Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-11 / 6. szám

ORDÓDJf KATALIN A motorkerékpár kíméletlen berregése akár az éles fúró hatolt a tudatáig. Ingerülten dobta ma­gát a másik oldalra, majd hirtelen éberséggel fel­ült. Ha a Veres-fiú most indul munkába, negyed hét körül járhat az idő. Laci elment anélkül, hogy fölébresztette volna. Pedig megkérte rá este. Keserű lett a szája íze, míg a lábát papucsba búj­tatta. A leeresztett redőny résein még alig derengett át a reggel. Egy mozdulat, s a zörögve felfutó lécek betekintést engedtek a szomszéd udvarra. Évek óta jól ismert kép. Eleinte élvezettel, kíván­csisággal itta be ezer apró mozzanaton keresztül a falusi élet színeit, amelyek feledésbe merült gyerekkori emlékeit villantották fel. Aztán meg­gyűlölte ezt az udvart, az olykor trágár szavakat kiabáló, hancúrozó Hegedűs unokákkal, a pontos időben fejni induló menyecskével, a vörös szőrű kopott, télen-nyáron vakaródzó kuvasszal a kony­haküszöb előtt. Börtönudvar volt, magas fal, amely reménytelenül elzárja előle távoli, vágyott tájak felé a kilátást. S börtön volt az orvosi lakás is, a háromszor négy méteres háló, ami természetesen nappalinak is használható, a négy­szer öt méteres fogadószoba (mekkora műgonddal rendezte be ánya), s a csupa-napfény sarokszoba. Ez már egyre inkább vendégszoba jelleget öltött, mert mind halványabb lett a remény, hogy vala­ha is az lesz belőle, aminek eredetileg szánták: gyermekszoba. Gyűlölte a ház mögötti kis kertet, ahol az első években még paradicsomot ültetett és salátát, az üresen álló tyúkólat, amelyet sosem volt mersze benépesíteni. Pedig Laci a kert végé­ben dróttal elkerített kis kapirgálőt is épített köréje. • Olyan a keze mint egy munkásnak — erre akkor gondolt megint, mikor Laci a kerítéscölö­pöket verte be. Először az egyetemen, apja szo­bájában figyelt fel erre a kézre. Akart valamit az apjától, s mikor belépett, egy diákot talált nála. Az ablakpárkánynak dőlve várakozott, míg azok egy könyv fölé hajolva, megtárgyaltak vala­mit. Nemigen figyelt oda, de a fiú keze feltűnt neki. Vaskos munkáskéz, nagy mancs, ezen a gondosan ápolt körmök se változtatnak. Erotizált ez a kéz. Elképzelte, hogy hozzá ér, megsimogat­ja. Megborzongott. Aztán nézte csak meg a fiú arcát. Sötét haja a homlokába hullt, amint a könyv fölé hajolt, egyenes, szabályos orra, ener­gikus, lefelé ívelő szája, kissé erős pofacsontja s mongolos vágású sötét szeme volt. Elég rokon­szenvesnek találta. Paraszt — gondolta. A szó annak ellenére, hogy az iskolában unalomig részletesen tárgyalták meg a földet művelők társadalmi-politikai jelentőségét, addig semmit se jelentett neki. De akkor élni kezdett, kitelt, mint egy üres léggömb, amikor felfújják. Este csak úgy mellékesen odavetette — apa, ki volt nálad az a robusztus külsejű alak? Apja nem tudta hirtelen kire céloz, néhány pillanatig gondolkozott. — Ahá! Az egyik legjobb diákom. Jövő hónapban avatják. Nem bántam volna, ha mellettem marad, de gyakorló orvos akar lenni. Kicsit sok szorult bele abból az idealizmusból, ami általában annyira hiányzik a mai fiatalokból. Tudod-e — fordult felé hirtelen élénken, — hogy anyád falujából való? Mikor katonaság után fel­került hozzánk, rettenetes kerékbetört szlovák­­cseh nyelven beszélt. Mennyi