Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-07 / 1. szám
Bárány Tamás A RÁDIÓ ELINTÉZTE Egy termelőszövetkezet Irodája. Kopott szegénység. Egy rádióriporter beszélget Kamutl István helyi parasztemberrel. Riporter: Hát akkor, kedves bátyám, most be is kapcsolnám a készüléket. Kamuti: A magnót? Riporter: Azt, azt. Tetszik ismerni? Kamuti: A leányomnak is van. Néha fél éjjel nem hagy pihenni . . . Riporter: Hát igen, így van ez . . . Az életszínvonal . . . Kamuti: A magnó nem hagy pihenni, nem az életszínvonal! Riporter: Értem, értem. Kamuti (sóhajt): Az életszínvonal! . . . Éhen veszhetnénk, amit itt a csoport fizet . . . Nem magnóra, kenyérre nem volna elégi Hanem hát a háztáji, ügyi . . . meg az ember ügyeskedik . . . Egy kis gyümölcs, fuvar, kisüsti, ez, az . . . Riporter: Miért? Hát mi a baj a szövetkezettel? Kamuti: A vezetőség, kérem! . . . Engem tavaly például kidobtak, mert megmondtam a hibákat. Mert kritizálni mertem! Riporter: Kizárták a csoportból? Kamuti: Ha bolondok lettek volna! Egy ilyen jól húzó lovat! Dehogy! A vezetőségből. Mert szóvá tettem a hibákat. Riporter: Egy pillanat! Most bekapcsolom a magnót! (Halkan) Tessék beszélni! Kamuti (int, hogy zárja ki): Mostantól fogva mindent felvesz? Riporter: Mindent. Kamuti: És mindent megmondhatok? Riporter: Ami belefér! Kamuti: No, akkor kapcsolja be! Most aztán beolvasok nékik! Riporter (a mikrofonba): Kedves hallgatóim, itt vagyunk a sárteleki Tiszavirág Termelőszövetkezet gyönyörű központi irodáiban, és éppen nagy beszélgetésben vagyunk Kamuti István bátyámmal, a kiváló mezőgazdával és nagyszerű élenjáróval .. . Éppen a termelés eredményeiről és gondjairól beszélünk, van bőven ebből is, abból is. Kamuti: Hát kérem, nagyok a mi gondjaink. Az eredményeink . . . Haha! A legnagyobb gondunk éppen az, hogy nincsen eredményünk, hogy a tagság dolgozik, dolgozik látástól vakulási g, aztán omlik ránk az áldás: a kamatfizetés, a bankhiteltörlesztés meg az a sok hiábavaló költség! Kiváló egy vezetőségünk van, mondhatom, egyik nagyobb ló, mint a másik, oszt folyvást versenyben vannak, hogy melyik a lustább! A versenyt nehéz eldönteni, mert egyik sem törődik semmivel, így aztán az eredményünk egyforma, hiszen a naplopásban mind egyképpen kiváló. Riporter (tűzbe jön): Mi származik ebből a szövetkezet életére, Kamuti bátyám? Kamuti: Hát képzelheti, hogy meg is van ennek a látszata! Széthull itt minden! Hogy időben történik a vetés, aratás, cséplés — olyan nincs! De hát hiába: ilyen az, amikor Csáky szalmájának nézik a gazdaságot, és nem hozzáértő emberek vezetik! Riporter: És a további út? Mi itt a perspektíva? Kamuti: Addig nem lesz itt rend, amíg a régi vezetőség dirigál! Rend csak úgy várható, ha az egész társaságot leváltjuk! És az kell — nem mint eddig! — , hogy tiszta fejű, tiszta kezű emberek álljanak szövetkezetünk sok vihart látott hajójának kormányánál. Egyébként nem lesz itt jó élet! Űj emberek kellenek. A régieket meneszteni kell — az újakat kell támogatni! Riporter: Igen köszönöm Kamuti bátyám alapos, elemző kritikáját, kedves hallgatóim. Búcsúzóul csak annyit: kíváncsiak vagyunk, mit szól ehhez a bátor kritikához a szövetkezet vezetősége? Szerkesztőségi szoba a rádióban. A magnó forog; az asztal mellett a Riporter és az osztályvezetője. Kamuti hangja: . . . nem lesz itt jó élet! Üj emberek kellenek. A régieket meneszteni kell — az újakat kell támogatni. Riporter (ragyog): No mit szólsz hozzá? Szenzációs, mi? őszinte, kemény kritikai hang? Főnök: Remek! Csak egy kicsit hosszú az egész Meg kell húzni, Béluskám. Majd én megvágom! A szövetkezeti vendéglőben. A rádlő körül ül a