Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-02-17 / 7. szám

a

s

a-a

t-О

.£

и

ь

OL-Л

О

с

с

о

м

3

ьл

L.

С

^

öreg ember már ereje fogytán volt, amikor felkapaszkodott. Mary útja éppen mellette vezetett el. A szomszédos településről jött, munkája végeztével. Az öreg utána kiáltott! Mary megállt és bevárta, míg lassan közelebb vánszorog.

Az ócska, vörös porral belepett cipők, melyekből az öregember lábujjai kikandikáltak, elárulták, hogy mór hosszú út van mögötte. — N'goola! — szólalt meg. — Ismer a bennszülöttek közül egy ilyen nevű lányt, fiatalasszonyt?

— Soha nem hallottam ezt a nevet —, felelte Mary és továbbindult.

Szombat délután volt, sietett hazafelé. Nehéz bevásárló táskája, melyben a hétvégi húst és főzeléket cipelte, erősen húzta a karját, amint mezítláb lépegetett tovább. Cipőjét is a kezében tartotta. Szép, barna szeme bennszülöttre vallott, a hajszíne azonban halványbarna volt, s a bőre is csak kreolos színezésű

„Az öregember bizonyosan idegen errefelé, egyike a már kihalt törzsekből megmaradottaknak" — gondolta.

Ezek a dombvidék másik oldalán éltek, s tulajdonképpen Mary is hozzájuk tartozott, mint a többi félvér, akik bennszülötteknek számítottak.

Már nem volt messze kunyhójától, mely éppen olyan volt, mint a többi: alacsony, sötét, benzinkannákból összetákolva. De az a darabka föld, amelyen a kunyhó állt, az övé volt. Abból a pénzből vette, amelyet mosással és takarítással keresett a városban. Évekig takarékoskodott, s most már egy kis faházacska volt az álma, egy igazi kis ház, hullámbádog — tetővel. Amikor Mary rendbehozta szerény kis otthonát, kitekintett az ajtón. Bántotta, hogy olyan barátságtalan volt az öregemberhez. Ugyan, merre is mehetett? Vissza a településre? De nem ... A domb lábánál tüzet rakott, melléje guggolt és fáradt monoton hangon énekelt. . .

Miért mondott bennszülött nevet, amikor a lány után kérdezősködött? így nem igazíthatta útba senki. Ma már Jean, Jeany, Kitty és Dulcie névre hallgatnak a lányok . ..

N'goola! Milyen ismerősnek tűnt ez a név... és ez nyugtalanította Maryt. Mintha már hallotta volna valamikor, csak arra nem emlékszik, mikor és hol.

Fáradtan üldögélt az ajtó előtt a ládán és hallgatta az öregember monoton énekét, amely különösképpen emlékeztette valamire .. . csak azt nem tudta, mire.

S mikor az öregember N'goola! N'goola! — kiáltását meghallotta, gyorsan felállt és a tűzhöz sietett, amely mellett az öreg guggolt.

— Ki az a N'goola? — kérdezte.

— A lányom.

Arcán fájdalom tükröződött, éppen olyan fájdalom, mint hangjából érződött, amikor énekelt.- És te ki vagy?- Marynek hívnak. Itt élek a férjemmel

— Bennszülött vagy?

— Nem, félvér.

— N'goola is félvér volt — mormolta az öreg.

— Mesélj róla! — Mary leült, vele szemben, a földre.

Az öregember bólintott.

— N'goola a lányom — és mégsem a lányom — mondta. — Én a wabarrik törzséhez tartozom, atyáim Gwelnitnek hívtak.

És a következő történetet mesélte el Marynek:

„Egy farmer leánya Délen, magához vett egy bennszülött gyermeket, aki egy csata után egymaga maradt meg törzséből. Saját fiával együtt nevelte. A fiúk együtt őrizték a nyájat, együtt lovagoltak, és vadásztak. Amikor a fiatal Jack Winterton Északon Port Hendlanden telepedett le, vele ment Gwelnit is. Nemsokára megnősült és feleségével a bennszülöttek telepén élt.

