Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-03-10 / 10. szám
h atalmas hirdetésekkel mentegetőzött a napokban a Realidade című komoly brazíliai folyóirat olvasóinál, mert legutóbbi száma nem jelenhetett meg. Ezt a számot ugyanis bírói döntéssel betiltották és elkobozták. A szigorú intézkedés oka: a folyóirat közvélemény-kutatást rendezett a brazíliai nők körében, s eközben oly nézetek kerültek napvilágra, melyek a latinamerikai férfitársadalom arculcsapását jelentik. A folyóirat megbízottai hetekig járták az ország városait és falvait és több mint száz tudományosan összeállított kérdéssel fordultak Brazília 18 és 80 év közötti nőlakosságához. A válaszokból gél és a magasabb társadalmi helyzettel egyidejűleg változik ez a nézet: a jómódú nők 92 százaléka, az egyetemi végzettségűeknek pedig száz százaléka igennel válaszol az erre vonatkozóan feltett kérdésre. A brazíliai nőknek mindössze negyedrésze képviseli azt a régi nézetet, hogy az asszonynak a házasságban csak a férfi kívánságait kell szolgálnia. Az ifjú nemzedék 77 százaléka aktív szerepet követel a nemi életben a nők számára. A nőknek mintegy 41 százaléka „bizonyos esetekben“ elnézné a nők hűtlenségét a házasságban, de csak 2 százalék tűrné el a férft félrelépéséti A latin-amerikai erkölcs egyik legerősebb oszlopa, N Ő LÁZADÁS Dél-Amerikában ? megkapták a több mint 20 millió felnőtt nő véleményének érdekes keresztmetszetét. A végeredmények, amelyeket a Realidade most a nagyközönség elé akart terjeszteni, nagyon vilá gosan megmutatták, hogy a mai dél-amerikai nő egyáltalán nem felel meg többé annak a vágyálomnak, amelyet a férfiak szőnek róla. A férfiuralom alatt álló brazíliai jogszolgáltatás megdöbbentően az elkobzással reagált, jogi indokként az ifjúságvédelmi törvény szolgált. A Realidade közvélemény-kutatásának egyébként csak csekély része foglalkozik intim kérdésekkel. Legnagyobb része a brazíliai nő politikai és társadalmi beállítottságát tárgyalta. Kiderült például: a megkérdezetteknek mindössze 33 százaléka válaszolta, hogy a választásokon arra szavazna, akit a férje mond. A gazdag nők 63 százaléka, d fiatalok 118—24 év) fele és az egyetemet végzett nők 68 százaléka annak a véleményének adott hangot, hogy Brazíliában most nincs demokrácia. Igaz, hogy a brazíliai nők 97 százaléka istenhívőnek mondta magát, de 11 százalék mégis elismerte, hogy már voltak kételyei. A különböző vallási közösségekhez tartozó asszonyoknak és lányoknak már 38 százaléka nem jár templomba. Az egyetemi végzettségű nők közül mindössze 8 százalék szégyellt nemi kérdésekről beszélni; az analfabéta nőknek viszont a fele. Az írni-olvasni nem tudó nőknek — ezek képezik a brazíliai nők többségét — a fele még mindig azt a Latin-Amerikában hagyományos nézetet képviseli, hogy egy tisztességes asszonynak nem szabad örömet találnia a nemi kapcsolatokban. A nagyobb képzettséghogy a lány szűzen lépjen a házasságba, ma már csak a lányok 67 százalékánál elfogadott elv. Ugyanakkor mindössze 7 százalék szerint esett folt annak a lánynak a becsületén, akinek házasságon kívül gyermeke született. Az asszonyok 88 százalékának véleménye szerint a férfi és a nő hosszú házasság után is boldog lehet egymással — erre a kérdésre azonban a fiatal nemzedékhez tartozó csoport 91 százaléka nemleges választ adott. A megkérdezettek háromnegyed része egyébként úgy vélte, az asszony férjhezmenés nélkül is boldog lehet, s 78 százalék helyeselné a válás engedélyezését. A nők 87 százaléka szerint a házasfeleknek jogukban áll családtervezést végezniük; ezt a jogukat a legszegényebb rétegekhez tartozók 21 százaléka, az analfabéta nők 37 százaléka és a katolikus nők 15 százaléka vitatja. A brazíliai nők közül átlagosan 19 százalék szed rendszeresen fogamzásgátló pirulákat; ez az arányszám a fiataloknál a legnagyobb; elért a 45 százalékot. Az összes megkérdezettek 45 százaléka kijelentette, szívesen szedné a pirulát, amennyiben az egyház engedélyezné. Latin-Amerika férfitársadalma számára ezek ijesztő adatok. De a folyóirat elkobzásával nem lehet nemlétezőknek nyilvánítani őket. A bírák azonban bizonyára úgy gondolták, el kellene rejteni az ország lakosságának szeme elől a tényeket, nehogy tovább fokozzák a dél-amerikai férft-feudálls világkép szétesésének irányzatát. Az interlakeni közjáték D. T. . . . „Figyelem, Figyelem! Képrablókat feltartóztatni. A Pkw AC-DA 505 rendszámú autót feltartóztatni! . . .! 