Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-03-31 / 13. szám
tudtak nekem állandó helyet biztosítani. Nagyon hálás vagyok ezért az igazgatónak és kollégáimnak. Sajnos, Bratislavában nyugdíjazásom után nem voltak képesek sok éves művészi tevékenységem ellenértékeként ezt a csekélységet megtenni. Csak mint externista működök a Zeneművészeti Főiskolán. — Azt, hogy itt nagyon tehetséges hallgatók vannak, az is bizonyítja, hogy már öt növendékemet felvették a főiskolára, — mondja büszkén a tanárnő. A tanítók vonósnégyesét éppen együtt találtuk. Köztük az igazgatóhelyettest, dr. Fedor Kállay-t is. A tanárok nem zavartatták magukat és tovább folytatták a próbát. Leültünk és szívesen végighallgattuk. Közben megtudtam, hogy dr. Kállay 15 éve tanít már az iskolában, tehát alapító tagja a Konzervatóriumnak. Gordonkát tanít, ö volt az, aki készségesen feltárta előttem az iskola belső életét, gondjait, örömeit. Szerinte a jó eredmények legfontosabb tényezője a hivatásszeretet. — Az itteni tanárok munkája lelkesedést követel. Nagyon fárasztó foglalkozás. A növendékeknek egy kicsit fanatikusoknak kell lenniük, mert a sok nehézség miatt sokan megfutamodnak. És azért is, mert a tanulás nagyon költséges. Például mindenkinek saját hangszerre van szüksége. És nem akármilyenre. Azonkívül állandóan látogatni kell a koncerteket. Zilinán nagyon ritkán vannak. Tehát Bratislavába és Prágába kell utazni. És a sok más tanulnivaló mellett naponta 6 óra gyakorlás! A zilinai Konzervatórium nagyon fiatal még. Kezdetben zeneiskolaként indult és csak nemrégen, (hat éve) lett konzervatórium. A következő szakokat látogathatják itt a jelentkezők: zongorát, vonós-fúvós hangszereket és éneket. Jelenleg 180 rendes hallgatója és 40 távtanulója van az iskolának. Tavaly 36 növendéket vettek fel az első évfolyamba. A tanári kar 22 tanárból tevődik össze, melyből a többség előadóművész. Sokan rendszeresen szerepelnek a rádióban, sőt külföldi turnékon is részt vesznek. Az igazgató, Vojtech Jakubík, aki fáradságot nem ismerve, minden igyekezetét az iskola jövőjének szenteli. Fáradságos munkájának már megvan a gyümölcse. Huszonnyolc hallgatót vettek már fel a főiskolára. Ez a szám bizonyít. És még valamit. Azt, hogy a zeneművészet múzsái méltó otthonra találtak a volt kolostor falai között. Kincel Emília a fiatalok, tegyék kissé barátságosabbá. A falak ízléses díszítése, ügyesen barkácsolt virágállványok, újságtartók készítése is szórakozása lehet a klub tagjainak. Ha mindenki egy cserép virággal járul a szépítéshez, sokkal otthonosabban érzi majd itt mindenki magát. Ez a munka pedig az ifjúságra vár, a klub fiatal tagjaira, hogy a megszolgált pihenés üres óráit itt töltő apák és nagyapák méltó utódokat lássanak unokáikban. A klub megalakulásának nehézségei már rendeződtek. Másfél év nem nagy idő egy ifjúsági klub működésében, de az eredmények mégis a vezetőség és a tagok lelkes odaadó munkájáról tanúskodnak. A PIK vonzza Komárom fiatalságát. Egyre több a jelentkező, de ezzel nőnek a gondok is. Kevésnek bizonyul a heti egyszeri összejövetel. Külön helyiségre lenne szükségük, saját otthonra. A Csemadok komáromi járási vezetősége állt eddig is pártfogóként a PIK mellett és bizonyára továbbra is pártfogolja majd kérésüket az illetékes szerveknél. Varga Magda a 0) 'U > "3 ж H ■u I СО N СЛ и 01 А e 01 00 01 О — Nem értem a számírást, Elek bácsi, olvassa el nekem ezeket a részeket!. — kérem a harmincegyes, harminckettes