Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-11 / 6. szám

annyi a dolga... Előadás előtt végig-futnl a kisgyerekes anyákat. Az ő érdekük, kell hogy eljöjjenek. De jöjjenek a nagymámák is és a férfiaknak sem árt... Becsületből jöttek el, ezt érzi. Tudja, miatta jöttek, az előadás aligha érdekli a megjelentek egynegyedét is.

Korpás nálunk vacsorázik, Lacival idézgetik a közös diákévek élményeit. Korpás semmit sem sejthet.

Vacsora után bekopogott Szórád Béni. Most örült neki. Inkább beszéljenek atról, hogy miképp járnak túl a másik járás eszén, kivel kellene beszélni a Megbízotti Hivatalban, vagy akár Prágába futni, hogy a szülészetet ők kapják meg előbb, ne azok. Mert mostanában ez volt a fő témájuk. Nem érdekelte, nem tehetett róla. Legfeljebb arra volt jó, hogy kicsit emlékeztesse és megsajogtassa benne az anyaság vágyát s fakuló reményeit. Érezte magán Béni meglepődött tekintetét, amivel akkor este váratlan hozzászólását s a szülőotthonnal kapcsolatos véleménykifejezését nyugtázta.

Korpás nem tagadta meg magát — udvariassága nem engedte, hogy a merőben hivatalos dolgokra terelődött társalgást ne tűzdelje meg itt-ott egy, a háziasszonynak szóló bókkal, figyelmességgel, Laci erre váratlan módon reagált: „Sosem hittem volna, hogy Luci így tud majd az emberekkel bánni. Különb asszisztensnőt elképzelni sem tudnék.1'

Felkavaró este volt, de mikor magunkra maradtunk, nem beszéltünk ezekről a dolgokról: újra meghűvösödött körülöttünk a levegő. Aztán egy nap Laci azzal állt elő, hogy akadna nővér, ha esetleg terhesnek érezném már a szolgálatot. „Megszereztem a képesítést és szívesen csinálom, amit csinálok. Elvégre orvosnak készültem én is... És ez valami hasonló. Abban az esetben persze, ha úgy érzed, nem vagyok éléggé megfelelő .. .“ Gyorsan a szavamba vágott. „Arról szó sincs. Csak én is arra gondoltam, hogy orvosnak készültél. És ezt a munkát nem ta-. lálod elég... (kereste a megfelelő szót, de én tudtam mire gondol) —- hogy nem elégít ki“. „Ez ne okozzon neked gondot“. A nővér-kérdés hát végleges megoldást nyert. Miért ne? Ha csalódtam elképzeléseimben Lacit illetően, a saját magamra vonatkozó elképzelésekből is engedhetek.

Még egyebet is mondhattam volna Lacinak. .Ne higgyje, hogy én nem tudom: annál, hogy mit csinálunk, fontosabb lehet, hogy hogyan csináljuk. De nem szóltam semmit. Az ő hallgatása vajon mit takart? Tudott volna ő is egyet-mást mondani nekem. Látott-e, észrevett-e egyet-mást? Észrevette-e hogy olvadnak a megfagyott évek?

— Kész az ebéd, tessék jönni. — Annus kiáltott át a konyhából.

Este az asztalon ünnepélyes teríték. Minden arra vár, hogy hozzá üljenek. Ma nem szabad, hogy csak a kanál, a kés, a villa beszéljen a tányéron koccanva, a pohár csendüljön, a szóda sisteregjen. Az otthoni étkezés neszeinek megvan a maguk értelmes nyelve, csak az ő szavaik koppannak jelentőség nélkül, hiányzik belőlük az érzelmi töltés. A pohár, a tányér ha megpattan, elvész régi csengése. Benne is eltörött, megpattant valami.

A kocsi most fordult be az udvarra. Nyílik az ajtó, most veti le a kabátját, már jön.

— Mit intéztél Laci? Sikerült?

— Ha az olyan könnyen menne...

Nem mond többet, fölöslegesnek tartja beszélni

róla. Azt hiszi, úgysem érdekel engem. Majd Bénivel. Neki van kivel megtárgyalni a dolgait.

— És te? Volt valami?

Igen, nekem beszélnem kell és vigyáznom, hogy a hangom ne legyen egy elpattant poháré.

— A kis Bunta Józsi nem gyógyul úgy, mint ahogy vártad. Átkötöttem, de holnap meg kellene nézned. A hangos Dókáéktől voltak itt, hogy Verőn néni rosszul lett, menj ki hozzá. Azt mondták, megvárnak. Ebéd után átszaladtam, mert nem volt nyugtom.

Megszédült, tudod, magas a vérnyomása. Beszéltem vele, bevetettem az orvosságból, amit múltkor rendeltél.' Az az érzésem, nem szedi rendszeresen.