A törzs tagjai ellenségesen néztek a fehérekre. Tudták, hogy a bennszülött nők és a fehér férfiak viszonyából halványbőrű gyermekek születnek. A halvány bőrszín azonban szerintük a gyengeség jele volt. Ezért megtiltották aszszonyaiknak, hogy fehér bőrű férfiaknak odaadják magukat.

Az asszonyok határtalanul büszkék voltak kicsinyeikre, különösen sötét, fényes bőrükre. Senki nem lehetett büszkébb, mint Mittoon Gwelnit asszony, fiainak sötét bronzbőrére.

Aztán egy kislányt hozott világra. A törzs öregasszonyai gyanakodva nézegették a kis teremtést. Mittoont azonban szégyen fogta el. Amikor Gwelnit megpillantotta a gyermeket, tudta, hogy Mittoon megszegte a tilalmat. Harag töltötte el, de Mittoon haragja még nagyobb volt.

— A gazda volt — mondta Mittoon. — Amikor nem voltál itthon, Gwelnit. Elmentem a nagy udvarházba, hogy élelmiszert hozzak. A gazda velem jött a raktárba, és rámcsukta az ajtót.

Soha senki nem fogja megtudni, — mondta. S most a gyermek elárult! Jaj nekem I Jaj nekem I

Gwelnit sok boldog évet töltött el asszonyával. Valamikor szép és törékeny volt, hűségében soha nem kételkedett. Leginkább mégis az bántotta, hogy az az ember, akinek éveken át hű szolgája volt, így járt el vele szemben.

— A gyermek nem maradhat életben — szólt Mittoon.

— A mieinknek meg kell tudniuk, hogy a fehérember kényszerített. Nemsokára megtudják, mi történt.

Gwelnit csak nézte a kislányt: apró kezét, fekete szempilláját. Arra gondolt:

ANYU FÉRJHEZ MEGY

A fiatalasszony egy kis zavarral fogadta az öccsét.

— Szervusz, Jóska. Foglalj helyet. Mindjárt. Csak intézkedem, hogy a gyerekek ne jöjjenek be.

A fiú csodálkozva nézett nővére után, aki a szomszédban lakó barátnőjéhez ment, hogy megkérje, egy kis ideig foglalkozzon a gyerekekkel.

Amikor visszatért, leült vele szemben s a kezét összekulcsolta a térdén.

— Mi baj? — kérdezte Jóska. Miért nem akarod, hogy a gyerekek bejöjjenek?

— Nyugodtan kell beszélnünk egymással, Jóska. Anyu irt.

Csetej Jóska arca egy kicsit elborult.

— Csak nincs valami baja?

A fiatalasszony rövid hallgatás után mondta:

— Nincs ... Nagyon jól érzi magát .. . Hosszabb levelet irt... Még két hétig marad Pőstyénben és azután ...

Az asszonynak itt elakadt a szava.

— Mit azután? — kiáltott fel Csetej. Kérlek, hát beszélj!

Az asszony fürkésző pillantást vetett öccsére s lassan folytatta:

— Azután mint menyasszony jön haza.

A fiú fölugrott, nővérére meredt.

— Mit mondtál?

Anyu férjhez megy — szólt az asszony.

— Tréfálsz!

Az asszony komolyan felelt:

— Nem tréfálok. Pőstyénben, a beutaltak között megismerkedett egy emberrel, valami Kálnai nevű szakmunkással. Amint Írja, nagyon rokonszenves ember, megtetszett neki, udvarolt s megkérte a kezét.

Jóska gúnyosan fölnevetett.

— HallatlanI — kiáltotta. — No és? — fordult nővéréhez. — Te ezt egész komolynak tartod?

— Természetesen — lelelt az asszony. Arra kért, hogy közöljem veled s igyekezzek megérteni a helyzetet.

Csetej löl és alá járt a szobában.

— Mondhatom, gyönyörű dolog! Ki gondolt volna erre? Anya! A mi drága kis anyukánk! Ezt nem tudom megérteni. Hát annyira nem szeret bennünket?

— Szó sincs róla. Nagyon szeret bennünket — felelt az asszony. — Ez egészen más dolog, Jóska. Anyu, igaz, negyvenöt éves, de harmincötnek látszik. Egészen megőrizte üdeségét, kedélyét. Megboldogult apa egy kicsit merev, rideg ember volt. Anyu alig élt. Pedig szeretett volna. Elfáradt a sok munkában. Most élni akar.