évekről írott füzetekre mutatva. Ű az asszonyra, Julis nénire néz, s titkot rejtegető vonakodással szabadkozik: — Legénykori bolondságok azok, meg aztán akkor jártam hozzá, Julikához... inkább olvassuk majd el máskor, később. Közben süteménnyel kínálnak, mert házassági évfordulójuk volt, most ünnepelték a harmincnegyediket. Azért kibírtuk együtt, Julis, ugye? — Pedig mennyit veszekedtem vele a füzetei, irkái miatt. Tele velük a szekrény, a fiókok. De ne adj isten, hogy belenézhessek. És írja minden este. Senkinek az égvilágon nem mutatta őket. Haragudni azért nem lehetett rá, mert úgy tud a kedvemben járni. Vizet, fát hoz be, segít amiben kell. 1938. szeptember 23 péntek. Igen jó meleg idő volt, csütörtökön is herét kaszáltam Duna mellett, máma ismét. Kellemetlen éjszaka következett ránk: pénteken. Mert mozgósították 18-tól 40 éves korig a férfiakat. ЁЦе1 fél egy órakor a szövetkezeti kocsma előtt kellett sorakozni a bevonuláshoz. És közben vissza-vlsszatérő részek gyenge látásé val kapcsolatban. Újságokból kiírt idézetek, önmagát biztató sorok. Mellettük nemzetközi eseményekre vonatkozó megjegyzések, szép, s kedvelt dalok szövege. Az egész falu életét látószöge fókuszába gyűj tötte, s jegyzőről, munkanélküli segélyről, barátok-Napok, évek, élet EGY NEGYVENHÁROM ÉVES NAPLÓ FELETT Elek bácsit úgyszólván gyermekkoromtól ismerem, de mostanáig jóformán semmit sem tudtam róla. Arca, mozdulatai, mozgása, alakja olyan, mint a legtöbb falusi emberé. Haja szőke lehetett, most inkább már ősz, dehát ez éppoly kevésbé lényeges, mint az, hogy csendes udvarukat mérges kutya és békés galambok lakják. Az, amiért tulajdonképpen a figyelmet szeretnénk felé fordítani, a megsárgult füzetek, amelyeket szekrény aljából fiókokból szedeget elő. Milyen keveset tudtam rólal S talán közeli hozzátartozói sem sokkal többet. Csak annyit, hogy 1906- ban született, itt, Alsószeliben. Hat testvér közül felnőttek négyen. Amikor kimaradt az iskolából, szolgálni ment. Napszámba, göbölyösnek. 1933-ban megnősült, gyermekük nincs. Szerényen éldegélnek, sokat olvas, sokat „firkál, írogat“. Igen, ez az ember, Szabó Elek, már negyvenhárom éve megszakítás nélkül írja hétköznapjai, ünnepei, öröme, bánata, élete történetét. Napról napra minden, számára lényeges esemény a kis füzetekbe kerül. Mákszemnyi betűkkel, a legbensőbb érzésekről valló részek „titkos“ számírással. Hogyan kezdődött? Miért kezdett naplót írni? — Amikor kimaradtam az iskolából, akkor gondoltam rá először. Van, aki dalolni szeret, dalolni tud. Én a nótában sosem voltam ügyes. Hát írni kezdtem. 1924-ben. Azzal, ami előző évben történt velem. „Tizenhat éves voltam. Az uradalomban bérkövete lést tettek az emberek. Én is ott voltam, ahogy este édesapámmal megbeszéltük. Másnap nem mentem dolgozni. Három nap sztrájkoltunk. Csütörtökön aztán kimentünk. Kicsit restellkedtem, mert tudtam az intéző szokását, mindjárt szidalmaz. És azért én jóreggelt köszöntem neki, aztán azzal fogadott: — Elek, hol voltál? Sztrájkoltál? Akkor menj haza. Hazamentem. Jó két ökröm volt nekem. Első nap nem is voltak befogva. Hát másnap délfelé mégiscsak elvetődök oda, megtudom, hogy a gyerekek mind kimentek. csak én nem. Nekem nem adták vissza az ökreimet, más ment velük. Eltelt a hét, minden gyerek hozta a napszámot édesanyja kezébe, hogy könynyebben lehessen élnt, mert bizony ha már tíz éves gyerekek keresetére rá volt utalva a család, számított nagyon a pénz. Édesapám sem hozott csak három napra fizetést, édesanyám nem is tudott a kávéba cukrot venni.