1965. augusztus 3-án a svájci Interlaken egyik csendőre meghallotta a rádión leadott figyelmeztetést és néhány perc múlva már pisztollyal kezében kényszerítette kiszállásra az autó utasait. Három német turistát vertek bilincsbe, akik egy aberdenhouti magángyűjteményt fosztottak ki Hollandiába és Svájcba menekültek. Még Hollandiában hallották a körözést és azonnal felkeresték orgazdájukat, aki azonban savanyú arccal fogadta őket. — Megőrültetek? Világhírű klasszikusokat loptatok el! Az egész rendőrség benneteket keres. Azonnal ássátok ki a szajrét és próbáljatok tőle valahol Svájcban megszabadulni. Nem sikerült és a három jómadár az interlakeni börtön cellájában várta további sorsát. A rendőrség csak akkor ér el sikert, ha a véletlen — a tettesek ügyetlensége — segíti. Karl Haupt nyugatnémet autószerelő esetében is a véletlen juttatta börtönbe a képtolvajokat. Haupt — két társával négy képet lopott el egy magángyűjteményből. Egy kastély tíz méter magas falát mászták meg kötélléira segítségével és minden nehézség nélkül jutottak a képekhez. Lucas Cranach, Ruben és Rembrandt alkotásaihoz. Ami azután következett, az a vígjátékírók tollára való. Haupt felkeresett egy műkereskedőt: — Ismer ön egy Cranach és egy Rubens nevű urat? — Hogyne — válaszolta mosolyogva a kereskedő — sajnos az én pénztárcám számára elérhetetlenek. — És mibe kerülhet ma egy festmény attól a Rembrandttól? — A legolcsóbb ára is legalább 100 000 márka! A három képtolvaj, a szó legszorosabb értelmében házalt a lopott képekkel és bár az újságok oldalas tudósításokat írtak az esetről, senki nem mozgósította a hatóságokat. A ,vállalkozók“ megállapították, hogy az NSZK-ban vagy a pénz hiányzik, vagy a „műértés“ és elhatározták hogy elviszik a zsákmányt Angliába. A harwichi kikötőben nyugodtan kinyitották a bőröndöt. viselő. Másolatok? — kérdezte a vámtiszt-— Igen — felelte Haupt. Zavartalanul jutottak el Londonba, aholegy telefonkönyvből keresték ki néhány műkereskedő címét. Sietős volt a dolguk, mert — még szállodára sem volt pénzük. A nemezis akkor érte utol őket, amikor az egyik kereskedővel megkötötték az üzletet: átveszi bizományba a képeket, mert ezeket csak árverésen lehet értékesíteni. A kereskedőnek csak egyetlen kérdése volt: hová utalja át a pénzt? A bandavezér lelki szemei előtt megjelentek az ezresek és megfeledkezvén a legelemibb óvatosságról is, megadta saját címét. ,Karl Haupt, Elmshorn, Schleswig-Hollstein". A bíróság enyhítő körülménynek minősítette a tettesek „elképesztő butaságát“ és így fejenként másfél évi börtönnel úszták meg a kalandot. Olvasóink még bizonyosan emlékeznek a múlt év utolsó képrablására: a londoni Dulwich képtárból több mint 100 millió korona értékű képet loptak el, de a szokás szerint, a zsákmánnyal nem értek semmit, tehát inkább elárulták a rejtekhelyét. A nyugati világban ma a legnagyobb biztonsági probléma: hogyan védjék meg a műkincseket a tolvajok ellen. Különösen nehéz helyzetben vannak a magángyűjtemények tulajdonosai, mert nem mindegyik rendelkezik annyi pénzzel, hogy Paul Getty — a világ egyik leggazdagabb emberének példáját utánozhatná. Getty detektívszázaddal, házőrző vérebekkel és elektronikus riasztó-szerkezetekkel védi gyűjteményét, ez azonban nagyon drága mulatság. Viszont Somerset Maugham angol író már sok évvel halála előtt eladta híres és értékes képgyűjteményét, mert úgy érezte, hogy nem tud védekezni a képtolvajok ellen. Tagadhatatlan, hogy ez a félelem az emberiséget gazdagítja, mert a halhatatlan alkotások előbb vagy utóbb kikerülnek a magángyűjtemények zárt világából és a múzeumokba kerülvén, közkinccsé válnak. De amíg a betörők a múzeumokból is zavartalanul lophatnak és amíg a halhatatlan alkotások adás-vétel tárgyát képezhetik, addig mindig számíthatunk arra, hogy a nyugati lapok hasonló szenzációkkal „szórakoztathatják“ olvasóikat. Cikkünk elején már felhívtuk olvasóink figyelmét arra, hogy a történelem legnagyobb műkincs-rablását a nácik követték el. A náci-banditizmushoz viszonyítva az általunk felsorolt tettesek csak csirketolvajok. Seydewitz: ,Hölgy hermelinnel* c. könyvében Göring jelszavával kezdi beszámolóját: „szándékomban áll fosztogatni!“ A szerző ismerteti a hitleri „képzőművészeti különtörzskar“ munkajelentését, amely szerint ez a csoport a különböző országokban rabolt kincsekből 1940. október és 1944. július között 21 903 műtárgyat dolgozott fel tudományosan. Számokban ki sem fejezhető a fasiszták által — elsősorban a Szovjetunió területén — megsemmisített műkincsek értéke. Pótolhatatlan értékek pusztultak vagy tűntek el nyomtalanul. A Bad Ausen-i sóbányában amerikai közlés szerint — 53 500 képet találtak, a Neuschwenstein, a Hochstadt-kastély, kolostorpincék és várak teltek meg a világ különböző részeiből rabolt értékekkel. És a náci-gengszterek által elrabolt vagyon jórésze mindmáig nem került elő! Feldolgozta: P. GY. g ъс 2 z <í m и *ф uu *1X1 jE к IXJ
