Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-23 / 50-51. szám
bécsi ismerőseik. Tapintata nem engedte, hogy kérdezősködjék, most mégis tudni szerette volna, a VIT-en szerzett udvarlókról, komoly ismeretségről, vagy múló viszonyról van-e szó. Átfutott rajta, hogy talán nem helyes részt vennie ilyen kiránduláson, de a felbukkanó aggályt elsöpörte a várakozás varázsa. Mikor a többiekkel együtt belépett a mulatóba, tudta magáról, hogy most ő is éppen úgy néz ki, mint azok az elegáns fiatal hölgyek, akiket néha az utcán, kávéházban megcsodált. Közeledtükre egy asztal mellől két férfi állt fel: Frédi és Hans. Kézcsókkal üdvözölték a lányokat és mindez oly szépnek, csodálatosank tűnt, mintha nem is vele történne. Debrői hárslevelűt ittak és feketét, aztán kaszinótojást és debrőit, rántott csirkét vacsoráztak és debrőit ittak rá, és sokat, sokat táncoltak. Az ő portnere Hans volt, s míg táncoltak, és forogtak körötte a diszkrét fali fények, azt gondolta: tökmindegy nekem kiskomám, hogy te csókolgatod a kezem vagy más. Az a fő, hogy remekül érzem magamat és lebegek és csinos vagyok és akármelyik férfi szívesen táncolna velem. Halkan dúdolta a melódiát és élvezte, hogy pezseg ereiben az életöröm. Szép ez a könnyű, ragyogó muzsikás este, ebből is ki kell venni a megillető részt. Toncsi jutott eszébe meg Jani, akik már talán lefeküdtek, úgy mint tegnap, tegnapelőtt és ahogy holnap és mindig lefekszenek majd. Irtózatosan sivár a Toncsiék élete. A Jani. A Dzsonni... Hans — tulajdonképpen az is Dzsonni. — Dzsonni! — Parancsol? — Ó — nevetett Juli —, tehát így is érti. Van talán, aki Dzsonninak szólítja? — Igen. A háború után divatba jöttek az angolos névformák. — John Anderson, szívem, John ... Andersonnak éppen nem hívnak — Ó, ez egy Burns vers, egy gyönyörű Burns vers... nem ismeri? — Nem, de maga roppant kedvesen beszél németül. — Ez azt jelenti, hogy roppant roszszul. De ez attól is van ám, hogy sok volt a debrői. — Nem, nem így gondoltam — tiltakozott Hans —, a debrőiből pedig sosem sok. — Töltött, ittak. Die Julischka, die Julischka von Buda-Budapest — dúdolta neki kedveskedve a fiú a régi operett-slágert. Arra már nem emlékezett, hogy mikor maradt egyedül Hansszal. A feje zúgott, bolondul vert a szíve és minden mozdulat megerőltetésébe került. A földön mellette egy íróasztallámpa világított, a radiátor ontotta a hőséget. Egész teste verejtékes volt. Félig a háta mögött, ahol Hans terült el a díványon, nehéz lélekzés hangzott. A jelek arra mutattak, hogy mélyen alszik. Pillanatnyi megkönnyebbülést érzett. El kell kezdened gondolkozni, dörzsölte meg halántékát. Mikor elhagyták a mulatót, a kocsi hátsó ülésén Klári Frédi ölében ült, ő meg Hans térdein, csak így fértek el. Kurt egész este alig ivott egy pohár bort, mert ő vezette a kocsit, de ők, a többiek is csak kellemesen csíptek be, erre tisztán emlékezett. S emlékezett arra is, hogy a mulatóból kijövet, milyen üdítően hatott a december éjszakai hűs, hószagú levegő, amelyből nem győzött mélyeket szippantani. Hogy történhetett ez meg vele? Klári következő állomásukként valami Vilmi nénit emlegetett. Vilmi néninél lenne most? Ki lehet egyáltalán az a Vilmi néni? A nyakába csúszott flitteres pulóvert helyrerántotta. Mozdulata épp annyira kíméletlen volt most, mint amennyire gyöngéd, becéző, mikor Irénék szobájában magára húzta. Melltartójának egyik vállpántja elszakadt, cipői a dívány lábánál hevertek, különben minden épségben maradt rajta. Könny szökött a szemébe. Micsoda állat vagyok. Nesztelenül felállt s míg belebújt cipőibe, szemügyre vette a férfit. Hans egyik lába lelógott, ösztönösen meg is igazította volna, ha nem fél, hogy felébred. Az arc ismerős is volt, idegen is egyszerre. Nem undorodott tőle, nem érzett gyengédséget sem, nem haragudott rá, nem