Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-17 / 7. szám
valamikor ő is ilyen szegény kis féreg volt, és éppen ilyen tehetetlen. Haragja egyben elpárolgott. — A lányom —, szólt az öregasszonyokhoz. — Gondoskodjatok róla. Az öregasszonyok tudták, mit jelent ez. A férfi joga volt bármilyen gyermeket, akit felesége világra hoz, a magáénak tekinteni. Engedelmeskedniük kellett Gwelnitnek. Mittoon azonban nem volt elégedett. A gyermekkel sem törődött, még szoptatni sem akarta. Amikor Gwelnit esténként hazatért a munkájából, Mittoon a kunyhó előtt üldögélt, bent pedig keservesen sírt a gyermek. Gwelnit ekkor karjára vette, megmosdatta és Mittoon mellé állt, míg az a gyermeket megszoptatta. Ez történt minden reggel és minden este. N'goolának nevezte el a gyermeket, mert szerinte, olyan volt, mint a kis sárgásbarna virág a patak mentén. Egyik este, amikor Gwelnit hazatért, nem hallotta a gyermeksírást. A kis fateknő üres volt. . . — Hol van N'goola? — A hangyanép magához vette — felelte Mittoon. — A sárgabőrű gyermek nem hoz rám többé szégyent. Gwelnit megrázta haragjában: — Hová vitted? Mittoon eleinte nem akarta megmondani. De amikor már vérzett Gwelnit kezének ütései alatt, felkiáltott: — A hangyabolynál ... a Nagy Sziklánál . . . Gwelnit elrohant. Már sötét volt, és tüskés bokrok között kellett utat törnie a Nagy Sziklához. Végre megtalálta a kisleányt... a hátán feküdt, kis sárga batyu, amelyen bolyokban csüngtek a fekete hangyák. Gwelnit karjára vette a gyermeket. Még élt, lélegzett, de már nagyon gyenge volt, mintha a hangyanép a lelkét szívta volna ki. Lesöpörte róla a férgeket és hazavitte a kis teremtést. Amikor, karján a gyermekkel, Mittoon elé állt, így szólt: — Ha N'goola meghal, Mittoon sem él tovább. Az öregasszonyok csodálkoztak, hogy a kislány életben maradt, de Gwelnit boldog volt, hogy N'goolája életerős, és büszke volt, ha „mumae’’-пак, apámnak szólította. Mary furcsa izgalommal hallgatta az öregember elbeszélését, aki azt is elmesélte, hogy N’goolát a többi gyermek „sárgá"-nak csúfolta. Ekkor mindig apjához futott, aki azzal vigasztalta, mindegy, kinek milyen színű a bőre, csak legyen bátor és vidám. — N’goola hatéves volt, amikor a településen megjelent egy lovascsendőr és elvitte tőlem. Gwelnit is lóra ült és a csendőr-őrsre lovagolt. — Nem a te lányod — mondták ott neki. — Te fekete bőrű vagy, ő azonban félvér. Állami intézetben helyezik el, hogy megtanulja: hogyan viselkedjen a fehér emberek között. — Hová vittétek? — kérdezte Gwelnit, de a csendőrök nem mondták meg neki. S Gwelnit azóta is keresi leányát, N’goolát. . . xxx Mary heves lelki harcot vívott. Igaz, lehet, hogy ő volt a kis „sárga”, akit a bennszülött gyermekek kicsúfoltak? Még ha így is lenne — akkor sem hiszi el. Természetesen sajnálja az öregembert dehát. . . már ő félig fehér. Nem az apja, az ő apja fehér ember.. . S ő annyira igyekezett úgy élni, mint a fehér asszonyok, гел0е5 házban lakni, embernek számítani. Nem, nem adhatja fel a harcot. S ha most magához veszi ezt a bennszülött öregembert, bizonyára nem kapja meg az építési engedélyt sem ... De . .. Gwelnit hangja magához térítette. Huszonöt éven át kereste őt az egész országban, s most már. öreg, nem bír tovább vándorolni . . . — Ha itt sem tudok meg semmit N'gooláról — mondta kétségbeesetten és halálos fáradtan —, akkor hazatérek és várom, hogy atyáim szelleme magához szólítson. A csöndet Mary szakította meg: — Nem kell tovább vándorolnod, apám, — szólt. — Én vagyok N'goola. Lázár Anna fordítása komolyan. — Az élet dolgait nem lehet csak úgy felületesen nézni. Arra nem gondolunk, hogy mit tudunk mi másnak adni, csak arra, mit kapunk mástól. Lássátok meg