Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-23 / 50-51. szám
ORDÓDY KATALIN и ш Csöngettek. Hallotta, amint nővére papucsban is lábujjhegyen az ajtóhoz osont, aztán Klári hangjára ismert. — Julika itthon van? — Tessék, ide a konyhába — suttogta nővére — és előre engedte őket. Julinak egy pillanatra elakadt a lélekzete, mikor a küszöbön megpillantotta a két lányt, mert Klári mellett feltűnt Irén is. Mintha azokból a színes külföldi divatlapokból vágták volna ki őket, amelyekben annyit böngésztek. A szempillájukon, kabátjuk gallérjának prémjén még nem olvadtak el a hópelyhek; amint rónevettek az ajtóból szép fogsoruk, szinte bevilágította a konyhát. — Miért kell itt suttogni? — kérdezte Klári. — A sógorom — magyarázta Juliska, mialatt aggódva nézett a szobaajtó felé — éjszakás volt, és még alszik. — 6, a Dzsonni — nevetett Klári —, talán le Is harapná az orrunkat, ha fölébresztenénk? A lányok mór néhányszor találkoztak a sógorával, és ő valósággal megrettent, mikor a komoly Janit Klári ledzsonnizta. Várta, mikor szakad le a plafon, de megrökönyödésére Jani mosolygott és olyan előzékenyen viselkedett, amit szótlansága, darabos természete után ítélve fel sem tételezett volna. — Tudod miért jöttünk? — fogta hangját halkabbra Irén. — Majd megmondjátok — vonta fel vállát Juliska. — Itt vannak a fiúk. Csakhogy még egy barátjukat is magukkal hozták. Este csörögni megyünk, de hát ötösben semmiképpen se jön ki a lépés. Velünk kell jönnöd Juli, már csak baráti szívességből is, no, meg te tudsz is valamit németül. Neked sem fog ártani különben, ha német szakos létedre egy este gyakorlód magad a társalgásban, Hirtelenében nem is tudta, mit feleljen. Még sohasem volt csörögni a másfél év alatt, amióta itt van. Csak kuksol a konyhában, tanul, hangosabban még szólni sem szokott. Néha moziba ment Toncsiékkal, vagy sétálni vasárnap délután. Mikor tavaly összetalálkozott a falujukbeli Antival, aki mór ötödéves medikus volt, megörültek egymásnak. Vele volt néhányszor színházban, egy majálison, meg öt órai teákon táncoltak is, de már régen nem jelentkezett, biztosan sok a tanulni valója. Vagy akadt más lány, aki jobban érdekli. Egy ideig bántotta a gondolat, de már túl van rajta. Most Toncsira nézett, mit szól ő. v Hát csak menj, mondták nővére szemei. Mintha egyenesen biztatták volna: szórakozz, amíg fiatal, független vagy, most van itt az ideje. Látod, rám már csak a gond és a kötelesség vár. Lehet, hogy nem egészen ezt mondták a szemek, de ezt olvasta ki belőlük. Szívében örömmel hajlott az új élményekkel kecsegtető meghívásra. — Mennék szívesen, de tudjátok, hogy nincs olyan ruhám ... — Ugyan, Julika — a lányok szinte egyszerre kiáltottak fel — természetes, hogy majd kölcsönzünk valamitl Este hatra légy nálunk az intriben. — De biztosan! — tette hozzá Klári, aztán már csak az illatuk maradt a konyhában. Eleinte nem szerette, ha meglátogatták, mert kínos volt, hogy az ételszaqú konyhában lakik, ahol a cső fölött füstös a fal, s fekhelye a hepehupás, színehagyott terítővei leborított dívány. De sógora minden fillért a foqához vert, szövetkezeti lakásra spóroltak. Méq szép tőle, hoqy átengedi neki a konyhát és nem kér semmi bért érte, pedig néha éjfélekig éqeti a villanyt. A lányok akkor szoktak rá, mikor segített kidolgozni Irén évfolyammunkáiát. Sikerült is méa az utolsó pillanatban beadniok. különben Irén búcsút mondhatott volna a főiskolának. Pénzt is kínált neki érte, de a fene eave meg, nem volt képe elfogadni, pediq de iól iött volna. Toncsi meg azt mondta: No, Juliska, nem viszed sokra, ha egész életedben ilyen buta maradsz. Délután már ötkor ott ült a lánvok internótusi szobájában, Irén szűk fekete szoknyája és fehér fekete flltterrel díszített pulóvere volt rajta. Lehunyt szemű fejét hátrahajtotta, hogy Klári könnyebben húzhassa végig a tust a szemhéján. A harmadik ágyon végigdőlő szobatárs egy könyvbe mélyedve almát rágcsált s csak egy-egy megvető pillantást mért rájuk néha vastag szemüvege mögül. A tükörbe nézve, Julika