Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-23 / 50-51. szám
CSERES TIBOR FEKETE 12. folytatás /’£??5 4, — Anyuka soha nem enged be senkit. A nagylány egészen elszomororfntt. Sokszor akarnak bejönni? Egyszerre biccentett a két gyerek. De anyuka soha nem enged be senkit. — Leginkább éjjel zörgetnek. Nagyon rossz ám. A nagylány sóhajtott. — No, Annuska drága! Ne röstellje velem! özvegy ember va Az Isten verje meg magáti Ahányat lép, annyiszor! — szólt egy vékony fejhang odalent. — Nagymama — súgta a kislány. Félt. Távolodóban még ennyit mondott a tűzoltó. — Mért? A tűzoltó nem ember? Csak a suhancoknak lehet? Meg a fejeseknek? — Atkozott — hangzott most már tisztán, rikácsolás nélkül nagymama hangja. — Ha megnövök, beverem mindnek a pofáját — szólt elszántan a fiú. Kezébe fogta fejét, mintha azon töprengene, mit veszített el — tudod, hogy anyuka nagyon sokat szenved emiatt. A kislány nénié haját simogatta, mintha a sikerületlen tupirozást akarná visszacsinálni. — Győzőkét nem kérdezi senki, de énfelőlem mindenki tudni akarja, kt az a Klobusiczky főhadnagy. — Ne butáskodj — mondta a fiú, de inkább gyöngéden, mint rendreutasításképp. Szemét a nagylány szemével kapcsolta össze. Amikor két könnycseppet vett észre, azt hitte egyet gondolnak. — ТеI Emmuska — súgta te tudod, kt az apukád? A nagylány halványan biccentett s eltakarta arcát. Lehet, hogy sírt. A fiú felnőttnek érezte magát. — Nem kell sírni. Géza bácsi is elnök és úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az apját. Még most sem tudja. Mert a mamája nem mondja meq neki. Idehallatszott a búcsú zenebonája, a körhinta kürtszava. — Neked anyuka mondta meg? A naaylány biccentett. — Mikor? De hiába várt a bóllntásra Győzőke. — Régen. Mozdul a feje: nem. — Mostanában? Biccentés. — 4z este? Bóltntás, igen. A fiú nagyot sóhajt. Anyuka olyan szerencsétlen. Nagyon sokat szom^kodtk. Még sír is néha éjjel. A nagylány tágra nyitja szemét. Nincsen könny benne. — Pedig. Pedig tudod, hoay bármikor férjhez mehetne. Tudod, kt kérte minden héten? A nagylány a fiú szájára teszi kezét. Szelíden. A fiú elhallgat. Elhallgat és felkél. A kislány keze dolgozik. — Igaz, hogy teneked kisbabád Jp.47.? A nagylány fél percig várt, aztán fejével, egy kts mozdulattal mondta,''hogy: nem. — Te buta — torkollta le a fiú ts húgát —, hát nem tudod, hogy lánynak nem lehet gyereke? Aztán hallgatva körüljárta a padlást. — Meg kéne mutassam a galambokat neked mind. A kislány lekuporodik nénje elé, fejét most a térdére hajtja. — Nagyon szépen kérlek, tupirozd meg egy kicsit az én hajamat. 18. Azt képzeli, hogy én gyilkos vagyok? — Nem képzelek én semmit, csak látom, hogy kiborult. Mitől borult ki annyira? — Attól, hogy a kislányom teherben van. és kezdődik minden elölről. Burlán főhadnagy szűknek, fülledtnek, fullasztónak érezte az adóügyi csoport szobáját. Tett egy mozdulatot, hogy ablakot nyisson, egy másikat, hogy megbontsa szoros gallérját. Csakhogy inge nyaka bontva, az ablak is nyitva. Persze, a hőség a nőből áradt! Kézzel megközelítette az arcát. Anna elmozdította fejét. Ennyi kellett Burlánnak, észhez tért: az ajtó is nyitva, bárki beléphet. Egy pillanatra behunyta a szemét: Ebből az következik, hogy szolgálat közben megkívántam egy nőt, akiből vádlott lehet. Es az a gondolata támadt: ez a nő a