Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-23 / 50-51. szám
4 s té P z é e J^tiefánjL Állok a különös díszítésű, hatalmas vaskapu előtt, a rácsokon keresztül figyelem a gondozott ösvények labirintusát — és kissé megborzongok, Ezen a kapun átlépve egy kis külön világ bizonytalan földjére jut az ember, amely nagyon elkülönül mindattól, ami körülveszi. ügyesen felépített kulisszának tűnik Lucie Clayton londoni iskoláfának pasztell színű épülete és csak valahol a távolban, nagy mélységben zúg alatta az autók, hangszórók és bárok világvárosa. A New Bond Street-i híres Szépségegyetem a maga nemében az első és a legközismertebb a világon ... Nem tudom, hogy mi volt az épület eredeti rendeltetése, azzal azonban tisztában vagyok, hogy a jó üzleti érzékkel megáldott Lucie Clayton 1928-ban milyen célból vásárolta meg, Az ötlet remeknek bizonyult: egy kisebb áruház közepes tehetségű próbakisasszonya néhány év leforgása alatt köztiszteletben álló tanárnővé változott, aki tanfolyamain a legjobb családok leánykáit tanította meg a rafinált ártatlanság íratlan szabályaira. Az iskola híre gyorsan terjedt, a színes reklámok vonzottak, a nélkülözhetetlen női művészet iránt érdeklődők köre egyre nőtt... Szükségessé vált újabb tanerők felvétele és további speciális tantárgyak bevezetése; a tanfolyamok kifizetődtek, a vagyon egyre gyarapodott, a „jobb" társaság havonként elméletileg és gyakorlatilag tökéletesen felfegyverzett újabb és újabb tagokat üdvözölhetett. Az egyetem tekintélye egyre nőtt... Nem is gondoltam volna, hogy „az élet iskolája" kézzelfogható, valóságos fogalom lehet: ma azonban már nemcsak hogy tudom, hanem látom is magam előtt. A Lucie Clayton School az a létesítmény, amelynek pártfogásáért versengenek a ruházati ipari trösztök; Lucie Clayton School az a hely, ahol a világ legjobb próbakisasszonyait képzik ... Jean Shrimpton, Sandra Poe, Celia Hammond, Susan Murray — ezek a nevek önmagukért beszélnek. Átlag három havonként jelenik meg egy új csillag a nemzetközi divat porondján, aki bár a londoni Szépségegyetem növendéke volt, de nem minden esetben a szigetország szülöttje. Észak-Amerikából, Dél- Amerikából, Ausztráliából, Olaszországból, Indonéziából is jönnek ide lányok ..., azonos karosszékekben ülnek egymás mellett, azonos előadásokat hallgatnak, azonos hajviseletet mutatnak be és harminc napon keresztül azonos módszer szerint tanulnak. Tökéletes megjelenés, a zenével összhangban levő mozdulatok, balettlépések, elegáns fellépés, folyékony társalgás mindenről és semmiről, ünnepi asztal virág-díszítése, a francia konyha, a modern művészet, a stílbútorok, a kínai kerámia ismerete — az átlagember számára többé-kevésbé csak érdekes fogalmakat jelentenek, amelyekkel a gyakorlatban legfeljebb speciális szakemberek vagy vetélkedők résztvevői találkoznak. Lucie Clayton iskolájában azonban e fogalmak mindegyike külön tantárgy. A kovácsolt vaskapu kinyílik, a lépcsők alján megjelenik Alice Clayton, az iskola tíz előadójának egyike, rám mosolyog és csupán egy kézmozdulattal jelzi, hogy kövessem. Olyan a megjelenése, mintha egy pillanattal ezelőtt lépett volna ki egy divatlapból: homlokba fésült hollófekete haj, amelyet két azonos színű szalag tart kecses fürtökben, fehér harisnya, tíz centivel a térd felett végződő okkersárga ruha ... Átlépem a küszöböt és valami különös, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába... Az egyik teremből halk zene hangjai szűrődnek. Néhány egyenlőtlen karú kristály gyertyatartó világítja meg gyengén a helyiséget, ahol éppen ritmikai- és táncára van. A lányok apródlépésekkel tipegnek a terem közepére, bizonytalanul pillantgatnak egymásra, ügyetlen, magabiztosságot tettető mozdulatokkal igyekeznek zavarukat leküzdeni és a bécsi keringő dallamára kecsesen (vagy kevésbé kecsesen) forognak. Mosolygunk, a jelenet minden komolysága ellenére is komikus egy kissé. A tizenkét lány mindegyike más és más: az egyik testhez simuló trikót visel, a másik karácsonyfa-cukorkára emlékeztet, a harmadik frissen tépett krizantémhoz hasonlít... Felvonulásuk alig öt percet vesz igénybe; majd kifulladva leülnek a tapétázott faiak tövében meghúzódó ülőalkalmatosságokra, és azután csak a nevelőké a szó. Néhány jellemző megjegyzéssel értékelik az első gyakorlatokat, elemzik az egyes mozdulatokat, rámutatnak a hibákra, beszélnek a hajviselet, a cipősarok, a rúzs, a kikészítés és a mosoly jelentőségéről és fontos szerepéről. Egyesek még külön utasításokat is kapnak: „Evelyn, nagyon elutasító az arckifejezésed, börtönőr benyomását kelted! Kedvesebben nézz és használj több piros színt az öltözködésedben I“ „Margaret, bár gyönyörű a lábad, de ha nem megfelelő a cipőd sarka, nem érvényesül eléggé. És ez a szvetter kimondottan ízléstelen!" „Lucie, nem gondolod, hogy még túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy mély kivágással hangsúlyozd a nőiességedet? Többet ez