Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-03-03 / 9. szám

szöntöttük a nőket, valamint szólásra emelkedő igazgatónkat.

A szónok a vállalatnál dolgozó férfiak nevében köszönetét mondott a nők áldozatkész munkájáért, hangsúlyozta, hogy előnyeik mind manuális, mind adminisztratív munka közben kidomborodnak és termékeny cselekedetekre ösztönzik a férfidolgozókat.

Ennél a mondatnál mindnyájan Prutyikára néztünk, aki több férfit ösztönzött már ilyen cselekedetekre és emiatt lelki válságba került: nem tudja, ki ellen indítson apasági keresetet. Arra gondoltunk, hogy hiába, szörnyű ez a tempó, nem csoda, ha egy ilyen fiatal lány, gyakorlat hiányában, még nem tud rendszeresen és tervszerűen ösztönözni.

Néhány férfi Krapulyánét ünnepelte, aki elvált asszony és megérdemli a vigasztalást, mert már három szörnyű csapást mért rá az élet: három volt férje érkezett haza egy nappal korábban, mint ahogy Krapulyáné várta.

Carola körül (c-vel) személyesen az igazgatónk csoportosult és senki nem zavarta a dirit, mert tudtuk, hogy felhasználja az alkalmat és az empiriokriticizmust magyarázza meg a tudásvágytól lobogó Carolának, aki egyébként Klotild, de mióta nylonszálból készült pamutcopfja van, Carolának hívatja magát (c-vel).

A lelkesedés egyre fokozódott; a nők iránt érzett tiszteletet egyesek kézzelfoghatóan is szerették volna bizonyítani. Krapcsek Hugó Prüntyőke vállára borulva dalolta, hogy „sejdehullámzikabuzatenger“. Szép ronda hangja van Krapcsek Hugónak és ezért mindnyájan elbődültünk, érezzék a gyengébb nemhez tartozó dolgozóink, hogy mi férfiak se időt, se torkot nem kímélve ünnepeljük őket.

Gizi néni (a takarítónő), Moholyos néni (a küldönc), Krampf encsák néni (a kapuőr) és Bogolya néni (a telefonos) is meghatottan látták, hogy velük

senki sem törődik, senki nem zavarja őket és nyugodtan szedhetik le a piszkos tányérokat, moshatják a poharakat, tálalhatják a szendvicses tálakat és húzhatják a stuplit.

Persze, ilyen nagyszabású ünneplés közepette akadnak zavaró momentumok is. Például Koyács, a könyvelésből, már öt órakor elment, mondván, hogy neki felesége is van és azt is ünnepelni kell; de a Kovács politikailag fejletlen és nem tudja, hogy a személyi érdekek nem előzhetik meg a közösség érdekeit. Darabosné és Raposiné is elmentek, mondván, hogy a gyerekek otthon vannak, a lakás a fejetetején áll és ma még csak segítségre sem számíthatnak, mert férjük a dolgozó nőket ünnepli és úgy kimerül, hogy tántorogva érkezik haza. Szóval több férfi és ünnepelt nő mutatta ki fogafehérjét, hagyott cserben bennünket, dehát ez csak azt bizonyítja, hogy van még nálunk kispolgári csökevény.

Mi zavartalanul ünnepeltünk tovább és hallottuk, Prüntyőke ígéretet tett Krapcsek Hugónak, hogy megmutatja neki a legújabb divatkreációt, a miniszoknyát, ami nem is szoknya, hanem csak mini.

Azt hiszem, az olvasók ebből a rövid beszámolóból is látják, hogy a NyÉKEDLI dolgozói valóban megünnepelték március nyolcadikát.

És közben a munka zavartalanul folyt tovább. Sőt, a mi végtelenül kötelességtudó igazgatónk az est végén még baráti kézfogással üdvözölte Gizi nénit (a takarítónőt), Moholyos nénit (a küldöncöt), Krampf encsák nénit (a kapuőrt), Bogolya nénit (a telefonost), és megkérte őket, hogy mosogassák el az edényeket, seperjék ki a cserepeket, törüljék le az asztalokat és utána élvezzék tovább az ünnepnap szépségét, a feléjük sugárzó szeretetet és megbecsülést.

Péterfi Gyula

LIDIA KRI2KOVA

Én csak nő vagyok

Ma a főnököm olyan dologgal lepett meg, hogy még most sem megy ki a fejemből, s állandóan azon gondolkodom, hogy talán nem is lesz igaz. Ügy tíz óra után odajött hozzám, s azt mondja:

— Kubistáné, mit szólna hozzá, ha függetlenített ellenőr lenne a vállalatnál?

Először nem tudtam, komolyan gondolja-e a dolgot, vagy csak viccel. Aztán rájöttem, hogy most, miután az új irányítás lépett előtérbe, végül már rám is sor kerülhetne. Majdnem 15 éve dolgozom az üzemben, s mindenki azt mondja, jól. Egyszer már jobb beosztásba kellett volna kerülnöm, de aztán nem lett belőle semmi. Milyen jó lenne most úgy 300 koronával többet kapni. A lányom már nagylány-számba megy, divatozik, a fiú tanul, s a harmadik, az olyan ördög, hogy minden leszakad róla. S végül is, iskolázott vagyok, miért ne végezhetnék egyszer már valami rendes munkát. Hány embernek nincs érettségije, se szakiskolája, — nekem meg van, — és mégis milyen jó helyen vannak.