ve zetőség. Tagjai vad pillantásokkal méregetik Kamutlt, aki dölyfösen ül a felesége mellett, jócskán elkülönülve tőlük. Riporter (a rádióból): Kedves Kamuti bátyám, hál akkor néhány szót az eredményekről és a gon dókról. . . Kamuti: Hát kérem, nagyok a mi eredményeink. A legnagyobb eredményünk, hogy a tagság dolgo zik, dolgozik, látástól vakulásig, aztán omlik ránk az áldás! Kiváló egy vezetőségünk van mondhatom: folyvást versenyben vannak! A versenyt nehéz eldönteni, mert az eredményük egy forma, hiszen mind egyképpen kiváló. Riporter (tűzbe jött): Mi származik ebből a szövetkezet életére, Kamuti bátyám? Kamuti: Hát képzelheti, hogy meg is van ennek a látszata! Időben történik a vetés, aratás, cséplés. De hát hiába: ilyen az, amikor a gazdaságot hozzáértő emberek vezetik! Riporter: És a további út? Mi a perspektíva? Kamuti (keményen): Amíg a régi vezetőség dirigál rend csak úgy várható! És az kell, mint eddig, hogy tiszta fejű, tiszta kezű emberek álljanak szövetkezetünk hajójának kormányánál! Nem új emberek kellenek, a régieket kell támogatni! Riporter: Köszönöm, Kamuti bátyám elemző kritikáját. Búcsúzóul csak annyit: mit szól ehhez a bátor kritikához a szövetkezet vezetősége? A szövetkezet elnöke feláll, teli poharával odalép Kamutlhoz, koccint, majd átöleli, s felkiált. Elnök: Istvánkám! Néked megint a vezetőségben a helyed! KRISZTINA ZSIWULSZKÁ Levél barátnőmnek Drágám, azt kérded, hogyan zajlott le a szülés. Teljesen megértem édeklődésedet, melyet a baráti érzés diktál. Tudni akarod, sokat szenvedtem-e. Igyekszem részletesen leírni történteket. Június 4-én este tíz órakor megmondtam férjemnek, hogy kezdődnek a fájdalmak. Férjem kissé elsápadt, de izgatottságát palástolni igyekezett. Ügy egy negyed óra múltán beláttam, hogy jobb lesz, ha valerián-cseppeket adok be neki, hiszen olyan volt, mint aki itthagyni készül ezt az árnyékvilágot. A valerián-cseppeket elég mogorván fogadta s amikor lenyelte a az orvosságot, meg sem rázkódott. Éjfél felé észrevettem, hogy már sokkal jobban van. Egy óra múlva azonban megfigyeltem, hogy olyan furcsán remeg a keze. Mikor már egy ideje figyeltem a viselkedését, megkértem, mondja meg őszintén, nincs-e szüksége valami nyugtatószerre. Azt felelte, hogy 6 teljesen nyugodt s éppen abban a pillanatban lyukat égetett ki a nadrágján. Nem égette meg magát, mégis úgy hatott mintha elevenen égették volna meg. Háromkor orvost hívtam. Morfiuminjekciót adott be férjemnek. Meg sem moccant, azután mosolyogni kezdett és szórakoztatni próbált, például ilyenekkel: 10 „Megfigyelted-e, kedvesem, milyen forró volt a május ег idén . . .?“ Később még néhány órán keresztül fel alá futkározott a szobában, kezét tördelte és fájdalmasan nyögött. Amikor megkérdeztem, mitől nedves az arca, férfiasán válaszolt: „Náthás vagyok.“ Délben egykor hangtalanul elvágódott a padlón, öt perc múlva világrajött a kislányunk. Férjem most már teljesen jól érzi magát. Szeretettel csókol barátnőd Krisztina Szántóné V. Éva fordítása KIRÁLY DEZSŐ Nagyi 80 esztendős volt, az üdülő kertjében ült és vidám tréfákkal szórakoztatta a társaságot. Bölcsesség és derű áradt Nagyi lényéből, tekintetében huncut kis fények villantak, állandóan csínyeken és ugratáson törte okos és szép fejecskéjét, egyszóval Nagyi nyolcvanesztendős kópé volt, teli csúfolódó kedvességgel és elbájoló öniróniával. — Azt mesélje el Nagyikám — kérlelte Edit, az unokája —, hogyan lett a nagypapa felesége? Nagypapa sajnos már hosszú esztendők óta aludt a temető akácosai alatt és Nagyi tekintetén átsuhant a fájdalom és szomorúság, de összeszedte magát és mint aki ódon holmik és fakult fényképek