mindent tudott meg róla egyszerre. To­vább nem kérdezősködött, fantáziájának egyelő­re elég volt a tápanyag. A Garam-menti falu buk­kant fel legrégibb emlékei kuszaságából. Amióta Nagyiék meghaltak, nem volt a falu­ban. Már beszélni sem tudna a régi pajtásokkal. A csengő röviden szólt. Hegedűsné hozza a te­jet. Magára kapta a pongyoláját, kifutott a kony­hába ajtót nyitni. — Jó reggelt Hegedűsné, várjon csak! Az asszony visszafordult a lépcső aljáról. — Nem tudna nekem ma két literrel többet adni? Hegedűsné arcára kelletlen mosoly rajzolódott. — Túrót akartam önteni... , Sütni szeretnék, krémhez kellene. — Vendéget várnak? — érdeklődés csillant a menyecske szemében. — Nem. De... házassági évfordulónk van. Ez hatott. Hegedűsné készségesebb volt. — És hát a hányadik? — A hetedik. — Hét tél, hét nyár, míg az ember meg az asszony összeszokik, azt tartja a mondás. Ha ez 10 alatt sem törődnek össze, jobb ha széjjelmennek. Hát hiszen mennek is. Ha annyi újba bele kellett kóstolni, akkor ezt már nem hagyják ki. A plé­bános úr szava nem sokat használ. Észrevette, hogy az orvosnő összerázkódik a könnyű köntösben. — A tejet majd áthozza az öreganyjuk mondta, s elsietett. Mikor fedeztem fel az őszi reggelek friss díő- és tejszagát? — tűnődött az orvos felesége, míg a tejet a lábasba öntötte. Diőszag, tejszag, trágya­szag, porszag, virágszag. Mindezt meg kellett gyűlölnöm, előbb, hogy megszokjam? S a meg­szokás annyi, hogyha mindez nem lenne — hiányoznék is. Hiányérzetet pedig csak az okoz, amit az ember szeret. Megszoktam a falut... Talán meg is szerettem. Laci miatt szerettem meg? De nem túl későn, nem túl sokára-e? A konyhaasztalon ott volt az ura reggelijének nyoma. Mindent helyre rakott, a használt edényt a mosogatótálba tette. Akkor látta meg a kredenc üvegéhez szorított kis cédulát: „Luci, lehet hogy csak estefelé jutok haza. Ha valami sürgős adód­na, ott van Stark. A Bunta gyereket lásd el új kötéssel, Dudásnak add be az injekciót. Ha szük­ségesnek találod, hogy felhívj, egy óráig megta­lálsz a járáson. — Laci.“ Receptcédulára Irta, abból a blokkból tépte, amit előre lebélyegzett az ő részére. Ott a pecsét: Nehéz László körzeti orvos. Lacinak sikerült megkapni az élettől, amit akart. Ű már talán Garamba-ugrálős korában orvos akart lenne. De mikor apja szobájában ta­lálkozott vele s rá két hétre meglátta őt az egye­tem folyosóján egy csoport fiúval-lánnyal álldo­gálni, akkor már úgy látszik semmi sem ingat­hatta meg elhatározásában: hogy falusi orvos lesz. Erről persze nem tudhattam — gondolta. Bennem is életre kelt egy elhatározás: hogy kö­zelébe kerüljek. Ott állt Eta, akit ismertem, az alkalom tehát megvolt. A bemutatásnál: „Ö, mi már találkoztunk múltkor apánál!“ A fiú mosolya igazolta, hogy ő is emlékszik, s szemének egy meglepetést eláruló rebbenése: Ez hát a Gonda profi lánya? Mindig tetszettem a fiúknak. Akkor pedig akartam is. Nagy szenzáció volt, hogy úgy buktam Lacira. Csöppet sem titkoltam, hivalkod­tam vele, büszke voltam rá. Annyira más volt, mint a többiek. Azon, hogy „más“, én azt is értettem, hogy „különb“. S talán csakugyan kü­lönb volt, de nekem évek kellettek, hogy ezt fel­tudjam mérni. Mert az ő különbségének varázsa, az a kis izgató egzotikum hamar lekopott s ezt a különbséget éppúgy