jelentett neki semmit. Ahogy így fekszik, magatehetetlenül talán egy picit hálás is, hogy ... hogy a kelleténél ő is sokkal többet ivott. John ... De őt nem hívják Andersonnak. Hogy hívhatják vajon? Finom csaj vagy Baka Juli ... A kabátja után nézett, de nem találta. Megrémült. Hogy fog innen kijutni? Habozva nézett egyik ajtóról a másikra. Melyik vezet az előszobába? Egyik se? Mi van mögöttük? Hirtelen megmerevedett, mert az egyik ajtó kilincse megcsikordult. Lassan tágult a rés, és egy borzas, őszbe vegyült hajú asszonyfej jelent meg benne. — Nem akar egy kis teát? — Dehogy, dehogy, köszönöm. Szeretnék elmenni, de a kabátom ... — Jöjjön, majd odaadom. Juli nem tudja, mivel mentegesse magát, hogy kérjen bocsánatot. Na hiszen, szépeket gondolhat róla ez a néni. Óvatosan utána somfordáit. A másik szobában senki se volt, de az asztalon üres poharak, boros üvegek és egy félig telt whiskys üveg állt. Halványan rémlett neki, itt is megfordult az éjjel. — Irénék? — Érdeklődött bátortalanul. — Ök még hajnalban elmentek. Csak ez az úr nem kapott szobát a hotelben. Megágyaztam volna neki, de . . . — karjával olyan mozdulatot tett, mint aki nem tehet róla, hogy nem valósíthatta meg szándékát. — Ügy nézem — pillantott rá az asszony —, maga először van itt. Úgye, még nem volt nálam? — Még nem — lehelte Juli és szerette volna mielőbb maga mögött hagyni a ragacsos kedvességgel mosolygó nőt, a lakást, az egész éjszakát. — Nem is tudom — dadogott, míg magára öltötte a kancsal lány kis bundáját és azon igyekezett, hogy pár mentegetőző szót mondjon az alkalmatlankodásért. Karórája fél hatot mutatott, mikor becsukta maga mögött az ajtót. A lépcsőház üres volt, csak a járdán söpörte a házmesterné a havat, amely szüntelenül és még sűrűbb pelyhekben hullott. Cipői éles, mély nyomokat hagytak, amerre lépett. Sietve tett néhány métert vaktában a sötét és szűk utcán, aztán körülnézett. Nem ismerte ki magát, nem tudta merre forduljon. Folytatta hát útját abban az irányban, amelyen elindult, csak minél messzebb jusson a vendégszerető háztól. Egyszerre a Haltéren lyukadt ki. Sötét volt még, a lámpák fényét beburkolta, elnyelte a kavargó hó, s maga szolgáltatta a fényt. A Duna felől hirtelen heves szél támadta szembe. Egyre sűrűbben találkozott munkába siető emberekkel, egy hetes villamos vidám csörömpöléssel előzte meg és döcögött a Carlton felé. A piacra nagy teherautó futott be áruval. Érezte, a cipője átázott, nedves lett a harisnyája. Mégis inkább gyalog folytatta az útját a kis konyha felé, amelyet ilyenkor már a kávé meghitt illata töltött be, s vágyódva gondolt az édes álmokat adó hepehupás díványra. Számítgatta, hogy mire hazaér, Jani már nem lesz otthon. Egy árnyalattal világosabb lett a város fölött. Most érezte csak, mennyire égnek a szemei. Piros karikák fogtak táncba előtte. A szél megerősödött, hordta a havat. Megúsztad — sóhajtott egy mélyet — és elfelejted. Ezt az utadat örökre, nyomtalanul eltünteti, belepi a hó. ^Halvány У isii én azt akarom... amit elvárnék magától, s amit maga képtelen adnil..." — De hát mit, uramisten! — Várjon csak, mindjárt megtudja ... „Azt a nőt akarom, aki maga most, ebben a pillanatban, a kecses, karcsú, kicsiny tündér, akit hajának szemöldökéig felhozó légies és dús aranya koronáz. Ezt az arcbőrt akarom, az üvegházi gyümölcs hamvát, e valószínűtlen szempillákat, ezt az egész angol stílusú szépséget. Magát akarom, úgy, ahogy most itt áll, nem úgy, ahogy az éjszaka cinizmusa összeboronálja velem. Mert úgy jön majd hozzám — emlékszik! — úgy jön majd hozzám gyöngéden, mint egy hitves, korona meg frizura nélkül, lapos, sima, befont hajjal. Úgy jön majd magas sarok nélkül, kicsinyen; bársonyát vesztett szempillákkal, a púder hamva nélkül, jön majd fegyvertelenül és magabiztosan, én meg csak