édesanyátokban is az embert. Még hosszú élet áll előtte. Élvezheti mindazt, amit az élet eddig megtagadott tőle. Hiszen tudjátok, örüljetek, hogy édesanyátok boldog lesz. Vagy legalább, hogy az akar lenni. Az ő lelkében is küzdelem előzte meg ezt az elhatározást. Okos volt. Majd később ti is belátjátok ezt. Később örültök, hogy Így történt. És különösen te, Jóska, — beszélt a fiúhoz. — Különösen te. Évek múlva egy lemondó, szenvedő asszonyt látnál magad mellett. Akkor eszedbe jutna, hogy te is az útjába álltái. És akkor ez fájna neked. Akkor azt kérdezhetnéd magadtól: Hát mit adtam én az anyámnak? Mit? Mindent csak elfogadtam tőle? Álláspontod nem más, mint a fiatalság önzése, mely mindent akar. Józsi bácsi! — kiáltott fel a fiatalember. Az öreg legyintett és leült. — Én beszélhetek erről, mert átéltem ezt. Talán tizennégy éves tacskó voltam. Az anyámat szerette valaki. És ő is szerette azt az embert. Akkor nem értettem ezt meg. Csak azt láttam, hogy az anyám lépéseit kiséri valaki. Az anyám szavát lesi egy férfi. Csak azt láttam, hogy az anyám hallgat rá. Hogy elgondolkozik. Amikor nincs vele, akkor is. És csak azt éreztem, hogy velem nem foglalkozik annyit. Meggyűlöltem azt az embert. Egészen akartam az anyámat. Lestem őket. És egyszer megláttam, hogy az anyám kezét megfogja, hogy megcsókolja. Eléjük léptem. Az anyám zavarba jött. Én rámeresztettem a szemem és gyűlölettel kiáltottam: — Menjen innen! Menjen! Az anyám rámnézett. A szeme tele lett könnyel. Engem magához ölelt s remegve, a sirást elfojtva, szólt neki: Igen. Menjen! És a férfi elment. Többet nem is jött. Sokszor arra ébredtem föl éjszaka, hogy az anyám sir. Csak hallgattam. Fájó szívvel gyötrődtem. Néha oda akartam menni hozzá, hogy bocsánatot kérjek. De nem tettem. Az anyám elhervadt. Én felnőttem. Elhagytam őt. Előfordult, hogy évekig nem voltam otthon. Engem is sok csapás ért. A háború idején bombatalálat érte házunkat, ott őusztult a teleséqem, a fiam. Egyedül maradtam. Eszembe jutott az anyám. Hazamentem. Megijedtem, amint megláttam, úgy megöregedett. Ő szelíd fájdalommal nézett rám. És akkor egyszerre fölébredt a lelkemben a múlt. Gyötrődve éreztem, világosan láttam, hogy anyám csak azt az egy embert szerette. Egész életében csak azt az egyet. Kétségbeesetten sírni kezdtem. Ö megölelt. Mi bajod, fiam? — Nem tudtam felelni, de éreztem, hogy végtelenül nyomorult vagyok. Mit nem adtam volna érte, hogy egy kicsit felvidítsam az életéti Egy év múlva meghalt. Az öreg elhallgatott, majd a két fiatalra nézett. Szemrehányó hangon mondta: Remélem .értettetek belőle! Wittenberger József CSERES TIBOR FEKETE S mert Anna nem akart beszélni, széles zubbonyzsebéből papír-göngyöleget vett elő, s kibontotta belőle a fanyelű, keskeny pengéjű, vásári kést. Az asztalra tette. Aztán megint kézbe vette. — Ismeri? Nem ez volt az, de pontosan ilyen voltI A konok hallgatás bántotta Buriánt. A vasalódeszka után nyúlt, kiemelte a lámpa világába, s egyetlen döféssel átszúrta — válla között, a szíve táján. Anna eldőlt, mint egy zsák. — Tőre néni! Tessék bejönni! Azért 6 emelte fel a földről. Nagyon jólesett hozzáérni rugalmas meleg testéhez. 29. Sétálva jött, mint aki dúdol. Dúdolt? Talán nem Talán virágot is szedett, csak eldobálta Géza semmit sem vacsorázott. Csak az elhagyott, a családtalan házban jutott eszébe, hogy ehetnék. A kamra ajtaja nyitva, csak a liszt maradt, meg a zsírból maradt, szalonna, jüstölthüs semmi. A mézesbödön nyitva, az alján ikrás méz. — Itt tolvajok jártaki Aztán nevetni kezdett. — Teremtő Isten. A részegségI Még csak szó sem esett róla Goóréknál, hogy nekik vendégeik érkeztek Pestről. A lányok az semmi. Anyukával nehezebb lesz. A titkos anyai méltósága. Sokba kerül majd a kibékülés, de meglesz bizonyosan. Héviziék nem fognak haragott tartaniI Az öregúr? Még évek múltán is emlegeti majd. De Sárika mikor tűnt el? Ö a hibás, Sárika, hogy olyan észrevétlenül lépett ólaira. „Mit kéne enni? Zsírt? Mézet? Igazából nem is vagyok éhes. Csak szom'as.