Éreztem, amint elpirulok, de tőlem telhetőén a legközömbösebben feleltem a főnökömnek:

— Én nem tudom, főnök úr. Gondolja, hogy el tudnám végezni azt a munkát?

— Persze, hogy el. A maga képességeivel I

— Persze, az nagyon felelős beosztás.

— Hát egyet-mást tud, s a többit megmondom holnap, ha beleegyezik.

— Hát, jó. Elvállalom. Remélem, elégedett lesz velem.

Mindez annyira meglepett, hogy a figyelmem is elkalandozik, s nem tudok rendesen gondolkodni. Az utolsó pillanatig semmi, s most egyszerre milyen nagy változás. Érdekelne, ugyan kinek a javaslata lehetett ez? A függetlenített ellenőr. Hát persze, ez nem akármilyen funkció. Mi mindent meg kell még tanulnom I Nagy nekigyürkőzés lesz! Dehát itt is az van. Természetesen sokkal nagyobb felelősséggel, De npgyobb fizetés is, és főleg — a fontosabb munkahely tudata. Nem tudom, ki hogy van vele, de én egy kicsit mindig feljebb akartam kerülni. Tanulni is ezért mentem. Mert hát az az érzés, hogy valami fontosabb munkát végzek, az talán még több, mint maga a pénz. A férjem, az majd nagyot néz, ha megmondom neki.

A férjem valóban csodálkozott. Megkérdezte, biztos-e mindez, vagy csak javaslat. Megmondtam neki, hogy az ügyet talán már jóváhagyták, másképpen a főnököm nem beszélhetett volna róla velem.

Lassan két óra lesz, s már látom, hogy a dologból ma nem lesz semmi.

. . . Vége mindennek. Gyűlölöm magam, legszívesebben elmenekülnék önmagam elől. Ha legalább a férjemnek nem szóltam volna róla. Hogy fog nevetni, s biztosan azt mondja majd, hogy ő mindjárt gondolta, valami suskus van a dologban.

A főnököm kimérten közeledett, s csaknem súgva mondta:

— Kubistáné! Beszélni szeretnék magával.

Olyan hangon mondta ezt, hogy mindjárt tudtam, hányadán állok. De azért egy másodpercig reméltem, hogy

Meg kell mondanom önnek, hogy az ígért helyre Skalickyt tették.

Aztán valamit még mondott, de arra már nem nagyon figyeltem. Csak az utolsó szavait jegyeztem meg jól.

— Értse meg, hogy ennél az átszervezésnél őt is el kell helyezni valahová, máskülönben talán elment volna az üzemből!

Nem, nem értem! Semmit sem értek! Skalickynak nincsen semmilyen iskolai végzettsége, de fizetését a T-9 bérosztály szerint kapja, s így őt nem küldhetik a termelésbe, vagy az én jelenlegi helyemre. Ezt részben megértem. De egy dolgot jól, nagyon jól tudok. Hogy én csak nő vagyok, s ha belepusztulnék is, feljebb nem kerülhetek.

Fordította: G. A.

CSERES TIBOR

FEKETE

22. folytatás J

— A szőke szép haja, meg a szépsége a régtl — mondta Gudulics, s annyira magához tért, hogy leves előtt még egy pohárkával ittak hármasban. — Egyszóval semmit sem változottl

— Maga a régi gavallér!

Leves közben Bettiké aztán még

meglegyezte:

— Már őszülök egy ktcsit, a szőkeséget festéssel tartom fenn a fejemen.

Ezt Gudultcs nem akarta elhinni.

Köves a gyerekeiről mesélt, milyen jópofa mondásaik voltak kisebb korukban.

— Hát maga Géza? — kérdezte Bettiké, pedig bizonyos, hogy tegnap óta egy csomó mindenfélét megtudott az urától.

Gudulics arról kezdett beszélni, hogyan mennek most a dolgok a szövetkezetben. De érezte, ez nem érdekes.

Nem untatom — legyintett —, Rudinak különben is elmondtam mindent.

— Nekem? — tiltakozott Köves, újra merített a tyúklevesből.

Erre Gudultcs bedobta a „hogyan lettem, hogyan maradtam elnök“ lemezt.

— No, persze, ötvenegyben a szövetkezeti demokrácia figyelembevételével a megyebtzottság nevezett ki a Vörös Csillag élére. Kemény kezű, tökös gyerek voltam én végig.

A házastársak egymásra néztek.

— Haragudtak rám sokan. De sírtam ám haragomban, mikor a padlásokat tisztára söpörték a fejadagtól a végrehajtók! S látta a nép. S azt is, hogy toporzékolok. Volt a faluban egy fatökű tanácselnök, akinek ötvenegyben, de még ötvennégyben sem volt annyi sütntvalója, hogy mit és mennyit kell végrehajtani a felsőbbség parancsaira. Nem unalmas?

