Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-04-21 / 16. szám

La

# Néró császártól Wichterle akadémikusig О Esztétika, szükséglet és gyógymód szerencsés találkozása A

Rimaszombati olvasónk kérését teljesítjük az alábbi cikkünkkel, aki a szemre helyezhető, a hagyományos szemüveget pótló, űn. kontakt-lencsékről szeretne bővebbet tudni.

A leggyakoribb szemhibák egyike, a rövidlátás olyan régi, mint maga az emberiség. Természetes tehát, hogy az ember az idők folyamán igyekezett a bajon segíteni úgy, ahogy tudott. Például ismeretes, hogy a vérengző római császár, Néró, csiszolt smaragd lencsén keresztül nézte végig a cirkuszi játékokat. A látás megjavításáért folytatott küzdelemben fordulatot jelentett a reneszánsz, amelynek alkonyán hollandus találmányként megjelent az üvegből csiszolt kezdetleges lencse, illetve nagyító. Persze, azért még sok időnek kellett elmúlnia, amíg elterjedtek az „igazi“ szemüvegek: dédszüleink csiptetője, a „cvikker“, a századforduló dámáinak lorgnonja, a múltba süllyedt szalonok arszlánjainak monoklija, s végül a mai napig használt kényelmes szemüvegek.

A forradalmi változás néhány évvel ezelőtt következett be Prágában. Természetesen, ezt a forradalmat hosszas kísérletezés előzte meg. Már a múlt század végén próbálkoztak a szemgolyóra helyezhető csiszolt üveglencsékkel, mintegy huszonöt évvel ezelőtt az üveget plexiüveggel helyettesítették — mindezt kevés sikerrel. Az igazán forradalmi újítás Wichterle prágai akadémikusnak a találmánya, aki újfajta műanyagból állította elő az egészen puha, lágy lencsét, amely elődeitől eltérően, nem az egész szemgolyót, hanem csupán a pupillát fedi. (Ezt a nagyszerű csehszlovák találmányt egyébként már az Egyesült Államok és Nyugat-Németország is megvette.)

Szlovákiában három városban kaphatók ezek a ma már világhírű kontakt-lencsék: Bratlslavában, Nitrán és Kassán. Hogy közelebbről is megismerkedhessünk velük, Bratislavában fölkerestük dr. AlZbeta Fedorovát, a szemészeti klinika orvosnőjét, aki hetente kétszer foglalkozik az érdeklődőkkel.

A Mjttna utcai optikus boltban találtam rá, nagyon nem megfelelő környezetben. A rendelő ugyanis a bolt egyik hátsó helyiségében van berendezve.

Az orvosnő kedvesen fogadott, biztosított, hogy nem zavarom, de amikor hellyel akart kínálni, nagy zavarba jött.

— Talán ide — intett bizonytalanul két műszeres asztalka között szorongó székre. — Amint látja, nagyon szűkén vagyunk. Ez nemcsak azért kellemetlen, mert a rendelés alatt állandóan egymásba botlunk, a páciens, Perl úr a „jobbkezem“ és én, hanem azért is alkalmatlan, mert a kicsi helyiségben nagyon hamar elhasználódik a levegő, s rossz levegőben az emberek rosszabbul látnak.

Közben csinos, magas fiatal lány jött be, s elhelyezkedett az orvosnővel szemben. Vártam, mikor kerül rá a szemére a „láthatatlan szemüveg“, de legnagyobb meglepetésemre már rajta volt. Még egészen közelről sem lehetett észrevenni! A kislány, Éva Rufusová, a vrbovai Trikota dolgo-Fva Rufusová «»s a „láthatatlan szemüveg“

TÖBB

MINT TANÍTÓJUK

A délutáni érákban velem maradnak a gyerekek, mondja a tanítónő

Zöld kréta fut a fekete táblán. Nyúlánk fiatal tanítónő rajzolja a barka görbéit. A puszta ágra a rügyből kibukkanó barka kerül. Úgy, mint ahogy a padok előtt lépkedő fekete leány kezében látható. Igaz, az szürke. A nebulói színesre festik. A sárgához egy sötétebb árnyalat kerül addig, amíg barna nem lesz belőle. Miért éppen sárga? — elmélkedem. Csak sokkal később tudom meg, hogy a cigány származású gyerekek különösképpen vonzódnak ehhez a színhez. A sárgához és a piroshoz. A barkán is felfedezhető egykét piros pötty. Meglepő gyorsan dolgoznak.