“ А к útnál, nekihaiolva, vödörből ivott, mint egy ló. Leitta magát. Kimondta szóval és nevetett. Ingén végigsztvárgott a hideg víz. Nyugtalankodó gyomra megcsitult. Legjobb lesz lefeküdni! Távolról meg fel-felnarsant a bolondkocsi, meg a ' hajóhintások kürt-zenéje. Tegyük el magunkat holnapra. Arra ébredt, hogy nézik. Valaki nézi. A hold besütött. Szemhéján látta a holdsütést, mihelyt megébredt, s még nem nyitotta ki a szemét. Aludt egy rendet. Akár fel is kelhetett volna. A finom ébresztőnesz az ablakon át jött be. De a nézés a másik oldalról sütött. — Ёп vagyok az — suttogta. Ki suttog? Ktnek van joga itt azt mondani: én vagyok az. Biztos, hogy nem Juliska. Hallani lehetett, hogy kiszáradt szájjal beszél. Gudulics nem lepődött meg, s nem is kelt fel, gyorsan ellökve magát az ágytól. (Bár készen rá, ha mégis védekezni kéne.l A fekvés, a hanyattfekvő áll ipot jólesett hátának, lelkének. Arra volt kíváncsi, vele az alvóval, mit akar kezdeni, mit tud csinálni. S ö, az alvó leste ki mégis a virrasztó minden józan cselekvését. Erre a gondolatra megmozdult gyomrában az ital maradéka. Vigyázott, nehogy felböffenjen. A nő megmozdult s a jobb térde táfán meleget érzett. Érintés nélkül. Csak aztán süllyedt lassan, rugóroppanás nélkül a fekhely. Felfogta azt is, hogy Anna ül a heverő szélén, térde táján s jobb térdén az a kis melegség felőle jön. — En vagyok az — suttogta Anna és nem mert letámaszkodni tenyérrel, hogy kényelmesebbé tegye az ülést. Ennyit tudott ellesni Gudulics. — Beszélni akarok magával. Lehet, hogy így igaz — gondolta Gudulics —, de holnapig várni lehetett volna tán vele. Nem nyitotta ki szemét, de most már felelni kellett. — Hallgatom. Anna láthatólag megzavarodott a nyugalomtól. Attól, hogy csak egyetlen szó mozgással találkozott, amióta öt ajtót kinyitva Ide érkezett, ennek a fekvőhelynek a szélére. Nem tudom, hol kezdjem. — Hol fáj a legjobban? Nem is tudta Gudulics, mit mond. — Emmuska. A kislányom. Kikísértem a vonathoz. Dehogy ts. Nem kísértem. Onnan, Goóréktól kifutottam utána, tudtam, hogy elérem. Futottam, aztán siettem és odaértem, még nem ts volt ott. Képzelje, sétálva jött, mint akt dúdol. — Dúdolt? Elszégyellte magát Anna. — Nem. Nem ts mondom, hogy dúdolt. De úgy sétált. Talán még virágot is szedett. Csak azután útközben eldobálta. És amikor meglátott, azt mondta, milyen okos asszony vagyok. És én akkor megmondtam neki... Hiszen tudnia kell egy lánynak-, húszéves korán túl tudnia kell, kt volt az apja Meglepődött, mi? Nem, már tudta. Gondolhatja, kitől. Gondolhatja. Mondta, aztán úgy fázott, hogy abbahagyta. Gudulics felkelt. Nyugalmának, a jó pihenésből ébredő nyugalomnak vége volt. Gudulics nem szerette magyarázni értelmesen kimondott szavait. Hogy fogadta? Mit? Amit mondott neki! Egyszerre megváltoztatta a szavát. Mintha sohasem lettem volna okos asszony. Azt felelte: kár volt kijönnöd utánam, anyukám. Anna fázott, azt várta, Gudulics betakarja, s amint betakarta, az üresen hagyott fekhelyen eldönti őt, de melléje nem ül, maga is megijedve cselekedetétől, hanem cigaretta után néz majd. — Semmt több? — és csakugyan cigarettára gyújtott Gudulics. De, de. Halljam. S már égett a cigaretta, mikor Anna folytatta: — Azt kérdeztem, mit érzett, mire gondolt közben. De semmit. Semmit. — Mi az, hogy semmit? —- Nem érzett semmit! — Nem érzett semmit? — Nem akart beszélni erről.
