Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-03-03 / 9. szám

to I­­U D Z ш CL CL < ... Most mondd meg, mi értelme van annak, hogy sebészeti kiselőadással untassalak? Dobálózzak latin szavakkal, hogy azt képzeljed: az újdonsült dok­tor úrnak máris fejébe szállt a gőz? ... Inkább ma­gadról mesélj, hiszen hét éve nem láttalak. Az érett­ségi bankettről Is úgy eltűntél, mint a kámfor. Csak annyit tudtam meg rólad, hogy a műszakin tanulsz. Semmi többet. Most végre látlak, teljes életnagysá­godban ... Persze! Sejthettem volna öregem, hogy semmit sem segít rajtad a diploma. Ugyanolyan ön­fejű vagy, mint régen, a IV/A-banl... Mit akarsz? Mit rágod a májamat? Én a srácokról szeretnék hal­lani, Lapátról, Fülesről, meg a kis Makiról, te pedig folyton az első operációmmal nyaggatsz . . . Nézd, az már olyan régen volt. Két éve. Talán nem is emlék­szem rá ... Nem nagyképűsködöml Tényleg régen volt. Gyújts rál... Beszélni sem érdemes róla. Csak egy vakbél volt. Közönséges és egyszerű appendicitis. Tudod te, hogy mit jelent manapság a sebésznek lecsípni azt azt a kis vacak nyúlványt az ember hasában? Sem­mit. Nullát! Itt minden dobás hatos. A prof hat perc alatt szokott végezni vele. Két vicc között. Az egész hamarabb megy, mint egy hőmérőzés. Akkor már az egész környék „doktorkámnak" titu­lált, — az újságárus nénitől a házmesterig — de a bemutatkozáskor még nem mertem a nevem elé mor­molni azt a bűvös szót, Délutánonként az utcára vit­tem — megsétáltatni — orvosi táskámat, s csak azért evett a méreg, mert messziről lerítt róla, hogy milyen új, milyen ropogós . .. A kórház sebészeti osztályán dolgoztam. Az egye­tem küldött ki gyakorlatra. A betegek doktor úrnak szólítottak, az orvosok kis bikficnek néztek! Talán azért, mert a műtőt magam is egy kicsit úgy tekin­tettem, mint valami szentélyt, s még feszengtem a fehér köpeny alatt. . . Tudod, amíg az ember nem érzi, hogy szilárd a talaj a lába alatt, addig ne vár­ja, hogy mások komolyan vegyék! W1ESLAW BRUDZINSKI A léggömbárus — Mondd, nem untatlak? ... Jó, folytatom ... Egyik este én maradtam benn ügyeletesnek. Csendes éjszakának ígérkezett. Az orvosok mind hazamentek, csak Pista — a másik gyakorló orvos — horkolt a pamlagon. Én nem tudtam aludni. Olvastam. Fülledt, kora nyári éjszaka volt, sejtelmes mennydörgések elmosó­dó zajától terhes. Hirtelen, rajtaütésszerűen kinyílt az ajtó. Mária, a mindig puhaléptű nővérke surrant be rajta, s a világ legtermészetesebb hangján mondta: — A mentők behoztak egy lányt. Azt mondják: appendicitis . . . Azonnal operálni kell . . . Elhallgatott, s egy kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte kaján képpel: hogyan fogadom a hírt? Egy pillanatra megdermedtem. Elérkezett az, amit olyan régen vártam ... Pedig nem először szaladt végig rajtam ez az áramütésszerű érzés. Ugyanígy kezdtem hozzá a néma viaskodáshoz akkor is, ami­kor abban a vidéki bányászvárosban mentőztem, s eqy szülő asszonyhoz hívtak. Kórházba vinni már nem lehetett. A mentőkocsiból felvittem a lakásba egyete­mi, szülészeti tankönyvemet, fellapoztam, s pontról pontra megelevenedtek a betűk. Kisfiú lett! — Gyújts rá!... Hol is tartottam?... A dermedtség egy másodperc múlva felengedett. A nővérkét már higgadt fejjel utasítottam. Megvár­tam, amíg becsukódik mögötte az ajtó, s aztán ne­kiestem az alvó Pistának. Egyedül nem operálha­tok . . . Segíteni kell I Először csak morgott álmában, hogy minek zarga­­tam, de amikor megértette kétségbeesett szavaimat, akkorát ugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Érdekes! Azóta sokszor elgondolkoztam rajta, hogy miért nem hívtunk fel telefonon