— Dehát a mi véleményünkre nem kiváncsi? Hogy mit gondolunk mi róla, ezzel nem törődik? — kiáltotta keserűen Jóska.

— Bizonyosan törődik - szólt az aszszony s a szeme egy picit fátyolos lett. Bizonyosan törődik, de mégis .. . Hát erre én alig tudok neked felelni.

Csetej megállt a nővére előtt. A szemébe nézett.

—-■ És te? Te mit szólsz hozzá? kérdezte. — Neked talán tetszik ez?

Az asszony fölpillantott az öccsére, hirtelen áradni kezdett a szó az ajkáról:

— Nem, Jóska! Nem tetszik. Dehogy tetszik. Én nagyon szeretem anyut. Minket, nőket talán még sokkal több, finom szál fűz az anyánkhoz, mint titeket, férfiakat. Ti könnyebben elhagyjátok a szülői házat. Ti szabadabban éltek. Mi egy kicsit mindig otthon maradunk az anyánknál. Gondolkoztam én ezen sokat. Azután megértettem. Az otthon érzése tulajdonképpen igazán csak bennünk él. Mi őrizzük a családiasságot. A férfiak sokszor csak a terhét érzik. Sok minden él bennünk, amit egy férfi soha sem érthet úgy meg, mint egy asszony. Az asszony, aki legközelebb áll hozzánk, az édesanyánk. És anyu sok tekintetben az ideálom volt. Az ő tűrése, lemondása, hallgató szenvedése apu mellett... Igen, az ő szenvedése, az ő tiszta, szinte gyermekes szenvedése, megnemesítette az alakját előttem . . . Különösen amióta férjhez mentem. Tíz éve, hogy apu meghalt és anyu az ő nagy szeretetét, a meleg szívét, mind nekünk adta. Nekem, neked, az én gyermekeimnek. Csak nekünk.

Csetej fölhevülve felelt:

—■ Igen. Ez az! Anyunak nincs joga ahhoz, hogy azt a képet, amit alkottunk róla, szétrombolja bennünk!

— A nagybácsi jön, — mondta csendesen az asszony. — Hallom a lépéseiről.

Egy magas, őszes hajú, nyugodt, szomorú szemű férfi lépett a szobába. A hangjától egyszerre tele lett a szoba valami kellemes rezgéssel.

— Szervusztok gyerekek! kiáltotta.

No mi az?

Odalépett a fiatalasszonyhoz. Megfogta az állát és a szemébe nézett. Majd a fiatalemberre vetett egy pillantást.

Egy keveset hallgatott. Azután más hangon megszólalt:

Anyátokról beszéltetek, úgye?

Józsi bácsi tudja? — kérdezte az asszony.

Az öreg mosolygott.

— Régóta tudom. Ismerem is azt az embert. Nagyon derék férfi. Szegény kis húgom, én igazán örülök neki.

Csetej fölindulással kiáltotta:

— Soha! Soha nem bocsátom meg anyunak. Érti, Józsi bácsi? Soha! Elutazom Pőstyénbe s meg is mondom neki, meg annak a... Igen. Még ma elutazom!- Te beszélsz Így, Jóska? Tönkretennéd anyád boldogságát? Képes lennél erre? Puszta önzésből. És éppen te? Tel Aki az egyetemről alig írsz az anyádnak. Elfelejtkezel róla, hogy szerény nyugdijából és munkájával felnevelt benneteket.

Ha arra gondolok, hogy az én édesanyám, talán most ebben a pillanatban szerelmes pillantással néz egy idegen emberre, egy nem tudom, kire.- Hallgass! — szólt rá a nagybátyja.

A fiatalasszonyhoz lépett. És te?

Az asszony sirt.

— Nekem csak fáj — susogta a könnyei között. — Csak fáj, de meg tudom érteni. Nekem is sokat panaszkodott anyu, hogy amióta én férjhez mentem, Jóska meg az egyetemre ment, olyan egyedül van. A szive pedig tele volt vággyal egy élettárs után. Én meg tudom érteni

Meg kell érteni — szólt az öreg