“ — A Pancza Dezsőnél szolgáltam sokáig, Dóra Imrénél is tizenhat évet dolgoztam. De most már ezeket a legrégebbi füzeteket igen nehéz kibetűznöm, mert akkor nem gondoltam arra, hogy később ennyire meggyöngül a szemem. — Vastag szemüvege majdnem a papírt súrolja, amint a szavakból, mondatokból rakja össze évei, élete történetét, s egy-egy feljegyzés nyomán, mint megnyitott zsilipeken a víz, zúdul az emlékek áradata. 1929. január 26. „Sok hó leesett, de estére megállt az idő. A Pancza udvarból hordták ki a havat. Igen hideg idő volt. Az istállóban három pokróc alatt aludtam. A fölső reggelre csupa dér volt.“ ról, magánélete eseményeiről egyaránt megemlékezett. Nehezen olvasható, megfakult írás, egy élet dokumentumai. Búzában, kukoricában, lisztben, zsírban mért gondok. Föld, termés, kaszálás, a atás. Másnak végzett munka. S hogy miért, hogyan került a törvénnyel összeütközésbe Szabó Elek, arról ő ma már nem beszél. Egy régi, sajátmaga fogalmazta levélből íme, néhány sor: 1944. február 21. Tekintetes, nagyságos Főszolgabíró Or, kérem szépen, én alulírott szegény napszámosember vagyok, semmiféle rosszindulattal nem jártam, most is a tudatlanságom miatt ártatlanul estem bele. Csak az volna a kérésem, pengőben, részletben fizethessem le a büntetést. Legyenek szívesek megadni az engedélyt, hogy az elvett négy darab gyolcszsákot kérelmezném vissza. És így kiált minden sorból a mindennapok gondja. Van, aki nem tud ellenük védekezni, van, aki társakat keres, hogy reményt találjon. Elek bácsi a néma papírhoz menekült, ami mindent meghallgat, mindent elhallgat. És titokban reménykedett ő is: „1945. március 30, nagypéntek. Elpakoltuk pár értékesebb holminkat, mert többször láttam, hogy állatcsordákat hajtottak keresztül a falun és tele kocsikkal vonultak a németek vissza. Ezt mind civil népektől vették el. És többet tapasztaltam belőle, hogy amit lehet, el kell tennünk. Ha csak lehet, a lakást el nem hagyjuk. Mindig azt hallottuk, hogy jön a front közelebb. Eltelt a péntek, este már lehetett a lövéseket hallani. Hajnalban fél öt órakor megérkeztek az orosz lovas csapatok. Fölszabadultunk." És a falu apró eseményei. Majd a félelem a kitelepítés miatt, s aztán az igazi szabadság. Az első ünnepi gyűlés. Szövetkezet alakítás. Árvíz, jégeső, szárazság. Május elsejei felvonulás színes forgataga ... Az élet megy tovább. Házak épülnek, emberek halnak meg, születnek egészséges gyermekek, kultúrotthon épül, mosógépek, televízió kerül a nagyablakos, parkettás épületekbe. Autóbusz viszi a szövetkezeti tagokat a pozsonyi jégkorongmérkőzésre, a MATESZ havonta jár előadást tartani, mert a szövetkezet bérletet váltott a dolgozóknak ... és kevesen tudják, törődni meg miért törődnének vele, hogy egy ember vastag szemüvegével majdnem a papírt súrolva nap mint nap írja élete, faluja krónikáját. De ez nem Is -lényeges. Szabó Elek ezt régen tudja. Nem tudom, honnan vette az idézetet, amelyben megnyugvást talál, s amely naponta újra kezébe adja a tollat: „Európában egyes beduincsapatok minden tagját megvizsgálták. Sasszeműnek találták őket. Csak egy volt közöttük közellátó; a papjuk, aki a Koránt ismerte. Alsószeliben is sok házakat kellene keresni, hogy annyi irkát találjanak felnőtt embernél, mint nálam.“ S ki tudja, Alsószeli történetét talán még Elek bá^si naplójából ismeri meg az ország Harasztiné M. E.