meggyűlöltem az újdonság első két éve után, mint a falut. Miért nem beszélsz már hozzám sosem magya­rul? — leptem meg egy este anyámat a kérdés­sel, mert akkor már nemcsak Laciba, hanem a magyarságába is szerelmes voltam, de talán a könyvbe is ami az övé volt, a kilincsbe is, amit megfogott. Felgyúltam egy-egy szavának, érinté­sének emlékétől s valami magam előtt érthetet­len szemérem kerített hatalmába. Nem jutottam el a csókig vele, vele akit úgy kívántam, míg azelőtt már meglehetős szakértelemmel és jőízűe­­ket csőkolőztam fiúkkal, akik éppen megtetszet­tek. Elhűlt bennem a vér, ha arra gondoltam, inkább a véletlenen múlt, mint rajtam, hogy nem lettem előtte másé. Ügy képzeltem, Laci szemében szüzességem igen sokat jelent, esetleg döntő fon­tosságú. Odahaza meg akartam előzni minden el­lenkezést, amivel férjhezmenésem tervét fogadhat­nák. „Laci jó káder. Érezzétek magatokat meg­tisztelve! Hogy ostobaság abbahagyni tanulmá­nyaimat? Ez nevetségesen gyenge érv.“ Legfeljebb két évi falusi kórházi gyakorlat s az elvonultság édes ideje után Pozsony. Apa elintézi. Akkor aztán befejezem az orvosit. Erélyes, okos szűznek képzeltem magam, aki magasra tartott lámpásának fényénél csalhatatla­nul látja az egyetlen helyes utat, s azt habozás nélkül követi. Fátyol volt, és templom, én ragaszkodtam hoz­zá, egy falusi fiú feleségéhez így illik. Pazar bőkezűséggel áldoztam elképzeléseim oltárán. Ta­lán anyósom örült neki, de olyan csöndes terem­tés s annyira megilletődött az új rokonságtól, hogy amúgysem szólt volna bele semmibe. Bol­dogan jöttem falura, annál is inkább, mert nem Nagyiék, illetve Laciék falujába kerültünk, bár ugyanabba a járásba. Nem telt bele három év, mikor egy este társaság­ban megjegyeztem: A legnagyobb botorság szere­lemből férjhez menni. Ittunk már egy kicsit, a többiek meggyőződés nélkül, de élénken helyesel­tek az ócska közhelyre. A kilőtt nyíl azonban Lacit találta. Erős keze, ujjal, megfeszültek a po­hár körül. A kezét, a kezét akkor is szerettem. Nem ért volna váratlanul, ha a vékony üveg csengve összeroppan, de csak Szórád Béni szavai jutottak a fülemhez. „Attól függ, ki mit ért sze­relem alatt. Az ellenállhatatlan vágy az összefek­­vésre szerintem nem tölti ki ezt a fogalmat.“ Három rövidet csengettek. Annus jött takarítani. — Készítse el a reggeliket, addig én végzek a rendelővel. Nemsokára jönnek a betegek, fél­nyolc. Amióta Éva elment, a rendelőt nem hagytam másra. Tudtam már, hogy az időtöltés néha fon­tosabb, mint az idő. Stark doktor helyettesít. Stark helyettesít... Stark helyettesít — vagy tizenötször ismételte a délelőtt folyamán, bár a cédula is kinn volt az ajtón. Stark helyettesíti Lacit, én Ágnest helyette­sítem, engem pedig Éva helyettesített. Mert engem Is lehet helyettesíteni. Ez az, amit olyan nehezen tudtam elhinni. Fertőtlenítette az injekciós tűt, kiemelte tokjá­ból a szennyes kötözőszert, véres vattát tartal­mazó vödröt és a szemétre vitte. Az a kis Bunta Józsi nem tetszik nekem. Kezé­ben tartotta a kartotékot és a gyerek ijedt, kerek barna szemét látta. A láz makacs. Laci megkérdő­jelezte. Négy szemeszterrel és az egészségügyi szakképesítéssel persze nem lát világosan. Még fel lehetne hívni Lacit, még a járáson találná, de minek. Levetette a fehér köpenyt, fogasra