elő ne forduljon!" О ’< > o' ’< О о N to О A gyermek neve: AN KA Egy esztendős korában került az otthonba, ma hároméves. Szellemi és fiziológiai fejlődésében anomáliák mutatkoztak, de a nevelők végtelen türelme, szeretető és nem utolsósorban az orvostudomány már sok vele született rendellenességet korrigált, a gyermek ma már tud járni, egyedül eszik, de — természetesen — továbbra is állandó, körültekintő gondoskodásra, önfeláldozó nevelőmunkára van szüksége, hogy az önhibáján kfvül kialakult kedvezőtlen tényezők ellenére is megtalálhassa majd helyét a társadalomban, ne érezze magát elhagyatottnak, kitaszítottnak. Anka egy esztendős korában került az otthonba. Apja akkor börtönben volt, anyja nehéz helyzetére hivatkozva bízta az államra a gyermekről való gondoskodást. Amikor az apa kiszabadult — nem akart a gyerekről tudni. Kijelentette, hogy a gyermek nem az övé és ezért nem fogadja be otthonába. Ezek után nyilván az lett volna a logikus, ha az apa elválik Anka anyjától, aki — a férfi kijelentése szerint — bizonyíthatóan házasságtörést követett el. Azonban erről szó sem volt. A férfi — az Ankét megtagadó apa — ma is zavartalanul él együtt feleségével, kétszobás lakásukban nevelik három másik, közös gyermeküket és bár a férfi Ankát nem ismeri el sajátjának — a családi pótlékot a kislány után is nyugodtan felveszi... Az alig 40 esztendős, erős, egészséges anya nem dolgozik és a jelek szerint békés egyetértésben megegyeztek abban, hogy Anka után egyetlen fillért sem fizetnek. Miután az apa tagadja apaságát, a hivatalos fizetési felszólítást az anyának küldték ki, azonban választ sem az első, sem a második felszólításra nem kaptak. Sőt: két év alatt az anya egyetlen egyszer sem lőtogatta meg gyermekét! Az egész ügy háttere ezek után világos. Mert azt hiszem kétségtelen, hogy ahol három gyermeknek jut étel, ruha és meleg szoba, ott jutna a negyediknek is. Az sem vitatható, hogy ha egy egészséges asszony nem dolgozik, akkor tudná ápolni is betegeskedő gyermekét. Nyilvánvaló, hogy az apa, aki mór átlépte (nem állapítottam meg, hogy egyszer-e, vagy többször) az írott törvények által megszabott határokat is, nem él valami példás életet és az anya lesttlylyedt férje erkölcsi-szellemi színvonalára Mert a körülmények Ismeretében első pillantásra megállapítható, hogy ez nem „szociális eset“, hanem két ember — egy anya és egy apa — szennyes számítása. A három egészséges gyermeket vállalták, a negyedikre — a betegesre, aki több munkát, gondoskodást igényel — az apa ráfogta, hogy nem az övé. Ezt a beteg gyermeket nevelje csak az állam és a havonta felvett családi pótlék jól jön — esetleg italra, szórakozásra. Az a beteg gyermek az otthonban jelentsen csak gondot mások számára, vagy pusztuljon el, csak a szülei szabaduljanak tőle, csak azoknak ne kelljen vele foglalkozni, beteg lányukért egy kis áldozatot hozni. Azt a beteg gyermeket az anyja sem látogatja. Hogyan is látogatná, hiszen fél tőle, hogy esetleg a kezébe nyomják a kis Anka kezét és azt mondják neki, hogy „fel is út, le is út jóasszony, a társadalom megtette a magáét, most már magán a sor!“ Persze önkéntelenül adódik a kérdés, hogy vajon megérdemlik-e az „ember“ nevet Anka szülei?! El tudjék-e képzelni kedves olvasóim, hogy egy anya eltaszítsa magától beteg gyermekét? El tndják-e képzelni, hogy egy ара szennyes vádakkal illet egy anyát csak azért, hogy beteg gyermekükkel ne kelljen törődnie és az anya ezt jóváhagyja? Nos — Anka szülei nem maradtak meg az elképzelésnél, hanem mindezt megvalósították Ankáért tehát ismét ml vagyunk felelősek — mi, az egész társadalom! Anka csak az Állammama kezébe kapaszkodhat, mert a saját anyja elrántotta tőle kezeit. Es ezt a kislányt nagyon erősen kell támogatni, mert ő beteg kis emberke, tántorog és elesik és ki tudja, tud-e majd támasz nélkül élni 13—20 év múlva? Természetesen a ml társadalmunk nem hagyja el Ankát, vállaljuk mindazt, amit vállalni keli, mert mi nemcsak magunk is szülők, de ezzel egyidejűleg szocialista emberek is vagyunk. Számunkra nem csak az írott, de a humanizmus, az emberi öntudat íratlan törvényei is kötelezőek. De úgy vállaljuk-e, hogy szüleiről végleg megfeledkezzünk? Ügy vállaljuk-e, hogy lelkileg eltorzult szülei válláról minden gondot levegyünk? Ogy vállaljuk-e, hogy a szülőket még anyagilag is jutalmazzuk, minden emberit cőfoló magatartásukért? Vajon nincs nekünk rendőrségünk, amely kinyomozza, hogy hol és mit dolgozik Anka apja? Vajon nincs nekünk bíróságunk, amely a törvény szavával kényszerítheti őket a gondoskodásra — legalább anyagilag? Vajon a felelősség és a terhek átvállalásával azt akarjuk elérni, hogy a szülők továbbra is minden erkölcsi szabályt mellőzve élhessék felelőtlen életüket? A gyermektartási kötelességek tudatos és következetes elhanyagolása törvénybe ütköző cselekmény, amely börtönnel büntethető! Azt hiszem a törvény mindenkire vonatkozik Anka szüleire is!