egy közelben lakó orvost? Eszünkbe sem jutott ez az egyszerű megol­dás. Talán úgy éreztük: nem szabad elszalasztanunk az alkalmat, most leszünk csak igazán orvosok .. . Éjfél után egy óra lehetett, amikor hozzákezdtünk. Behozták a lányt. Sápadt volt és szőke. Ezt a vöröses szőke színt nem tudják kikeverni a fodrászok. Vérte­­len arca még fehérebbnek tűnt a műtőlámpa fényé­nél. Pistára néztem. Mondani akartam neki valamit, de egy hatalmas csattanás elnyomta a hangomat. El­eredt az eső. Az utcákon végigvert a zápor nedves ujja . . . Tudod, soha nem voltam szentimentális lé­lek, de akkor valami fojtogatni kezdte a torkomat... Verte a zápor az aszfaltot, megnyílt az ég ... Én beleváqtam a rózsásan remegő élő húsba, s valami hallatlan nyugalom ömlött végig ereimen. Élet és eső. Eső és élet. Azután éreztem, hogy verejtékcseppek ülnek meg a homlokomon. Pistára pillantottam, eqy villanásra találkozott a tekintetünk. Odakint döraött és villám- 11ott, idebent hangtalanul folyt a küzdelem. Úgy tűnt laz egész, mint egy film operáció-jelenete . . . 1 Negyven percig tartott: örökkévalóságnak tűnt. JAmikor levetettem magamról a fehér páncélt, a lá­bam felmondta a szolgálatot. Megkapaszkodtam egy székben. A város felett csend ült. Ha a tócsák nem verik vissza az utca képét: álomnak tűnik az előbbi lidér­­ces_ látomás. Újra nyílt az ajtó. Mária nővérke óvatoskodott be raita, s arcáról sugárzott az elismerés. Életemben először megkérdezte tőlem:- Doktor úr! Ne főzzek eqy jó erős feketét? . . . Persze, a többi operációra nem emlékszem ilyen pontosan, csak a leqkomplikóltabbakra. De az el­ső.. . Nagy szó az, komám I... Az első ember, akinek visszaadtam az életét, az egészségét. A lány? . . . Már férjhez ment. Van egy kéthónapos kisfia. Akarod látni a fényképét? A papa ugyanis én vagyok. SOMOS AGNES „Léggömböt tessék, parancsol a hölgy lég­gömböt? Kéket ajánlanék...“ Htszen olyan szép aranyszöke haja van — Klementina haja éppen így göndörödött, mikor először mentünk együtt a bálba. Nagy pelyhekben hullott a hó, mesebelinek tűnt a város. Min­den olyan volt, mint az álom, a hó, az utca, a bál, s az, hogy Klementina szeret... a fejem szédült a bortól és a kerlngötól... Klementina kezében éppen Ilyen kék lég­gömb volt és aranyhala minden lépésnél könnyedén a homlokomhoz ért. Яду, kettő, három ... egy, kettő, három ... Milyen gyönyörű ts a léggömb, ez a színes golyó, amit egy darab gumiból és a lehele­tünkből teremtettünkl Eltettem a fiókba a szalaggal átkötött le­velekkel és a hervadt rózsacsokorral együtt. „Léggömböt tessék, parancsol egy szép léggömböt a kisasszony? A zöldet ajánla­nám ..." A kisasszonynak olyan titokzatos, zöld szeme van. Csodálatos tüzecskék égnek benne. Éppen olyanok, mint Klementináé­ban, amikor már második éve Ismertük egy­mást és elmentünk a bálba. Ugyanilyen lég­gömböt vettem neki, talán még szebbet. Mennyi odaadás volt akkor a tekintetében. Es ígéret. Azt a léggömböt Is eltettem emlékül a fiókba. Az ember már gyermekkorától, léggömb után vágyik. Könnyűre és csillogóra, amely a gyenge szélben felfelé száll. De egy'k lég­gömb. mint az már lenn< szokott —- felszáll, a másik a földre ereszkedik, vagy elváltán már a kézben... BummI és oda az élet. Bo­csánat, a léagömb ... ..Léagömböt parancsol a kisasszony? Leg­jobb lesz a rózsaszín — a kisasszonynak olyan szép rózsaszín ruhácskája van ...“ habár Ilyen alakon m'nden ruha szép. Kle­mentinának Is Ilyen ruhácskála volt. amikor húshagyó kedden érte mentem. Máig sem tudom elfelejteni, milyen ktváaása volt. „Mtért pirult úqy el?" kérdezte. „Talán csak nem haragszik rám?" Istenem, talán úgy látszik? Nagy. rózsaszín léagömböt vettem neki. Azt Is eltettem a fiókba. A kék és a zöld mellé. A levelekhez. Meg a száraz ró­zsákhoz. Bocsánat abba kell hagynom. Ott jön nz a vén Klementina. Ellenőrzi a pénztárt. Nagyszabású ünneplés Március nyolcadika a NyÉKEDLI (Nyél nélküli késeket elosztó, daraboló és leltározó vállalat) dolgozói számára minden évben alkalmat ad arra, hogy tan új elét adják a nők iránt érzett meg­becsülésüknek. Ebben az évben akkora tanújelét adtuk, hogy még mindig zúg a fejem tőle. Mi férfiak már az ünnepet megelőző napokon felfüggesztettünk min­den munkát és csak az ünnepléssel kap­csolatos kérdésekkel foglalkoztunk. Ez ugyan többletmunkát jelentett a nőknek, akik kénytelenek voltak minket is he­lyettesíteni, viszont helyes hozzáállással mindent vállaltak, mert tudatában vol­tak, hogy mindez értük történik. Néhány rövid értekezleten rögzítettük a progra­mot és ennek megfelelően Gizi néni (a takarítónő) már március 7-én, a műszak befejezése után, feldíszítette az üzemi étkezdét. Moholyos néni (a kül­dönc) bevásárolt és hazacipelte a nyers­anyagot, bort, tömény italokat stb. Krampfencsák néni (a kapuőr) az ünnep napján kezdett működni, hét óra helyett már négy órakor bent volt és arcán az ünnepelt boldog mosolyával készítette hajnaltól késő délutánig a szendvicseket, rendezte az asztalokat. Bogolya néni (a telefonos) reggel öt órakor hat uno­kájával, három menyével és két sógor­nőjével kiment az erdőbe hóvirágot szed­ni és ízléses csokrocskákkal jelent meg az ebédlőben, ami nagy izgalmat oko­zott nekünk, férfiaknak, mert nem tud­tuk, mi van a virággal. A diri meg is mondta Bogolya néninek, nagyobb lelke­sedéssel kell foglalkozni e fontos nappal, politikailag is jelentős ünneppel. Munkaidő után mindnyájan az étte­rembe vonultunk és lelkes tapssal kö-MEGOLDÁS Két évi ismeretség után rájött, hogy már nem szereti a Nőt. Szakítani akart vele. Csakhogy már voltak közös ismerőseik, nagymamáik egymásénak látták őket, igyekeztek lakást szerezni és néha az esküvőről beszéltek. Későn ment el a megbeszélt találkákra, vagy kibeszélte magát, hogy nem ér rá, nem vette fel a telefont és azt mondta, nincs ideje. De az ügyes és tettrekész asszony mindenre rájött idővel. Felke­reste otthon és a munkahelyén, úton és szórakozás közben és így csakhamar ki­derült, hogy hazug és képmutató. Ma­gyarázott és kibeszélte magát, de végül is ő volt az erkölcsileg vesztes. Panaszkodni kezdett, hogy beteg, s hogy gyönge. De a Nő megértő volt, elment hozzá, ápolni. Nem mozdult mellőle, úgy hogy inkább meggyógyult. Elhanyagolta magát, nem borotválko­zott és piszkosan járt. Még jobban törő­dött vele, a régi ingeit kimosta, s újakat vásárolt neki. Máshova akart költözni, de a Nő el­intézte neki a cserét és ő maga rendezte el a bútorokat az új lakásban. Várt rá, ha túlórázott, a munkahelyére vitte neki az uzsonnát, hogy meg ne éhezzen. Ha nem akart enni, vele együtt böjtölt. Be­köttette a telefont is, hogy állandó kap­csolatban lehessen vele. A férfi végül megpróbált durva lenni. Húzódozott, megsértődött minden kicsi­ségért, veszekedett és nem beszélt. De a Nő megbocsátott neki és tűrt, mint egy mártír. Lehetetlen helyzeteket teremtett, sokszor férfibüszkeségét kockáztatta, hogy a nő maga hagyja el. Alkalmazkodó volt, mint egy anya és semmi sem választhatta el tőle. Egyszer a kávéházban táncoltak egész este, amikor észrevette, hogy a nő kék szoknyája alól egy ujjnyira kilóg az alsószoknya csipkéje. A ruhatárban fi­gyelmeztette. „És te hagytad, hogy egész est? így járjak? Nem szégyelled magad, te... te!" és a nő örökre otthagyta. Bohumil Karas

Next

/
Thumbnails
Contents