'S'

t-NJ

ra

Z

Nem volt ereje a kapcsolóhoz lépni, csak ült a sötét szobában és nézte a falat, amelyre furcsa ábrákat rajzolt az utcáról bevilágító, piros-kék színeket sugárzó reklámtábla neonfénye. Szerette ezt a bizonytalan, puha, sötét csendet, ráfeküdt, mint úszó a víz színére és vitette magát a zajtalanság simogató hullámaival. Úgy érezte, hogy kirekeszti a külső világot, kiszakad az örök történésből, megállítja az időt. Ügy érezte, ilyenkor szobája a kozmosz fele száguldó űrkabinhoz hasonlít, mert valahol azt olvasta, hogy az űrhajó belseje teljesen steril, minden földi baktériumtól mentes. „A sötétség szellemi sterilitás" — gondolta magában — „megüli a gond, a fájdalom, a vágy mikrobáit, elmossa az emlékeket és sűrű, átláthatatlan fátyollal borítja a jövőt."

Egy ideig nem nézett a szomszéd ház ablaka felé, de nem bírta sokáig. Feje szinte önkéntelenül jobbra fordult és meglátta az árnyékot. A függöny mögött egy férfi ült az asztal fölé hajolva. Valamit olvasott, kezével néha bizonytalanul matatva az asztal lapján egy cigarettát húzott elő és lassú mozdulattal emelte a szájához. Azután apró láng lobbant, és látni lehetett a férfi feje körül gomolygó füstfelhőt, öt hét óta minden este ezt az árnyékot figyelte, amely néha-néha elmagasodott s az ablakhoz lépve a függöny mögött parancsoló, hívó sötét felkiáltójellé merevült.

öt héttel ezelőtt költöztek be az új ház lakói — köztük az árnyék is. Az első vasárnapon látták egymást szemtől szembe, szinte egyszerre nyitottak ablakot, és tekintetük találkozott. Magas, karcsú férfi volt, szája körül valami makacs kisfiús vonás húzódott, és szinte leplezetlen kíváncsisággal nézte az asszonyt. Két nap múlva, a sarkon találkoztak. Az asszony munkából jött, a férfi pedig a város felé igyekezett. Elpirult a férfiszemben villanó fény hatására: szép vagy, tetszel nekem — mondta a tekintet és az asszony akaratlanul Is meggyorsította lépteit. Aznap este először nézett át a sötét szobából a szomszédos ablakba. Vajon, milyen lehet a szobája ..,

és a hangja, gondolta magában és érezte, amint a sötétben ismét elpirul. Haragudott magára ezért a pirulásért. „Nem vagy már fiatal süldőlány, mit ábrándozol?" De az okoskodás nem segített, és amikor a férfi alakja megjelent a függöny mögött, az asszony a szájára gondolt, az akaratos, makacs szájra, a kissé hanyag tartású magas, karcsú alakra és darabokra tört benne a béke, a nyugalom, a sötétség megtelt sóhajokkal, őrült csókok szüntében dadogott szavakkal, a vágyak lobogásával, a mámor zengő muzsikálóval.

„Nem szabad visszaköszönni" parancsolta önmagának, amikor leaközelebb ismét találkoztak az utcán és a férfi kedvesen, udvariasan kalapot emelt előtte. Nem szabad visszaköszönni, mert minden a köszönéssel kezdődik. A nagy emberi tragédiák többnyire egy társadalmi sablonnal kezdődnek . . .

Az árnyék ott sötétlett a függöny mögött. Az asszony nem mozdult. A félig nyitott ablakon át hallotta a parkban levő szökőkút csobogását. „D'écouter la plalnte éternelle — Qui sanalote dans les basslns..." hangosan, kissé cserepes szájjal Idézte a verset. .. „hallgatni, hogy örök könnyével — medence zokog odalenn".

Nem tudta, miért éppen ez jutott az eszébe, miért éppen Baudelaire szavai törtek fel tudata mélyéből... hiszen olyan réaen volt, amikor ezt a verssort utoljára hallotta ... több mint három éve.

Párizsban iártak akkor, és a férje szavalta fülébe a Szajna partján. Alkony volt, a lebukó nap fénye remegő szivárványt varázsolt a viz fölé, egymást átkarolva mentek kissé mámorosán az élménytől, a kis bisztróban felhaitott konyaktól, a város varázsától...

Maauk sem tudták, merre járnak, mentek céltalanul Ismeretlenül az Ismeretlen milliók között, pénzt dobtak az egylábú kintornás kalapiába és holtfáradtan ültek le egy virágzó bokroktól ölelt téren a padra. Nézték a tér közepén emelkedő szökőkutat, a kőbe faranott faunokat, amelvek váavódva tárták karjukat a menekülő nimfák felé, miközben a lehulló vízcseppek csilingelő nászdalt muzsikáltak ... „sanglote dans les bassins ... medence zokog odalenn" szavalta a férje, és ő vágyaktól szomjasan, lázasan, kábulton tapadt a férfiszájra.

Amikor visszatértek, a férje közölte vele, hogy ez volt a búcsú. Azt akarta, hogy szépen szakítsanak, hogy ne maradjon tüske a szívben, ütés vágya a tenyerében, hogy ne érezze magát meglopottnak, kisemmizettnek, hogy könnyebben megnyugodjon, mert szép volt, tizenöt évig szép volt, de most — már jóval a párizsi út előtt jött valaki, aki nélkül nem lehet élni. Ültek az asztal két oldalán egymással szemben a csillár sárga fénykörébe zárva, és ő nem tudott megszólalni, valami borzalmas, szörnyű görcs szorította össze a torkát. Férje azt hitte, hogy némasága tiltakozás, ellenállás, egyre zavartabb lett, dadogott, hazug mentségeket keresett, logikáról és biológiai törvényekről beszélt, és ő úgy látta, hogy a férfi, akivel másfél évtizedet élt le, egyre kisebb lesz, zsugorodik, arca megnyúlik, hosszúkás lesz, szeme riadtan repdes... mint a kis gusztustalan szürke patkányoké, akik csapdát, veszélyt éreznek.

• A férfi felállt az asztaltól, kezet nyújtott, egy pillanatig sután, tehetetlenül lebegett a férfikéz a levegőben, és mert ő mozdulatlan maradt.

Azt sem hallotta, amikor a férje becsukta maga mögött az ajtót.

V V V

SOKSZOR leült a tükör elé, s miközben arcát vizsgálta, kicsit megriadt egy-egy új szarkalábtól, a hajában megcsillanó ezüsttől. Sokszor érkezett haza elkeseredve, fáradtan, szájában, lelkében az undor érzésével, amikor durva kézzel nyúltak feléje olcsó kalandra vágyó mohó hímek. Olyankor úgy érezte, hogy megalázták, lebecsülték. Nem akart préda lenni, szabad vad, vadászok zsákmánya. Megértést keresett és nem talált.

— Mit akarsz, kérdezte tőle volt férje barátja — mire vársz? Nő vagy és én férfi vagyok. A legősibb ösztön parancsának engedelmeskedünk mindketten. Vagy talán kevés vagyok neked? Húsz éve ismersz, azonos a kultú-