Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-21 / 16. szám
LACKÓNÉ KISS IBOLYA A nappali munkában kifáradt orvosnő mélyen, nagyon mélyen aludt. Sem az utcáról felhallatszó sziréna búgása, sem a falon kigyulladó fényjelző készülék nem ébresztette fel. Több, apró berregéssel kellett a telefonnak megszólalnia, hogy felocsúdjék álmából. De még akkor sem tudta hol van, csak pár perc múlva kapott riadtan a készülék után. —■ Halló — kiáltotta rekedtes hangon a kagylóba. — Halló ... Történt valami? Mentő-ő-ő-k — hallatszott a portás hangja. — Baleset? Most a beteget a kórházba szállító mentőorvos felelt. — Vakbélroham, peritoneálls tünetekkel... Van üres ágy az osztályon? A lány szeméből egy-kettőre kiröppent az álom. — Kollégám, - kiáltotta élesen. — Jól tudja, hogy minden helyünk foglalt, a sebészeti osztály zsúfolásig megtelt. Vigye a másik sebészeti osztályra. — Hiszen onnan jövünk. Ott nincs egyetlen hely sem, nem méltóztatott senkinek sem meghalnia, hogy helyet adjon egy következő betegnek ... Én ezt a férfit mindenesetre Itthagyom, súlyos eset. Csattanás hallatszott, a mentőorvos letette a kagylót. A beteget hát el kell helyeznie... összeszorltotta a száját s kezdte magára kapkodni a ruháját. Tudta jól, hogy a mentőorvos Igazat beszélt, a főváros kórházaiban rengeteg sebészeti beavatkozást Igénylő beteg fekszik, s ez a szegény orvos is ugyanolyan fáradt a helyet kereső, éjszakai hajszában, mint ö ... De mégis neheztelt rá. Hová helyezze el a beteget, ha nincs egyetlen üres hely sem a kórteremben? Gyors mozdulattal Indult kifelé a szobájából s közben felsóhajtott. Ha egyetlenegyszer jól kialudhatna magáti Estétől reggelig, mint kisgyermekkorában Ha nem kellene felrettennie, ha ... ha... nem lennének éjszakai operációk, ha ha ... Igen, ha neki is lenne otthona. Igen, a családi élet nyugodt boldogsága hiányzik az életéből. S hiába dolgozik éjt-napot egybevetve s vállalja el — mint most is egyik orvostársának helyettesítését, mégsem fojthatja el az öntudata alá rejtőző gondolatot: borzadását a magánosságtól, a társtalanságtól. Pedig neki is lehetett volna családja, nevető szemű gyermekei, szerető férje. ... Hogy is történt csak, hogy nem ment férjhez? Már pontosan nem tudott számot adni a szakítás részleteiről, a szenvedély és fájdalom szülte szavakat már elfelejtette — csak a végtelen magárahagyottság Ijesztő réme élt már benne ... Mikor is történt ez? Tíz éve? Tizenöt? Úristen, hogy elszaladt az idői Pedig még elevenen él lelkében a döbbenet, hogy az, akihez hozzá akarta fűzni életét — megcsalta. Talán... Talán, ha akkor meg tudta volna ezt bocsátani. Ha el tudta volna hinni, hogy a hazudozás, csalás művésznépnél gyakran csak komolytalan dolog. Ha tudott volna hinni a szép szavakban, az Ígéretben, Igen, akkor ő Is élhetné az egykor elképzelt életét s nem kellene éjszakáit ebben a szürke, komor épületben töltenie, melynek homlokzatán ez a felirat büszkélkedik: Sebészeti osztály. Fejsóhajtott, majd összegombolva fehér munkakabátját, szaladt a műtő felé, melynek átlépése mindig sajátságos érzést váltott ki belőle. Örömmel párosult izgalom volt ez, hasonló a színészéhez, aki színpadra léptekor döbben arra, hogy az ő játékától függ a darab sikere. Itt a sebészeti osztályon meg az ő tudásán s kezének ügyességén múlik a beszállított beteg sorsa. A műtőben magasra húzott térdekkel feküdt a beteg, mintha Így akart volna könnyíteni azon a belső feszültségen, mely szörnyen gyötörte. Mellette az ápolónő állott, aki a személyi adatokat jegyezte fel. „Tehát negyvenöt éves ... Hegedűművész ...“ Az orvosnő odapíllantott s siető lábal hirtelen mintha odacövekelődtek volna a műtő kővel kirakott kockáira. Egy pillanatra úgy érezte, mintha kihagyott volna szivének ritmusa, aztán — nehogy felkiáltson — tíz körmével a tenyerébe vájt. Szeme előtt elhomályosult a kórterem megszokott képe, s úgy érezte, hogy igen, most azonnal összeesik. De aztán erőt vett magán s gyors léptekkel a mellékszobába sietett s ott egy székre rogyott. — Doktornő!... Mi van magával? — hallotta maga mellett a nővér hangját. — Persze, ez a szörnyű, mindennap megismétlődő hajsza! Pihenés nélküli éjszakák. Nem asszonynak való ez. De ez a beteg sem várhat reggelig, rendkívül súlyos eset. A kezével Intett, hogy már Jobban van s megindult a szekrényhez, s fejére borította a vászonálarcot, melyet műtét közben szoktak használni, aztán a beteghez lépett. Nem mert az arcába nézni — oh, ezt nem bírta volna ki — csak a vakbél táját vizsgálta meg óvatosan, lágy tapintással. — Oh — Jajdult fel a beteg. — Oh... Ez a rettentő fájdalom ... Ml lesz velem? — Appendektómiához előkészíteni — adta ki az utasítást az orvosnő, határozott, majdnem éles hangon. S a beteg, egy pillanatra