gyilkos. — Magának része van ebben a bűnügyben! — Nekem? — tiltakozott Anna. — Gyanús nekem, hogy annyira védi Gudulicsot. — De hát megmagyaráztam! A főhadnagy röstelkedett. Cigaretta után nyúlt. — Igaz. Erről már volt szó. — Olyan nagyon ideges vagyok. Nem akart működni az öngyújtó. — Az igazság az, hogy nem értem, mért olyan ideges. Ezzel még ráért volna. Itt valami van. Amit maga elhallgat. A nő Jobb keze lassan nyíló szép szájáig emelkedett s ebből biztosan látszott, csakugyan van itt valami, amiről nem esett szó. Valami titok. Füstjében a férfi nagyon keménynek, szinte kérlelhetetlennek látszott. — Titok nem maradhat! — szólt és nézett szigorúan a füstből. — Es nem ts fog maradni. Anna lehajtotta fejét, s úgy, mintha teljesen megadná magát. Lányos lett, amint szemét felvetette és nagyon kívánatos: puha, tiszta. Bármit tehetett volna vele Burián. Keze megint rebbent egy rövidet, s az ajtóra nézett, kívül a kulcs. — En megmondom őszintén, amióta megtudtam, hogy a kislányom teherben van, olyan boldogtalan vagyok, hogy bármire képes lennék. — Bármire? Bármire. Aztán észbe kapott. — Nem, nem. Honnan tudjam mtre gondol. — Es ha megmondom? — Ha megmondja, akkor tgen, akkor biztosan tudok felelni. Farkasszemet néztek. Burián semmi kacérságot nem látott Anna szemében. Ezért nyomozati hibát követett el. Gyilkosságot csak akkor követhet el egy asszony, ha éppen menstruál. A hibát tetézte ezzel az idegen szóval. — Tudja mi az? Akinek megvan a női baja. A havi. Anna nem mutatta, vajon értette-e a kifejezést vagy sem. A másik fontos szóra gondolt. — Maga ... maga azt mondta, hogy én gyilkos vagyok? Burtán egy halványát mosolygott. Nem. En azt mondtam: ha maga éppen benne lett volna a ... havi betegségben, akkor még talán felmentenék, ha gyilkolt volna ts. Illetve el lehet képzelni olyan körülményt, amelynek figyelembevételével ... — Hogy képzelheti, hogy én , elképzelni is borzasztó. — Nem ts képzelek én semmit, csak látom, hogy egészen ki van borulva és védeni akarja a szeretőiét, akti senki sem vádolt és aki nem ts a szeretője! — Azt gondolja, hogy én hazudók? — Azt látom, még arra ts képes, hogy gyanúba keverje magát fölöslegesen. Azt mondja щед, mitől borult ki? Tépdesni kezdte megint a kendőjét Tőre Anna, mint valami gyerek. Mint egy parasztlányka. — Hát megmondtam. Hát nem mondtam mea? Amióta megtudtam, hogy a kislányom, aki Budapesten diák — úgy van, azóta olyan boldogtalan vagyok, hogy... hogy kezdődik minden elölről a családban. Ezért van az, hogy ... — Hogy bármire képes lenne. — Igen. — Na várjunk csak. Kitől tudja a dolgot? — Kitől? — tágult a két szeme —. kitől, hát levélből. — Mikortól? — Tegnaptól. Vagy tegnapelőttől? No, nézzük meg azt a levelet. Magánál van? — Nincsen. Határozottan érezhette Burián, hogy az asszony megszeppent. Felállt, a kályha elé pöckölte a csikket. — Értsen meg engemet, az én életem szomorúsága, hogy három férfinek hittem és három gyermekem van. A kisfiam apja már a vőlegényem volt. Bányász, már az esküvő is ki volt tűzve. A legkisebbtk. Iduka viseli is az édesapja nevét. — fa igen, hallottam ... — Biztosan az elnöktől, Gudulics Gézától hallotta — ő szokta mesélni, mennyire meglepődött, amikor tavaly délelőtt egy fonatos hajú kislány kopogtatott be az irodára. Eó bait ott Anna s ettől kezdve hol a kislánya, hol