nézek, hogy ki ez a másik nő!..." „Pedig hát tudja, mindig is tudta — kiabált — maga az a nő, akire vágyom, magam, aki most itt áll előttem, de ennek a nőnek jóformán semmi köze ahhoz az egyszerű, szegény kis apácához, aki esténként kilép a maga fürdőszobájából! Minő jogon változtatja meg maga a nőt, akit szeretek? Ha fontos magának a szerelmem, akkor hogy meri ékeitől megfosztani azt, akit szeretek? ..." — Miket mondott, de miket mondott!... Moccanás nélkül, dermedten néztem... Nem sírtam ám! — Ezt igazán jól tette, kicsikém. Derék dolog volt! Derék dolog — visszhangozta fejét tehorgasztva. — Ahogy mozdulni tudtam, el is futottam... Még volt mit hallgatnom, rettentő dolgokat, a nőkről, valamennyi nőről, a „nők hallatlan lelkiismeretlenségéről, meg a korlátoltságukról, ostoba gőgjükről, mely elhiteti velük, hogy a férfinak így is jó lesz..." Maga mit felelt volna, mondja? — Semmit. No, igen, semmit. Mit is lehet ilyenkor mondani? Nem gondolok én sem nagyon mást, mint ő, ő, a goromba és végletekig ingerelt férfi... Szinte igaza van. „A férfinak így is jó lesz!" Ezek a nők megbocsáthatatlan módon minden okot megadnak a férfinak arra, hogy meneküljön tőlük, megcsalja, gyűlölje, váltogassa őket... Mióta a világ világ, a férfi sosem azt kapta, akit megkívánt, az ágyban mindig valami alsóbbrendű teremtményt tukmáltak rá. A nők szemtelenül meglopják a férfit a mai világban, ahol a póthajak és csalóka fűzők mindig kis pikáns csúfságból valami „remek nőcskét" csinálnak. Csak figyelem, ahogy többi barátnőm beszélget, nézem őket és szégyellem magam miattuk ... A bájos Lily, ez a göndör, rövidhajú apród már az első éjszakán rátukmálja szeretőire sivár koponyáját, melyet gesztenyebarna csigák, hajcsavarók gyalázatos, zsíros csigái éktelenitenek el. Clarisse az arcbőrét óvja éjszakánként egy réteg uborkakrémmel; Annie pedig kínai mádra szalaggal köti meg fejebúbján a haját. Susanne lanolinnal keni kényes nyakát és kimustrált fehérneműkkel teríti be... Minna soha el nem alszik állpólya nélkül, aminek az a feladata, hogy késleltesse az arc és az áll elnehezülését, a halántékára meg egy-egy csillagot tapaszt para- I inból.., Mikor megviszoiygok ettől, Susanne megrántja húsos vállát és Így szól; — Csak nem képzeled, hogy tönkreteszem a bőrömet egy férfiért? Ebből nincs váltás! Ha nem szereti a lanolint, akár mehet is! Nem erőszak a disznótor! Lily meg hévvel jelenti ki: „Először is nem vagyok csúnya a hajcsavarókkal! Olyan vagyok, mint egy kislány, akinek kisütötték a haját az évzáró ünnepélyre!" Minna pedig Így felel barátjának, mikor az berzenkedik az állpólya ellen: „Drágám, ne hárfázz az idegeimnek! Azért persze boldog vagy, mikor a lóversenyen megjegyzik a hátam mögött: „Ez Minna, a szűzi, keskeny arcocskájával." Es Jeannine, aki éjszakánként soványitó övét hord, no meg Marguerite, aki... Kis barátnőm elcsúnyultan, szomorúan csak hallgatott, míg gondolkoztam s alighanem megsejtette, hogy nem sajnálom eléggé. Fel is állt. — Ez minden? — Hát mit mondjak, szegény kicsikém? Alig hinné, hogy jóvátehetetlen dolog történt, azt hiszem, hogy a maga festő barátja holnap kaparászni fog a küszöbén, ha ugyan nem már ma este . . . — Talán már telefonált is ... Hiszen tulajdonképpen nem rossz fiú... Kicsit bolond és most kiborult, ugye? Már indult is, reménykedőn, ragyogva. En csak igennel válaszoltam, hiszen annyira akartam valami kellemeset mondani... Es néztem, hogy tipeg sietve a járdán magas sarkú cipőjében. .. Persze, talán szereti is a fiúja... Ha pedig szereti, akkor majd eljön az óra, mikor minden csalás és kendőzés ellenére is, a cinkos sötétben újra lobogó hajú áriádnak látja, harmatos lábú nimfának, sima csípőjű, szép rabszolganőnek, mezítelennek, mint maga a szerelem ... Bartócz Ilona fordítása .Rózsakén LAST O'ÉTRE BEI.LE !
