Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-03-10 / 10. szám
ARANY JÁNOS Tengeri-hántás Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosán száll füstje fel a nagy égre; Körülállja egynéhány fa, Tovanyúlik rémes árnya; S körülüli a tanyáknak Szép legénye, szép leánya. „Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni! Nem is illik összebúva susogni. Ki először piros csőt lei, Lakodalma lesz az ősszel. — Tegyetek rá! hadd lobogjon: Te gyerek, gondolj a tűzzel. — Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni, — Hűvös éj lesz, fogas a szél! Derekának hajladozni. Deli karcsú derekában a sállá Puha lábán nem teve kárt a tállá; Mint a búza, piros, teljes, Kerek arca, maga mellyes, — Teli a hold, most búvik fel Az egész lyány ugyan helyes. Tuba Ferkó juhot őriz a tájon: Juha mételyt legel a rossz lapályon, Maga oly bús ... mi nem éri? Furulyája mindég sí-ri, — Aha, rókát hajt a Bodré ■ Dalos Esztert úgy kíséri. Dalos Eszti — a mezőre kiment ő, Aratókkal puha füvön pihent ő; De ha álom ért reájok, Odahagyta kis tanyájok’ — Töri a vadkan az „irtást" Ne tegyétek, ti leányoki Szederinda gyolcs ruháját szakasztja, Tövis, tállá piros vérit fakasztja; • Hová jár, mint kósza lélek, Ha alusznak más cselédek? ... — Soha, mennyi csillag hull ma! Ti, leányok ne tegyétek. Tuba Ferkó a legelőt megunta, Tovahajtott, furulyáját se fútta; Dalos Eszter nem kíséri, Maga halvány, dala sí-ri: — Nagy a harmat, esik egyre Csak az isten tudja, mér* rí. Szomorúan jár, tébolyog a mezőben, Nem is áll jól semmi dolog kezében; Éje hosszú, napja bágyadt, Szíve sóhajt — csak egy vágyat: — De suhogjon az a munka! — Te, halál, vess puha ágyat. Ködös őszre vált az idő azonban, Törik is már a tengerit Adonyban; Dalos Eszter csak nem jött ki: Temetőbe költözött ki; — Az a Lombár nagy harangja! Ne gyalázza érte senki. Tuba Ferkó hazakerült sokára, Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára; Ki-kimén a temetőbe Rossz időbe', jó időbe’: — Kuvikol már, az ebanyja I — „Itt nyugosznak, fagyos földbe." Maga Ferkó sem nyugszik az ágyon, Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon; Muzsikát hall nagy-fenn, messze, Dalos Eszti hangja közte, — Ne aludj, hél vele álmodsz Azt danolja: „gyere jöszte!" Nosza Ferkó, felszalad a boglyára, Azután a falu hegyes tornyára; Kapaszkodnék, de nem éri, Feje szédül: mi nem éri? ... — Tizenkettőt ver Adonyban: Elég is volt ma regélni. —“ Lohad a tűz; a legények subába Osszebúnak a leányok csuhába; Magasan a levegőben Repül egy nagy lepedő fenn: Azon ülve muzsikálnak, Furulyáinak, eltűnőben. Д sárga keramitkövek hirtelen hát” rafelé kezdtek szaladni. Mintha megvadult kacsainyáj rohant volna egy fekete fal felé. Egy hatalmas fehér villanyoszlop elé menekültek. A villanyoszlop azonban egyre közeledett. Minden erejével belekapaszkodott a volánba. Monoszlóy Dezső Ne arra! — kiáltotta valaki. Most szembe futottak a kacsák. A fekete falban csattant valami. — Fékezz! — de ez, lehet, hogy már sokkal előbb hangzott, mert hiába fülelt, csend volt. A szavak még a tánchoz és a bárteremhez tartoztak. Keringőztek. A perdülő arcok rácsapődtak az ablaküvegre. Szeretett volna megállni, de a zenekar egy óriási dudából állandóan rátülkölt: A kék Dunán, haha, haha A parkett közepén óriási lazacdarab hevert. Azt akarta kikerülni, egészen föl kellett kapni a lábát és eltévesztette a taktust. A lazac pirosán csillogott a fekete cipők között. — Egész lassan ment — igazította ki egy hang — negyvennel ment és ezeken a sárga keramitkockákon megcsúszott. Látják, vizes. A táncolók közé váratlanul kék uniformisos férfiak vegyültek. A könyökükkel csináltak utat maguknak. Ja igen, a kacsák. De mit akar ez a két nő? A keringőnek már régen vége van. — Nem szabad a lazacra lépni mondták. Szerette volna kinyitni az autó ajtaját, de nem sikerült. Kívülről is rángatták. Végül kinyílt. Már nem látta sem a kacsákat, sem a lazacot. — Mennyivel ment? — kérdezték a rendőrök. — Csuda muris — ezt a szőke magyarázta a feketének. Mind a kettőnek vacogott a foga. Közben egyre gyorsabban forog a gramofon. Szavakat dobált szét maga körül. A maga kocsija? Mennyi a kár? — Kétszázzal — A kék Dunán haha, haha. — Kétszázzal. Haha. A gramofon mindjárt válaszolt is. Ütköző, sárhányók, csomagtartó, blinker, az egész karosszéria elgörbült És összedőlt a kaszárnya. Nem, a kaszárnya nem dőlt össze, csak a pinceablak. — Csak egy pinceablak, csak egy pinceablak. — A lemez mind lassabban forgott, aztán lejárt. Helyette fényes üvegfiolák villantak. Hasonlítottak a kacsák megvadult szeméhez. Valami rossz szagú gumilabdát tartottak a szája elé, azt kellett felfújni. — Ez zöld — szólalt meg Ismét a gramofon. Az egyik fiolában valóban zöld kirstályszemcsék csillogtak. A lazacról nem esett sző. Jobbról, balról uniformisok vették körül és egy orvosi rendelőbe tuszkolták.