között válogat a fiókos szekrényben, lassan előszedegette emlékeiből a régi história derűs részeit. Nagyi akkoriban szép és okos leányka volt és egyszerre négyen is kérték a kezét. Az egyik önálló nyomdász volt, a másik tekintélyes fűszer- és csemegekereskedő, a harmadik szép pozícióban levő tisztviselő (nyugdíjas állás!) és a negyedik, a Lajos, akiből később Nagyi párja lett. De a dolog nem ment olyan simán. — Az első három tekintélyes polgár volt, jólkereső, jómódú, komoly és szolid emberek — mesélte Nagyi —, az én Lajosom pedig csak szabász volt a műhelyben, ahol magam is dolgoztam, mert én varróleány voltam. És tudjátok — folytatta derűs emlékezéssel és büszkeség csillant meg a szemében, ahogy felidézte magában élettársa alakját —, az én Lajosom bizony remek munkás volt, de kemény és hajllthatatlan ember, büszke és meglehetősen duhaj férfi, azzal nem lehetett ám csak úgy akárhogy bánni. A másik három egyre csak járt a szüléimhez és szinte naponta kérte a kezemet, de míg ők odahaza vártak rám, éri bizony munka után az én Lajosommal csatangoltam, aki szegény volt. Hiába dolgozott napi 16 órát, meg még vasárnap is csak délben volt fajrámt, nagyon kevés volt a fizetség, de jobban örültem a pattogatott kukoricának, amit 6 vett nekem és aminek nagy részét is 6 majszolta el az utcai séták közben, mint a virágcsokornak meg finom bonbonoknak, amit a többiek hoztak. — Csak az volt a baj, hogy Lajosom nem akart nyilatkozni. Pedig ahogy rámnézett, vagy ahogy a műhelyben kitalálta, hogy mikor szeretnék egy pohár vizet inni és minden szavából és mozdulatából éreztem, hogy mennyire szeret. De büszke legény volt és nagyon becsületes. Tudta, hogy szülém szeretnék, ha a módos kérők közül választanék, de meg nem is akart a drágám a maga szegénysége mellé kötni, amikor nagy partit is csinálhattam volna. Na azután egy vasárnap délután, mind a négyen ott voltak nálunk és akkor gondoltam, hogy egycsapásra elintézek mindent. Mert tudjátok kedveseim, az úgy van, hogy minden meg van írva a sors könyvében és mint minden fontos elhatározásnál, most is rábíztam magam a Gondviselésre. Döntsön a sors! — Ezért, amikor a három kérőm ismét sürgetett, hogy válasszak közülük, azt feleltem, hogy egyformán kedvesek nekem, és nem tudok dönteni, hanem a Gondviselés akaratára bízom a dolgot és ezért felírom mindegyiknek a nevét egy cédulára és sorshúzással fogjuk eldönteni, hogy ki legyen a férjem? Közben úgy mellékesen odaszóltam az én Lajosomnak: — Maga nem akar részt venni a sorsolásban? — Lehet — felelte Lajosom, és láttam, hogy elsápad az izgalomtól. Felírtam tehát négy egyforma cédulára a neveket, betettem egy kalapba, behívtam a kishúgomat és rábíztam, hogy húzzon ki egyet. Sokáig nem mertem felbontani a cédulát, mindenki feszült várakozással meredt a papirosra, végül is lassan szétnyitottam és azt hiszem a hangom elcsuklott, kicsit a sírástól, kicsit az örömtől, amikor felolvastam a nevet: Lajos . . . Hát így történt gyermekeim ... És ezért mondom, hogy mindig bízzatok csak a sors könyvében. A társaság kissé megilletődve hallgatta a történetet, majd Editke megszólalt: — De drága Nagyikám . . . Hogy bízhatott egy ilyen sorsdöntő dolgot a véletlenre? Hátha nem a nagypapa nevét húzták volna ki a kalapból? Nagyika szemében most ismét felgyúlt a huncut kis lángocska és édes mosollyal felelte: — Csacsikám, hát hogy képzeled azt? Hiszen mind a négy cédulára a nagypapa nevét írtam! Majd amikor elült a társaság vidám kacagása, halkan hozzátette: — Mert tudjátok kedveseim, lehet hogy minden meg van írva a sors könyvében, de azért nem árt, ha itt-ott kijavítjuk a szöveget . . ,