— Rendben van Luci és... hát ez micsoda? Ö igen. Értem. Én sem feledkeztem meg róla, ne hidd.

— A hetedik, Laci. Éá azt gondoltam, nem lesz pusztán formalitás ha ...

— Igaz, anyámnál is voltam, nézd ezt küldi

neked.- Zöld dió — kiáltott fel az asszony örömmel. Zöld dió, még lejön a héja. Milyen kedves anyádtól, hogy emlékszik rá, mennyire szeretem.

Az asztalon már ott illatozott a vesepecsenye s megint csak a villák, kések beszéltek. Milyen késsel lehetne felhasítani a némaságot, hogy kibuggyanjanak a szavak? Vagy ha megértek a kimondásra, önmaguktől is utat kérnek, s kigurulnak a lélekből, mint a fényes vadgesztenye a burkából? Itt ül Laci egy méterre tőlem, szótlanul szeleteli a húst. Milyen erős, szép férfi. Neki jót tett a hét esztendő. Igen, már látom és belátom, ez a keret illik hozzá, ebbe tud belesimulni.Mi van a homloka mögött, mire gondol? Rám is kell, hogy gondoljon néha, de hogyan gondol rám? Kár volt ilyen szentimentális ünnepi vacsorát csapni. Talán kínos neki, talán zavarba hoztam. A gyertyafény, a boros üveg az arcomba vigyoróg.

— Tudod mit mondott Hegedűsné?

Az orvos felvonta szemöldökét és udvarias érdeklődéssel várt.

— Hogy hét tél, hét nyár, míg az ember meg az asszony összeszokik — és igyekezett mosolyogni.

— Igen, ez olyan falusi szólás-mondás — mondta az orvos szórakozottan, két falat között.

Nem volt könnyű, de az asszony megtette a második lépést is.

— És... mint gondolsz Laci. Mi, mi ketten összeszoktunk?

Az arca nem változott, mégis látom rajta, veszélyt szimatol, ki akar térni a beszélgetés alól. Nem, nem engedem, hogy mellékvágányra fussunk.

— Azt hiszem Luci, egészen jól van így, ahogy van. Jó ez a szélcsönd, erre kell vigyáznunk.

— Én túl nagynak találom ezt a csöndet. Mintha a halált előzné meg, vagy valami rettenetes vihart.

— A kis embereknek ahhoz, hogy a dolgukat végezhessék, hogy megbízhatóan végezhessék, szükségük van a csöndre.

— Egvedül érzem magam ebben a csöndben Laci. Rideg ez a csönd ...

— Asszony vagy, a te idegrendszered érzékenyebb ... De ne hidd Luci, hogy nem tudom, mi bánt és ne hidd, hogy nem tartom hibásnak magam, de szavakkal semmit meg nem változtatunk. Nem akartam, hogy boldogtalan légy, de látod az én boldogságomat — ha már ilyen nagy szavakat használunk — azt sem akartam feláldozni, önző vagyok Luci, sajnálom.

— Te még mindig azt hiszed, attól őrülök meg, hogv itt ragadtam? Hát nem látod, hogy rég túl vagvok ezen?

Látszólag a vesepecsenyének szentelte figyelmét, de egész lényével azt várta, mit fog felelni az ura. Nem a te segítségeddel vagyok túl, de erről nem beszélek, ne fulladjunk megint á kölcsönös szemrehányások mocsarába. Csak azt szeretném, ha észrevennéd, hogy így van, ha örülnél neki, hát hogy nyissam fel a szemedet?

— Látom Luci, hogy találtál valamit, amivel betöltőd az életedet, s ez persze nagv kötő erő. De ki tud-e békíteni végleg a gondolattal, hogy itt élj — ezt nem tudhatom, s ezt még te sem tudhatod biztosan.

— Miért vagy ilven óvatos? Nem itt maradtam, nem melletted maradtam mindennek ellenére, még azután is, Éva után is?

— Szerintem ez természetes Luci, ha valóban az én asszonyomnak érzed magad és nem tartod tévedésnek az egészet. Talán mások voltak az elképzeléseid rólam. Hisz oly rövid ideig ismertük egymást.

— És neked? Neked mi volt az elképzelésed rólam?

— Nekem? Semmi. Csak veszettül tetszettél, a fejed búbjától a cipőd sarkáig. A nevetésed, a modorod úgy, ahogv voltál. Ügy gondolom, melletted tfz életet is örömmel élnék le. Barbár felfogás, belátom, nem tartottam lényegesnek, hogy te beérted-e ezzel.

Egyszerre nyúltak a pohár után. Nemcsak a hűvös bor tüze folyt szét jőlesően ereikben, hanem már a hűvös szavakban is ott bújkált a tűz, a vágvé, hogy megoldódó őszinteségük közelebb hozza őket. A pohár fölött az ura szemébe nézett. — És most? Most hogy gondolod?