- Tűrje fel az ingét. Az injekcióstűben újra észrevette a lazacot. A farkával csapkodott.-- Egy kubik vér — hadarta a gramofon. — Neve? Lakhelye? — A lazacot fehérpaplrba csomagolták és ráírták az adatokat. Érdekes, tánc közben egész másról beszéltek. Ott nem esett szó sem a kacsáról, sem a vérről. Szerette volna felidézni, miről beszéltek tánc közben, de már Ismét egy másik szobában ült, egy szemüveges rendőrtisztviselő bámult rá, s állandóan kérdezett valamit. „Hol, mikor, hogy?“ Egy ujjal biztatta a szavakat és nagyokat koppantott az ócska Remingtonra. A zenekar még a kék Dunát dudálta. A Remingtont pöckölő uj] most megállt és a fényképek közt kotorászott. — Látja ezt a képet? Persze, ez más. Maga szerencsésebb. Itt gázoltak is, s otthagyták az áldozatot. Olvassa el. Három promilé. Az sok? — Súlyos ittas állapot. És gázolt és otthagyta az áldozatot. Otthagyta a lazacot. Hogy lehet otthagyni a lazacot, amikor az uszonyával vergődik és piros és a sárga kacsák felemelik a szárnyukat és akkor már mindent lehet látni, kinyílik a táncterem teteje és az ég közepén ott habzik az a vörös folt. És most mi lesz? — Majd kiértesítjük. — Elmehetek? — Igen. Már várnak magára. Itt Írja alá. Asszonypárbaj Két hétig egyedül élveztem asztalomnál a sótlan borjúhúst és egyéb diétás ételt — már amennyire élvezetes lehet ezek fogyasztása —, de a magány, az határozottan Ízlett. A harmadik héten a pincér két új pácienst vezetett az asztalomhoz. Barátságosan üdvözöltük egymást, és nekem miért, miért nem, azonnal olyan sejtésem támadt, hogy meg fogják fűszerezni ízetlen kosztomat. A második nap beszélgetés közben mintegy mellékesen közölték, hogy Anni egy nyugalmazott katonai főtörzsorvos felesége, míg Ruzsena О.-ban, a nagy iparvárosban a VNB elnök élettársa. Anni felékszerezve járkált, s beszédébe gyakran kevert idegen szavakat, ezzel hangsúlyozva, hogy kiemelkedik a szürke kis cseh fürdő szürke betegei közül. Ruzsena is éreztette, hogy nem akárki, és pokoli élvezettel fogyasztotta irigykedő pillantásoktól kísért ebéd utáni második feketéjét, amit az O.-ba való pincér, aki ismerte őt, az orvosi tilalom ellenére suttyomban elébe tolt. Anni ilyenkor megvetéssel nézett el Ruzsena második feketéje fölött, és a háború utáni várbeli garden partykat emlegette, amelyekre ők is mindig hivatalosak voltak, és üdvözölt arckifejezéssel fuvolázta el az étel- és italsort. Na, ja.... Ruzsena az első adódó alkalommal átvette a szót, és bulgáriai, olaszországi útjairól beszélt. Amint lélekzetvétel miatt egy pilllanatnyi szünetet tartott, pompás időérzékkel Anni belevágott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy unatkoztam. De mulatságom rövidesen elromlott. Kettejük párbeszéde, azaz inkább váltakozó monológja lassanként feszélyezett légkört teremtett, és hol Anni, hol Ruzsena kapott el a legváratlanabb pillanatban és igyekezett állásfoglalásra bírni, bármennyire is szerettem volna megőrizni semlegességemet. — Maga nem unja még, hogy the first lady of О. egyre régi nyomorával hivalkodik? De azt természetesnek tartja, hogy az ura pozíciójáért dupla feketét kapjon, vagyis kivételezzenek vele. Igazán nem sajnálom tőle az itteni löttyöt, de az elvről van szó. Csak a jó nevelésemnek köszönheti, hogy türelemmel meghallgatom. Nem tudom, majd nyáron Romániában — mert oda készülnek —, kinek fog a harcos múltjáról előadást tartani, hiszen egy idegen nyelven sem beszél a lelkem. Igaz, Olaszországban is boldogult, mert tavaly persze ott voltak. Mi az urammal imádjuk a művészetet, s valóban értékelni tudnánk a látnivalókat, de bezzeg mi nem engedhetünk meg magunknak ilyen utat. .. Ruzsena szomszédnőnk néhány méter távolságban elsétált előttünk, és pillantása elárulta, biztos benne, hogy róla beszélünk, Kínos helyzet. Valami kifogással felkeltem, otthagytam Annit és bementem a szobámba. Am kisvártatva kopognak az ajtón. Ruzsena jön be, kezében könyvet tart. — Szeretnék valamit kérdezni — kezdi. — Olvasta ezt, — s egy Feuchtwanger könyvet nyújt felém.