meg GuduVcs hangján beszélt, s még a maga beszédét is szinte utánozta közben. Édesanyám kéreti, tessék ideadni azt a két matring hársatl — No persze rossz helyen kopogtatott a gyerek, de Gudulics megkérdezte: Kt a te édesanyád? — Tőre Anna. — S téoed hogy hívnak? — Idukának. — Miféle Idukának? — Hát Klobusttzkynak. — Nem értem. Ml a rendes neved? Az elnököt meglepte a 'nyílt és bátor beszéd. Röstelkedve simogatta meg Iduka fejét, hogy még tovább kérdezte: — Mikor láttad utoljára apádat? — ö — felelte büszkén a gyerek —, mindennap. Ott van a főhadnagy-képe a táskában. Hordom az Iskolába is. Ezt nem tudta helyeselni Gudulics. Az Iskolatársak nyilván tudják, hazulról, hogy miért hívják úgy Idát, amint hívják, de az mindenképpen káros, hogy a fegyveres testület egy tisztjének fényképe körül rossz vélekedések keringjenek. Akkor toppantam én oda, merthogy Iduka nem hozta a hársat s én még a lakásról küldtem s vártam rá. — ö, te kis buta, hát nem a raktárba mentél!? Azt mondta nékem akkor az elnök: — Miért engedi meg, hogy a kts Ida magával hurcolja az Iskolába Klobusitzky főhadnagy fényképét. Fel tudja mérni ennek fontosságát? — Nem tehettem mást, elnök elvtárs. Iduka már harmadosztályos korától azt kérdezte állandóan, hogy mtért hívják őt másképpen, mint Győzőt meg Emmuskát. Mert neked él az édesapád, mondtam, és fénykép ts van róla. Azóta ügy imádja a képet, mint a szentséget, és nagyon boldog, hogy őt nem csúfolhatják a gyerekek. Burián váratlan mozdulattal megfogta Tőre Anna kezét. S elhallgatott Anna s hallgatott Burián Is. Egy csizmás ember nyitott be kopogtatás nélkül a szobába. Amint meglátta az ismerős nőt, s az Ismeretlen férfit, halk sziszszenéssel farolt vissza. Halkan behúzta az ajtót. — Arról akart beszélni, hogyan ismerkedett meg Gudulics Gézával, vagy pedig a leánykája származásáról? Anna elhúzta kezét. — En akkor már ismertem az elnököt. — Látja, nekem is olyan, mintha már nagyon régen ismerném magát. — Mit mondhatok én erre? — Ne mondjon semmit. — Ha Gudultcs Géza ntncsen, én már nem élnék. Egész biztosan nem. Maga nagyon tud lelkesedni. Tudja, mit mondtak rólam, amikor jelentkeztem? Tagul. „Háromszor ment el, háromszor gyütt vissza és mindig egy gyerekkel több.“ dőlni. Nem kell mindig erre gon— Az egész közgyűlés tiltakozott ellenem. Egyedül Géza bácsi védett. Géza bácsi? — Mások ts úgy hívják. Ha valaki megérdemli a hálát, ő megérdemli. Es csak baja van miattam. Miattam hagyta ott a felesége. Féltékeny. — Az éccaka óta nem hiába. Igaz? — Igaz, igaz, persze. De én bárhol tanúskodnék őmellette. — Bárhol?- Igen. — Es bármilyen ügyben? — Persze. Mert tudom, hogy megérdemli. Köteles volt 6 engem megvédeni? Ugye, hogy nem. Mégis megtette. A főhadnagy elhárító, talán türelmetlen mozdulatot tett. — En soha senkinek nem szoktam beszélni ezekről. De magának még azt ts elmondanám, Idukám édesapjával hogyan történt. Mert ő ts főhadnagy volt és megértené. Jobban megértené. Csak Diternének mondtam el eddig, senkt másnak. Kt az a Diterné? — Dtter fózsefné. Társam az öregszőlőben. Együtt dolgozunk. Az elnök, Géza bácsi azzal adta mellém, engem meg őmelléje: ne járhasson a világ szája. A hatgyermekes, tisztességes, elszáradt asszony s akivel egyosztályba Járt lányul, a rima. — Ezt így kimondta Gudultcs? Ilyen durván?- folytatjuk —