bármennyire is szokatlannak találta az új frizurát, kikészített szemét, érezte, hogy nem fest rosszul. Egy másodpercig még azon is eltűnődött, hogyha Anti így látná ... Csak mikor a télikabát már rajta volt, fintorította el az orrát Klári. Pillanatnyi gondolkodás után az ágyon heverő szemüveges, kancsal lányhoz fordult. Magdi, kölcsönözhetnéd a fekete félbundádat. — Négy csomag Smart — volt a lakonikus válasz. — Harpagonl — horkant fel Klári és táskájából odahajított egy csomag cigarettát. — A többivel jövök. Künn hullott a hó, de nem volt hideg; lábuk nyoma nedves, fekete foltokban rajzolódott ki az aszfalton. Nem kellett sokat gyalogolniok, a második saroknál bécsi jelzésű Renault várt rájuk. — Frédiéket már felvittem — fogadta őket egy harminc körüli fiatalember, aki csak Kürtként mutatkozott be. Ez egy kicsit feszélyezte Julit, de igyekezett könnyed és elfogulatlan lenni. — Hová megyünk? — érdeklődött, miközben beült a kocsiba. — A várba — felelte Kurt és udvariasan plédet borított a lányok selyemharisnyás térdére. — Bízd csak magad a fiúkra — nevetett Irén — ők már tudják, hová vigyenek bennünket, hogy jól mulassunk. Juli még sosem beszélt Irénékkel a „fiúkról”, csak elejtett szavaikból tudta, hogy időnként fel szokták keresni őket COLETTE _ Műhelytitkok A darázs a ribizlilekvárt ette le a süteményről. Módszeres és falánk sietséggel szorgoskodott, fejjel lefelé, odaragadt lábakkal, félig belebújva egy rózsaszínű, áttetsző falu barlangocskába. Csodálkoztam, hogy nem hízik a szemem láttára, hogy nem duzzad kerekre, mint valami pók... S csak nem jött a barátnőm, az én torkos barátnőm, aki oly szívesen jár hozzám uzsonnázni, mert én dédelgettem az ő kis bolondériáit, mert meghallgattam a fecsegését és mert soha nem vagyok vele egy véleményen ... Ha más barátnőinél pletykálnak rólam, ő elhallgat, sőt még az is megesik, hogy felkiált: „Gyerekek! Colette talán hóbortos, az lehet, de igazán nem olyan komisz, mint mondják!" Szóval szeret. Ahogy nézem őt, valami szánakozó és csúfondáros örömet érzek, ami tulajdonképpen a barátság egy fajtája. Szőkébb, elegánsabb, fehérebb bőrű, jobban ondolált nő nincs a világon I Hajának, már mint igazi hajának színe kényeskedve tétovázik az ezüst és az arany között, úgy, hogy Svédországból kellett meghozatni egy hatéves kislány bodros fürtjeit, mikor barátnőmnek kedve támadt a mai kalapdivat miatt elengedhetetlen „huncutkákra". Arcbőrét nehogy sárgásnak hasson e ritka csillogású korona alatt, rózsaszínű púderrel élénkíti az én barátnőm, festékkel sötétített szempillái élénk, borostyánszinű tekintetre borulnak, kicsit talán barna is a tekintete, amely oly hízelkedőn, oly kérlően pihen meg a hízelkedő, kérlelő férfiszemeken. Hát ilyen az én barátnőm, s mindent megmondtam, amit csak tudok róla. „Elfelejtette" — gondoltam magamban türelmesen. A darázs meg vagy elaludt, vagy gutaütést kapott: fejjel lefelé, egyre mélyebben süppedt a gyönyörbarlangba ... Már már ismét felnyitottam könyvem, mikor parányit szólt a csengő s barátnőm megjelent. Egyetlen perdüléssel lába köré csavarta hosszú szoknyáját s máris mellettem ült — napernyője a térdén keresztben — színésznők, próbakisasszonyok, már-már artistanők látványos mozdulata ez, mely neki mindig oly ragyogóan sikerül. — Ilyenkor szokás uzsonnára jönni? Mit művelt mostanáig? Semmit, édesem! De érdekes maga! Nyugodtan él a kutyája, a cicája meg a könyvei között és azt képzeli, hogy Lelong próba nélkül csinálja nekem azokat az isteni ruhákat?l — Jó.., jó ... egyék szépen és hallgasson ... Ez? Ez nem utálatos, ez darázs. Képzelje, ő maga ásta ki ezt a kis barlangotl A szemem láttára evett ennyitI Huszonöt perc alatti — Es maga nézte? Jaj, azért maga olyan rémes egy teremtési Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. Nem, teát sem kérek. — Csöngessek pirításért? — Nekem még azt sem ... Mondom, nem vagyok éhes. Maga máshol uzsonnázott, maga kis gonoszt Istenbizony nemi Jaj, úgy odavagyok, nem is tudom, mi van velem .., Csodálkozva néztem