Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-23 / 50-51. szám
A tanárnők megjegyzéseire nincs ellenvetés. Evelyn legközelebb mosolygó pulykaként viselkedik majd, Margaret nem veszi fel többet azt a szvettert és Lucie gyászruhához hasonló öltözékben jelenik meg. Esetleg mindhárman még külön tiszteletdíjat is hoznak otthonról az egyéni gondoskodásért. Azért a gondoskodásért, amely egy célra Irányul, egy parancs tökéletes teljesítésére: „TANULJ MEG SZÉPNEK LENNII" A Szépség egyeteme...! