Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-21 / 16. szám
Sidney Brooks túhónapos korában vesztette el szeme világát. Amikor az orvostudomány annyira fejlődött, hogy vissza tudta adni a vak ember látását, Brooks már 52 éves volt. Ijel évszázadot vakon élt végig. A sebész levette szeméről a kötést. Brooks először csak elmosódott foltot látott. De a folt szólt hozzá, s ezért Brooks feltételezte, hogy az orvos arcát látja. Néhány napon belül a beteg meglehetősen jól használta szemeit. Az operáció sikerült. A meggyógyított beteg azonban boldogtalan lett. Brooks nem bízott szemeiben, s ez drámaian megmutatkozott, valahányszor át kellett mennie az utca egyik oldaláról a másikra. A műtét előtt soha nem félt az utcai forgalomban. Előre tartott bottal mindig egyedül járkált az utcán. Sőt, vak korában kerékpárkirándulásokat is tett, — barátja vállánál fogva vezette. Az operáció után azonban a professzornak és egyik munkatársának közre kellett fognia és átkényszeríteni az utca másik oldalára. A még messze levő autóktól úgy félt, mint soha azelőtt. Sidney Brooks lassanként mély depreszszióba süllyedt. Néhány hónap után viszszatért a sötétségbe. Esténként nem gyújtott villanyt, s a sötétben tompán meredt maga elé. Három évvel később, orvosilag megállapítható ok nélkül meghalt. Az említett példa tragikus lefolyásából már sejthetjük, hogy mások a bébi élményei, amikor első ízben találkozik a fénynyel. Mit és hogyan lát az újszülött? E kérdésről vitatkozik már hosszú ideje két filozófiai iskola. Sidney Brooks esete azoknak az empirikusoknak a felfogását látszik igazolni, akik szerint a látási benyomásokat nyilvánvalóan tanulási folyamattal kell összhangba hozni, a kitapintott környezettel. De a többi között az is elgondolkoztató, hogy Brooks képtelen volt bizonyos dolgokat elsajátítani, amelyek nekünk természetesnek tűnnek. így például sohasem sikerült értelmeznie az emberek arcjátékát. rv. о s Ш LO U < Az utóbbi felfogással akart szembeszállni dr. Richard Held. Macskákat sötétben nevelt fel, majd csak egy kísérleti készülékben engedte nézni őket — ez a készülék enyhén szólva meglehetősen szokatlan volt: két macskát egy körhintafélébe ültetett. Az egyiket egy kosárkában helyezte el, amelyből csak a fejecskéjét dughatta ki és így nézhetett körűi, míg a másik szabadon mászkálhatott a hintában, s így azt a passzívan tartott macskával együtt ide-oda mozgathatta. Dr. Held megállapította: csak az aktív macska tudta észlelni a látottakat, a paszszív állat viszont ténylegesen vak maradt. A tudós éppen ezért feltételezte, hogy az aktív tapogatás a rendezett látáshoz elengedhetetlen. A kísérlet eredménye azonban másképpen is értékelhető: talán a passzívan tartott macska éppen olyan jól lát, mint az aktív állat, csak nem tud reagálni a látottakra. Melyik verzió a helyes? Robert L. Frantz amerikai professzor állatkísérletei alapján a második véleményt teszi magáévá. A keltetőgépből frissen kibújt kiscsibéknek hétfajta, magoeska nagyságú geometriai testet dobott: kockákat, hasábokat, gúlákat, hengereket, kúpókat, félgömböket és gömböket. A csibék spontánul és majdnem kizárólag csak a golyók, vagyis a gömb alakú testek után kaptak; azt az alakzatot választották, amely leginkább hasonlít eledelükhöz. Eszerint az állatok közvetlenül azután, hogy kibújtak a tojásból, világosan megismerik a formákat, s velük születik az életűk fenntartásához leginkább szükséges élelem bizonyos formája iránti előszeretet. Mi a helyzet az emberi csecsemővel: Születése után kevesebbet lát, mint a csibe? Erre a kérdésre csak a kisbabák válaszolhatnának. Csak valamiképpen rá kellene venni őket, hogy közöljenek velünk valamit benyomásaikról. Mindeddig a tudomány lehetetlennek tartotta ezt. Mosl azonban dr. T. G. R. Bowernek, a Harvard egyetem 25 éves pszichológusának sikerült ez a bravúr. A kutató a kisbaba ágyát felállította egy asztalra, s egy olyan kockát mutatott a kicsinek, melynek 30 cm-es élei voltak. Ha a kisbaba felismerte a kockát, akkor ahhoz, hogy jutalmat kapjon, a fejét kellett ingatnia. A párnájában elhelyezett készülékkel elektromos úton regisztrálták a mozgást. A kísérleti tárgy bemutatásakor a fejmozgásért a jutalom abból állt, hogy egy barátságos asszisztensnő feje megjelent az asztal szélén, vidáman „huhu“-! kiáltott, intett a kezével, s azután éppen olyan gyorsan eltűnt, mint a kakukk a kakukkos órában. Bármilyen groteszkül is hangzik ez аг eljárás, mégis hatásos volt. Kiderült ugyanis: már kéthetes kisbabák „játszva dresszírozhatók“ ilyenformán. Ezenkívül világosan felismernek egészen jelentéktelen eltéréseket is a nekik mutatott alakzatokon. Ezzel végre megnyílt az út olyan kérdések megvizsgálása előtt, amelyek már hosszú ideje sok kutatót foglalkoztatnak. Mindenekelőtt azt a régi vitát akartál tisztázni; vajon a kisbabák érzékelik-e mái a távolságokat. Ha nem tudnak különbséget tenni a közel és a távol között, akkoi lehetetlen, hogy biztos benyomást kapjanak az egyes tárgyak nagyságáról. „Ebber az esetben — mondja dr. Bower — аг az elképzelés a kisbaba világáról, hogj abban „ragyogó, zümmögő zűrzavar“ uralkodik — még túlságosan is ártalmatlar feltevés. Hiszen ez azt jelentené, hogy a bébi a kontúrok kaotikus, szörnyű áradatál látja, amiben semmi sem állandó, az alakok, arányok, vonalak állandóan váltakoznak, s zavaros összevisszaságban eltűnnek és újra megjelennek.“ A döntő kísérlet így zajlott le: amikor a kísérleti kisbabákat rászoktatta az eg) méter távolságból mutatott 30 cm-es kockára, a kutató felváltva a) 30 cm-es kockát mutatott három méter távolságból b) 90 cm-es kockát egy méter távolságból, s c) egy 90 cm-es kockát három méter távolságból. Várható lett volna, hogy a bébik akkor reagálnak a legerősebben, amikor recehártyájukra olyan kocka képe vetítődik, amelynek nagysága a megszokott képnek felel meg, vagyis a c) kísérlet szerinti kép. De meglepő módon nem így történt. A kisbakák komoly többsége körülbelül egyforma erősen reagált a tárgy tényleges nagyságára (a) kísérlet és a mogszokott távolságra (b) kísérlet. Csak kevesen reagáltak a várakozásoknak megfelelően E kísérletek arra tanítanak, hogy a kisbabák már felmérik a távolságokat és azokból reális nagyságviszonyokra következtetnek. Ez a megállapítás ellentmond annak a gyakori nézetnék, amely az ellenkezőjét csak azért tartja bizonyítottnak, mert a kisbabák-gyakran távol levő autók, sőt sokszor a hold után nyúlkálnak Dr. Bower másképpen magyarázza: „A kisbabák nem azért nyúlnak elérhetetlenül távoli tárgyak után, mert nem észlelik a távlatokat, hanem, mert egyszerűen nem tudják, milyen hosszú a karjuk,“ D. Z Fr. Spáfiil felvétele ELTÖRÖTT A HEGEDŰM.. Dankó Pista emlékére „Valahol a honban zengő vigalom van. Valakinek lelkén fátylas siralom van. Valahány dal csendül holdvilágos éjen, A búzamezőben, az erdőn, a réten, — Róla minden szívben élő emlék támad — Minek a síremlék egy szegény cigánynak? A barna gyerek „A felsőtanyai homokon termett egyszer egy barna gyerek. Szép vidék van a tanyákon, tág mezöségek, nagy puszták, amik fölött méltósággal halad át a nap ... A „barna gyerek“ — akiről Tömörkény István ír nagy szeretettel — 1858. június 14-én született egy szegedi viskóban a cigányfertály Hangászutcájában, valahol a Cigány-tó partján. Nem sok gazdagságot láthatott maga körül, amikor először bámészkodott bele a nagyvilágba. Kölcsönvánkosra fektetve, kölcsönpólyába csavarva még aznap elvitték megkeresztelni. A sovány kis cigánypurdé adatai bekerültek a Szeged-felsővárosi anyakönyv 217-es számú rubrikájába. A matricula baptistórum ecclesiae bejegyzése szerint Stephanus Dankó, zingarus musicus és Rosalia Mijó elsőszülött fia az apja után a „Stephanus“ nevet kapta, így született meg a hányatott sorsú cigányzseni: Dankó Pista. Szeretetre vágyott mindig, mégis megaláztatás volt rövid élete. „ ... Az ég csillagaitól a mezők füvéig övé volt az egész világ, de ami közbe esik, abból nem jutott neki...“ (Móra Ferenc) Azt beszélik, hogy amikor a kisfiú megszületett, apró ujjait rákulcsolták apja hegedűjének nyakára Régi cigányszokás ez... Azért teszik, hogy a fiú olyan nagy muzsikus legyen, mint az apja voltl A Dankó-család ezt a kívánságot kicsit átformálta. Legyen a fiúból olyan nagy muzsikus, mint Erdélyi Náci, a hegedűkirály! Így kérte az idős Dankó is, hiszen tudta jól, hogy Tollas Zsiga bandájában ő sohasem volt a legjobb muzsikus. Erdélyi Náci, az öreg Dankó barátja, világhíres ember volt. Európai uralkodók előtt játszott és muzsikált Amerikában a Fehér Ház urainak is. De legbüszkébb mégis arra volt, hogy eljátszhatta Turinbari a száműzött Kossuthnak: „Kossuth Lajos azt üzente..." A koszorúknál, dollároknál nagyobb kinccsel tért haza: Kossuth kézszorításávalI Az öreg Dankó halálos ágyán arra kérte Erdélyi Nácit, hogy neveljen jó muzsikust kilencéves fiából... 150 forint, hegedű és tiidőbaj „ ... Nem örököltem mást — írja Dankó Pista önéletírásában —, mint apám hegedűjét, amely igen jó volt, és néhány forintnyi készpénzt és talán a tüdőbajt. Azt a kevés pénzt, amit hagyott, édesanyám elköltötte mire felcseperedtem, a hegedűt pedig, mint fiatal, könnyelmű gyerek elzálogosítottam egy kocsmában, nagyon kevés pénzért, alig egy pár forintba, miután nem ismertem annak értékét.“ A százötven forintot egy régi kalap bélésében rejtve találta meg Mijó Rúzsa, aki maga készítette meszelőit árulta a szegedi piacon. A pénz hamar elúszott a cigányasszony kezén. A zálogba tett hegedűért Pista három szál rózsát kapott — amit a kocsmárosné lányának ajándékozott — és tíz forintot, amit a kocsmárosné csókjáért ígért cserébe. Az örökségből csupán a tüdőba] szegődött hűségesen Dankó Pista mellé, s elkísérte a halálos ágyig... „Gyerekkorom hányt-vetett volt, mint minden árváé Hegedülni Erdélyi Náci tanított két hónapig ...“ A tizenkét éves, beesett mellű gyerek azonban nem lehetett valami jó tanítvány, s a hegedűkirálynak hamar kifogyott a türelme. Hirtelen mérgében elkergette a banda mellől Pistát vályogot vetni, mondván: csak arra jó! Dankó Pista hóna alá csapta a rozoga hegedűt, amit egy öreg cigánytól, Hasi Gazsitól kapott kölcsönbe és elindult világot látni! Először valóban