barátnőm arcába, melyet valahogy még nem is különítettem ei bolondos kalapjától, ettől a szétnyílt tollbokrétával ékített, napernyő nagyságú, óriásnőnek való kalaptól, ettől a tűzijáték meg versailles-i vízi ünnepély kalaptól, mely barátnőm kis tejét váltig roskasztotta volna ama bizonyos svédszőke huncutkák nélkül... A rózsásra púderezett arcból, az élénk és festett ajakból s a merev szempillákból valahogy most is összeállt a jól ismert, friss arcocska, mégis úgy tetszett, hogy a kendőzés alatt valami megváltozott, kialudt, nincs jelen. S a szeme alján, ahol kevésbé takar a púder, a kékes árnyék még friss könnyek gyöngyházragyogását őrzi... Hirtelen úgy megkapott ez a kendőzött bánat, ez a derék-kislány bánat, hogy gyöngéd mozdulattal önkéntelenül átfogtam barátnőm vállát, pedig ilyesmi köztünk nemigen fordult elő. Egy perccel később már sirt és szeme sarkát — de csak belülről — egy kis szalvéta csücskével törölgette. Szerényen sirt, csak arra vigyázott, hogy könnye foltot ne ejtsen krepdesin ruháján, hogy el ne mázolja a festést az arcán; gondosan és tisztán sirt a kendőzés e kis vértanúja ... — Nem tudnék segíteni valamiben? Nemet intett, remegve sóhajtott, felém nyújtotta csészéjét s én töltöttem neki a hűlő teából. — Köszönöm — rebegte — nagyon kedves. Kérem bocsásson meg, olyan Ideges vagyok. — Szegény kicsikém... Nem akar elmondani valamit? — Jaj dehogyis nemi De hát nincs itt semmi rejtély. Már nem szeret. Vagy úgy ... A szeretője I Erre nem gondoltam. Szeretője? Neki? Mikor? Hol és ki? Ez az eszményi próbababa délutánonként levetkőzik egy szerető kedvéért? Fura képzetek keltek — sőt feküdtek — bennem, s hogy elhessentsem őket, felkiáltottam: — Már nem szereti magát? LehetetlenI — De még mennyire, hogy lehetséges... Borzasztó jelenet volt.., (Kinyitotta arany tükröcskéjét, bepúderezte magát, megnedvesített ujjhegyét végighúzta szempilláján.) Borzasztó jelenet volt, teg-I Féltékeny? ö és féltékeny? Annak nagyon is örül néki Utálatos ... Olyanokat vág a fejemhez ... Pedig nem is tehetek rólal Duzzogott, ál lát gallérjára szegte: — ítéljen maga! Olyan édes fiú, s fél év alatt egy árva szó sem esett köztünk, egyetlen összezördülés, ennyi sémi... Néha ideges volt, de hát ő művész.., — A .,. művészi — Festő, édesem, és milyen tehetséges festői Nagyon meglepődnék, ha megmondanám a nevét. Van rólam vagy húsz krétarajza, kalapban, kalap nélkül, valamennyi ruhában... És micsoda lebegő könnyedség, micsoda báj... Tűzbe jön, a kozmetika már kissé lazult rajta, finom orrocskája cimpáján könnyek nyoma, s kitágult hajszálerek rózsállanak ... Szempilláiról eltűnt a fekete festék, ajkáról a kármin ... A tökéletes és nevetséges kalap meg a hamis fürtöcskék alatt most fedeztem fel első ízben a nőt: nem különösebben szép, nem is csúnya, talán jelentéktelen, de megható, szomorú és őszinte ... — És... mi történt? — kérdezem végre. — Hogy mi történt? Hát semmi! Igazán semmi, édesemI Tegnap olyan különös képpel fogadott... mint egy orvos ... és akkor egyszerre csak kedves lett: „Vedd le a kalapod, cicáml" — mondta. — „Velem maradsz vacsorára, jó? ... Az egész életünkre, ha akarok!" Éppen ez a kalap volt rajtam, és tudja, ezt olyan rettenetes nehéz levenni meg föltenni... Tudni nem tudom, de meggyőződéssel bólintok. — Egy kicsit kérettem magam, ű makacskodott, végre engedtem és kezdtem kiszedni a tűket és az egyik huncutka beleakadt a kalap csatjába, ebbe, latja ... Nem számit, hiszen van nekem saját hajam, ő aztán csak tudhatja, igaz? Mégis ő pirult el, még el is fordult. Én meg visszatettem a huncutkát, semmi az egész, aztán a nyakába borultam, megcsókoltam, s fülébe súgtam, hogy térjem a dieppe-i vitorlás versenyen van és hogy... hiszen érti... 6 nem szólt semmit, aztán egyszerre csak eldobta a cigarettáját és akkor kitört. Miket mondottI De miket! — Hihetetlen dolgokat mondott, édesem I Az elején még fékezte magát, és akkor egyszerre csak járkálni kezdett... „Nagyon örülök, kedvesem, ha magával tölthetem az éjszakát (a szemtelen), de