Mindegyikük előtt fehér rajzlap. Ideoda tekeredik vékonyka gyermeknyakuk s olyan fontoskodva válogatják a színeket, mintha ettől függne parányi életük. Némelyikük izgatottan felugrik és megkérdezi a tanító nénit, jó-e a rajz. A tanító néninek dörgedelmesen szigorú hangja van és helyre parancsolja a kis rendbontót.

— Temperamentum dolga, — próbálja magyarázni viselkedésüket Salay Raja, a tanítónő, aki a múlt év szeptemberében foglalta el állását a pozsonypüspöki szlovák nyelvű kilencéves alapiskola „előkészítő osztályában", amelynek országos viszonylatban is külön küldetése van: a cigány származású gyermekeket próbálja a „Rend" igájába fogni, amely nem is olyan egyszerű feladat. S hogy miért nehéz? Egyszerűen azon oknál fogva, mert ez a négy betűből álló szócska ismeretlen fogalom számukra. Hiszen otthon a legtöbbjük, ahogy este lefekszik, úgy kél fel vackából. Ugyanazokban a rongyokban jönnek el az iskolába, majszolják kenyérkéjüket, fésületlen, mosdatlan s mi tagadás, nem egy ízben tetves fejjel.

Köteles-e vállalni a tanító a tanítás mellett tanítványai fürösztését, hajmosását, satöbbit? Nem. S talán nem is mindegyikük vállalná el magukat a tanítványokat sem.

Salay Raja, az elukészitu osztályok tanítónője

Mindehhez igen nagy adag emberszeretetre van szükség. S talán ez sem elég. Aki igazán meg akarja érteni őket, s el akar hozzájuk érni, annak hosszú utót kell megtennie hazánktól a cigányok őshazájáig, Észak-lndiáig, ahol évezredek óta szedik fel sátraikat, hogy országutak végtelenjeit vegyék nyakukba, az örök vándorlás fekete virágával a szívükben, amelynek létezését nem képesek tudatosítani, de amely ott virít bennük mégis

kigyomlálhatatlanul, még abban az esetben is, ha valamelyik országban „véletlenül" megvetik lábukat.

Szocialista hazánkban a Művelődésügyi Minisztérium külön paragrafusai foglalkoznak azzal, hogy cigány származású polgárainkat a kultúra minél magasabb színvonalára emelhessük. (Bár ne ignorólnák őket és két kézzel nyúlnának utánuk.) Természetesen az iskolánál kezdődik minden. De talán térjünk vissza a pozsonypüspöki kilencéves alapiskola ama gyermekeihez, akik sárgára festik az ezüst színű barkát. A három padsorban tizenkilenc gyermek ül. Tizenhárom elsős, hat másodikos. Koruk teljesen különböző, hét és tizenkét év között váltakozik. Az elsősök is többnyire kilenc és tízévesek.

— Nem jártak iskolába? — kérdezem a holló hajú tanítónőtől.

— Járni jártak, de csak akkor, amikor kedvük tartotta — feleli. — Tanítóik nem mentek utánuk. Évről évre osztályt ismételtek. El voltak hanyagolva. Érthető is, hogy nem mentek utánuk, hisz ez a többi rendtudó tanítvány rovására mehetett volna. Éppen ezért nagyon helyes, célhoz vivő útnak lehetne elkönyvelni az iskolák előkészítő osztályait, ahol kizárólagosan a cigány származású gyermekeket szoktatják a rendhez, tanítgatjók tanulni és oltogatják beléjük a kötelességtudás szikráit. Allíton pedig, hogy nem buták. Sok egyes tanuló van tanítványaim között. Csakhogy én nem hanyagoltam el őket. Nem restelltem naponta utánuk menni. Egyenkint gyűjtöttem össze őket, fürösztöttem, megtisztítottam tetveiktől. Persze, ez nem lett volna elég. Nem is a betűvetés mesterségét csillogtattam előttük, amelynek fényeitől bizonyára az első szünetben hazafutottak volna. Énekkel, tánccal kezdtem. Énekelni és táncolni valamennyi tudott, de a szlovák nyelvet jól csak nagyon kis százaléka bírta. Ez a körülmény nem hozott zavarba. Beszélek cigányul. Lassan, de biztosan ha-