elfelejtve a testét gyötrő fájdalmat, felkapta a fejét. — Különös, mintha már hallottam volna ezt a hangot — rémlett fel az emlékezetében. — Ismerős. De hol beszéltem vele és mikor? — Figyelmesen nézte a bemosakodáshoz készülő alakot s most ráeszmélt, hogy ez az orvosnő még megjegyzést sem tett, mikor megmondta a nevét, mintha nem az ismert művész feküdne előtte, akinek a nevét a világhír mór szárnyaira kapta, hanem csak egy „eset“... Meg volt sértve hiúságában. S most véletlenül egy hang ütötte meg a fülét. — Kampózni én fogok? — kérdezte a benyitó segédorvos a vószonálarcost s az ő hátán végigfutott a hideg. — Belém fognak vágni, belső szerveimben fognak turkálni... talán még vitatkoznak is majd felettem s én nem fogok tudni semmiről... Talán valami belső szervet fölöslegesen átvágnak s nyomorék maradok, vagy rosszul kötnek le egy eret s belső vérzés következtében pusztulok el? — Irlózatosl A tárgyak körvonalai most hirtelen eltűntek előle, elsötétült szeme előtt a műtő s csak akkor eszmélt ismét magára, mikor valaki lecsüngő karjába szúrt egy Injekciót. Ekkor felnyitotta a szemét s a föléje hajló orvost látta maga előtt, aki azt kérdezte azon a csodálatos hangon, melyet mintha valaha már hallott volna: — Még mindig szeret inni? Nem értette a kérdést. Értetlenül bámult a fehér kabátos arcát fehér vászonnal letakaró alakra. — Ügy értem, hogy sok alkoholt fogyaszt? — Néha — suttogta halkan, de érezte, hogy hamisan cseng a hangja. A rá irányzott két szemben most hideg fény lobbant. — Kartárs, kezdheti a narkózist. — Ne!... Még egy kis ideig várjanakl — tört ki a betegből a rémült kiáltás. — Alkoholistákat hosszabb ideig kell altatnunk — hallotta az ironikus hangot, melyről már egész határozottsággal tudta, hogy hallotta valahol. Gondolkozni próbált, összeszedni gondolatainak kúsza fonalát, de ismét belehasított a testét gyötrő fájdalom. Felkiáltott s most hirtelen édeskés illat felhőzte körül s kénytelenül egy mélyet sóhajtott. — Várjon egy percig, nővérkém — ütötte meg fülét újra az ismerős hang. — Még nem diktálta be a hozzátartozói nevét. — A családja nevét kérem, akit értesítenünk kell állapotáról. — Ne értesítsenek senkit sem... Nekem nekem nincs hozzátartozóm ... Az orvosnő csodálkozva nézett a férfi arcába. Vajon most is hazudik? Felismerte volna őt s Így akar részvétkeltéssel ismét a közelébe férkőzni? Vagy odakerült, ahol a lét és a nemlét mezsgyéje keresztezik egymást s igazat mondott??? Nézte, nézte ezt a nyűtt vonású arcot s a szépen formált magas homlokot, amelyet egykor annyiszor simogatott meg... Valaha... Elgondolkozva nézett maga elé s csak akkor I riadt vissza a valóságba, mikor észrevette, hogy a segédorvos meg akarja hallgatni a beteg szívverését. — Hagyja kérem ... Majd én — s eltolta a feléje nyújtott szlvhallgatót, ráhajolt a férfi mellkasára, hogy meghallja annak a szívnek a lüktetését, melyről egykor azt hitte, hogy csak ő érette dobog. Mór alszik, — hallotta most az altató nővér hangját. összerázkódott... Tudta, hogy ismét szívébe költözött valami, amitől álmatlanná válnak az éjszakái s ijesztővé magányos ébredései. — Már mélyen alszik — hallotta ismét a nővér hangját. — Kést — szólt tompán a műszeradogatónak tampont... kést... S mikor kezébe vette a hidegen csillogó szerszámot, hirtelen megnyugvást érzett belsejében S ekkor megtette az első metszést a beteg hasfalán. Metszett, vágott, magában pedig azt gondolta: nincs senkije, pedig híres művész. S mégisl Úgy maradt egyedül, mint én... Hangosan pedig azt mondta: — Erősebben húzza a kampót kollégám, még erősebben, hogy Jobban a belsejébe láthassak. ... senkije sincs, társtalan mint én, akit a háta mögött „vénlánynak“ neveznek! — Csipesz ... Tampon ... Csipesz ... Tampon ... S miközben ujjal boszorkányos ügyességgel távolították el az átfúródott féregnyúlványt, az járt az eszében, hogy mégis ő maradt felül, az elhagyott teremtés, aki csak arra volt jó, hogy legyezgesse ennek a férfinak a hiúságát s aki lám mégis visszakerült hozzá, s most tőle függ a sorsa. Csak egy mozdulat kellene, egy pengevillanás — s örökre megszabadulna ettől a visszajáró kísértettől, aki tönkretette az életét. De ő tud uralkodni az érzésein, mert fegyelmezett orvos. Ura akaratának s életmentő műtétet tud elvégezni akkor is, mikor pedig sajog ott benn, a fehér orvosi köpeny mögött valami, aminek a dobbanását oly erősen érzi... Hirtelen elöntötte a büszkeség. Kacagni, dalolni lett volna kedve — de hallgatott s összeráncolt homlokkal, ügyes két kezével dolgozott tovább, de magában elhatározta, hogy reggel azonnal szabadságot kér s nyomban elutazik, mielőtt még felébredne a most operált férfi, akinek pergamensárga arcára lassan kezdte már visszalopni magát a megmentett élet pírja ...