Az orvos kicsit elmosolyodott, engesztelő pillantása súrolta az asszonyt, tudta, annak szívében újra sajogni kezd a seb.

Most? Most már megelégszem ezzel az egygvel is. És... Luci, szeretném a tüskét kihúzni a hiúságodból, az önérzetedből, vagy jő. mondjuk így: a szívedből. Nem könnyű újból erről beszélni. De lehet, hogy mégsem hiábavaló. Hiszen most higgadtabban, más szavakkal tudunk szólni egymáshoz, más megvilágításban. Szeretném ha tudnád: az ilyen alkalmi szerelem nem sokat számít. Nyomtalanul tűnik el, mint a barázda, amit sirály szárnya szánt a vizen, ha nem túlozzuk nevetségesen a jelentőségét. Az együttélés napról napra, ez az ami fontos és nem a futó ölelkezés egyszer vagy kétszer. És mondd, Luci, elhinnéd, ha azt mondanám, hogy rajtad múlt, hogy miattad történt?

— Nem akarom kérdezni Laci, ugyanilyen igaznak éreznéd-e amit mondasz és ugyanilyen meggyőződéssel mondanád-e velem kapcsolatban is. De tudom, belátom, csakugyan egyedül voltál akkor. Melletted éltem, de elhagytalak. Csakhogy most már nem vagy egyedül. Ezt tudnod kell.

Kinn volt. Érezte, megkönnyebbült, többet már nem tudna mondani és fölösleges is lenne.

— Köszönöm Luci.

Szokatlan színe volt az orvos hangjának. A felesége nem mert ránézni, csak mikor már kis irónia, tréfa, de komolyság is vegyült bele.

— Nem kisebb dolgot szögeztél le Luci, minthogy közösen vállalt sorsunknak morális tartalma van. Tölts még erre feleségem, feleségek felesége

Azt tudod, hogy már Bénit is egészen jól bírom?

— Megnyugtatlak, ez kölcsönös. Múltkoriban ő is tett valami hasonló kijelentést rólad.

Csipegették a szőlőt, nagyon jó íze van. És micsoda remek, könnyű, jó érzés lett rajta úrrá. Rettenetesen hasonlít a boldogsághoz. Lehetetlen,, hogy csak a bortól lenne. Egy kis zenét. Kell valamit találni, valamit, aminek köze van a végtelenséghez! Csavargatja a rádió gombját. Micsoda kakofónia. Hopp, ez jó. Dob, triangel, csengő... te jó ég, csengő, ez a csengő kintről szól. Kikapcsolta a rádiót. Mindketten mereven figyeltek. A csengő újra megszólalt. A belső ragyogás egy pillanatra eltűnt az orvos arcáról.

— Megnézem, ki az.

Az asszony állt, figyelte a beszűrődő hangokat. Elviszik Lacit. Aztán hirtelen örömmel rájött, nem, Lacit nem vihetik el már. Mikor az ura bejött, rajta volt a kabát is.

— Hová?

Margitpusztára.

— Mi van?

— Szív.

Már csomagolta is a táskát, gépiesen megszokott mozdulatokkal és nyomta az ura kezébe.

— Telefonálj a kórházba, küldjenek ki mentőt. Odajöjjenek, ahol a Fiatomat látják.

Visszament a szobába, az elárvult asztalhoz. Leszedte az edényeket, szellőztetett. Negyed tíz. Mikor jön haza Laci? Tizenegykor^, tizenkettőkor, éjfél után? Végigsétált az üres lakáson, mindent alaposan ázemügyré vett, maga sem tudta miért, végül a sötét hálószoba ablakánál megállt. A hold fénye bevilágította Hegedűsék udvarát, a földre nagy mozgó árnyékokat vetett a diófa lombja. Odaátról még világosság szűrődött ki a konyhaajtó függönyén keresztül. Milyen erős fénnyel ragyognak fenn a tiszta égen az őszi csillagok, ti, a nagyvárosok neonfényeíben elvesző, szépséges fényű falusi csillagok. Laci most egy szívvel küszködik, egy pislákoló hunyorgó kis csillaggal.

Lassan vetkőzni kezdett, hatalmába kerítette a bágyadtság. Alakja lányos-karcsún villant vissza a tükörből. Gyerek nincs — gondolta, miközben megágyazott a hencsereken. Gyerek nincs — gondolta, míg két karját tarkója alatt összefonva feküdt. És mi van mindabból, amit elképzeltem, szerettem volna... De találtam helyette valami mást.

Ernyedt szempilláját felemelte egy pillanatra, tekintete újra találkozott a csillagok fényével csillagok ... utat mutassatok ...

Szél rázta meg a diófát, egy dió halk koppanással az ablakpárkányra hullott, ezt azonban már nem hallotta.

‘f ú