akasztotta, a mosdóhoz lépett, hogy kezet mosson. A tükör­ben meglátta az arclát. Fiatal arc, csinos is,ja hét év nem sok nyomot hagyott rajta. A tükör szem­ben lóg a folyosó ajtóval. Miért húznak falun fekete fátylat a tükörre abban a szobában, ahol valaki meghalt? Itt is meghalt valami. Valóban meghalt? Éva neklhevült, csillogó szemű arca csak egy pillanatra villant át a tükrön. Aztán Laci kinyújtott karja jelent meg. Hová nyúl, mit akar elérni? Elérte, megfogta, s húzza magához. A lábából kiszállt az erő, mégsem rogyott össze, csak éppen mintha falábakon állt volna, félt meg­mozdulni, nem tud bánni az idétlen dorongokkal, kicsúszhak alóla, elesik. Ez vele jár — gondolta. Aztán mégiscsak megmozdult, simán beért a szo­bába. Leült, az ablakon át szembenézett a gazos virágágyakkal, az üres tyúkóllal s a Garam-part­­ra vezető, kékes ködbe vesző akácsorral. Ez vele jár — igyekezett higgadtan gondolkozni. Akkor kezdte gyűlölni a falut. Meg kellett gyűlölnie mindent, amit Laci szeretett. Először eredeti tervét akarta megvalósítani, aztán már azért küzdött elszántan, hogy bebizonyítsa magá­nak: igenis van annyi hatalma Laci felett, lehe­tetlen, hogy meg tudjon tagadni tőle valamit, amitől a boldogsága függ. Két év után észrevétle­nül gyülekeztek felettük a felhők és egyre rit­kábban oszlottak el. Harc volt, ahogy délben a levest a tányérba merte, és harc volt az, ha éjszaka megölelték egymást. Be kellett következ­nie Évának is. A dolgok fejlődése logikus. Lacit feldúlta a leleplezés. Vajon mit sajnált? Hogy úgy megalázta őt, vagy hogy Évának ezek után természetesen nem lehetett maradása? Hogy kerülhetett tőle Laci néhány év alatt olyan messzire? Hosszú, kínzó hallgatásokat rövid, még kínzóbb viták követtek. Keresték egymást, lelkűk mélyén még élt valami esztelen remény, még emlékeztek a szerelemre. De túl sok volt az ütés, az elmérgesedett seb, minden érintés sajgott. „Egyedül hagytál Laci, egyedül hagytál és még csak tudatában sem vagy.“ „Nem tehetek róla, nem bírom így elképzelni az életemet. Világosan megmondtam, hogy csak az első évekről lehet szó.“ „Mondtad,' de én nem tudtam, hogy házas­ságunknak ez az elsődleges feltétele. Azt hit­tem ... és különben is, sohasem tettem ígéretet. Nem titkoltam, hogy vissza akarok jönni a fa­lumba. Ha nem is a szülőfalumba, de erre a táj­ra.“ „Úgy látszik már eleve félreértéseken ala­pult a házasságunk ...“ Utána Ágnes jött. Jött, és el is ment néhány hónap múlva anyaszabadságra. Aztán meghosszab­bította, majd újra meghosszabbította. Kérdés, vissza jön-e még? Azaz nem kérdés, mert ide nem jön vissza. Nem adja át neki, de másnak sem azt a csöppnyi kis területet, amit sikerült igazán meghódítania, ahol nem érzi magát gyön­gébbnek Lacinál. Az öreg Csemez csak neki engedelmeskedik és nem veszi többé a pipát a szájába. Szüksége volt ezekre az emberekre, a hitre, hogy azoknak van rá szükségük. Ez óvta az ösz­­szeroppanástól s ez megmagyarázta azt is, miért van itt, miért nem szaladt vissza a városba, haza, a szülőkhöz. Mikor odahaza jár látogatóban, eszébe jut: Jaj, azt a diétás könyvet ne felejtsem el, a Hamar­­nénak. Aztán Korpással megbeszélni azt az elő­adást a gyermekbetegségekről. Korpás tud ma­gyarul, kitűnő gyermekorvos, Lacinak meg úgyis

Next

/
Thumbnails
Contents