■ Dehogy! — lelkesedett Betti , inkább nagyon érdekes!

Es csakugyan úgy látszott, hogy érdekesnek tartja.

— En egy kicsit szabadszájú vagyok — kellette magát Gudulics.

Nem baj. Az őszinteséget szereti Rezső, illetve Rudolf is.

— Rudolf? Haha! Na, de hadd mondom: mtnk akkor a Vörös Csillagban játszottunk már a háztájival, meg a beadást sem vettük halálos komolyan. Ötvenhatban így aztán ezt a fafejűt keresték halálra, nem engemet. En mentettem meg. En lettem a jó fiú. Amikor a Vörös Csillag szétment, magam ts írattam egy hold szőlőt. S mert ide is nősültem a faluba, nem tekintettek idegennek. Hogy ötvennyolcban összeállt az Aranykalász, el sem tudták képzelni, hogy ne én legyek az elnök. A megye nem nagyon akarta. Amikor tiltakoztam, hogy a lovakat egyetlen éjszaka tereljék össze az istállókból, karhatalommal fényé-, getőztek.

— De csak fenyegetőztek.

— Perszel Nem volt arra szükség. Meg aztán nagyon is rossz hatása lett volnál

— Hallgassa, ómami, milyen érdekes dolgokat mesél a Gézus. A Gudultcs Géza. Hiszen Ismert. Azt mondd, Gézám, ahogy az apádat kerested. ,

ömaml most sem szólalt meg,

csak leült egy székre, meghallgatni a Gudulics Gézus érdekes dolgaiból valamit.

Ezek sokat beszélhettek rólam ■ érintette büszkeségét a sejtés. Bettiké a félgömbalakű húsos ételkészítményt cikkekre szabdalta.

Ott kezdem, ha már ekkora érdeklődést tetszenek tanúsítani, ott kezdem, hogy negyvenötben légós- leventegyereknél röpcédulákat találtak nálam, gondolhatod, Rudi, milyeneket, ha a csendőrök elcsíptek és összevertek. Eleinte azt hittem, ezzel megúsztam. De nem. Egy asztal lábához kötöztek az őrsön, alig bírtam megmozdulni. Ez már valahol Vas megyében történt. „Megdöglessz, gazember, ha nem mondod meg a társaidatI" Csak a bakancsukat láttam, s hangjukat hallottam. Legtöbbször az őrparancsnok járkált mellettem. Akkor még akasztották is a szökevényeket: este már féltem s fáztam egész éjjel.

— Dinsztelt káposztát? — kérdezte Betti.

— Köszönöm, elég — mondta Gudulics. — Ügy harmadik nap lazára sikerült a gúzs. Ki tudtam szabadítani a kezem. Éjjel megpucoltam. A háború után az a két nap égett bennem legjobban. Pedig csak utána tört kt a frász rajtam. Amint aztán a rendőrséghez kerültem. Negyvenhatban, egy szombaton elutaztam abba a bizonyos faluba, hogy megkeressem a csendörörsöt. Az már nem volt, persze. De megtaláltam az őrsparancsnokot a szomszéd faluban. Civilben, no igen, persze. Éjjel értem oda. Vasárnap. Már úgy hajnal felé. Világosan én bizony meg sem ismertem volna, hacsak nem a bakancsáról. De amint bezörgettem hozzájuk, s meghallottam a hangját: „Ki az?“ Tudtam, hogy öt keresem. Pisztolycső előtt kikísértem az erdő szélére. Felesége és két kislánya mellől. Egy villanásra láttam őket: ágyban. Az erdő szélén letérdepeltettem. Tudta, hogy meg fog halni. Kérdeztem, emlékszik-e rám? Nem akart emlékezni, hanem vacogott. S nekem a két kislány jutott eszembe. Milyen riadtan ébredtek. Még farba sem rúgtam a volt csendőrt. Elengedtem. Még most is csodálkozom magamon. Nem tudta meg senki. Agyon is lőhettem volna. Senki nem tudott volna rám valiant. Civilben jártam. Pedtg akkor még szolgáltam.

Köves ts figyelt. Nem állt helyeslőre az arca, de közbeszólni sem akart. Hogy ez nagyon helytelen eljárás volt. S az efféle gondolkodási „Ügy látom, még mindég jólesik beszélni róla!"

Nem mondta, nem akarta megbántani a vendégét.

— Ezután volt az, hogy elkezdted keresni az édesapádat?

Enni is, gondolkodni is, beszélni is?

Hogy, hm? Az apámat — mammogott Gudultcs —, hát érdekel az valakit. Ugyanis arra voltam kíváncsi, mint afféle szerelemgyerek, féllg-meddíg lelenc ...

Ekkor Gudulicsnak megmagyarázhatatlan érzése támadt: Tőre Annáról kellett egyszerre beszélnie. Htrtelenében nem tudta, hol kezdje. Elakadt a szava.

— Tudod, drágám — kacsintott Köves, szóval és szemmel és két-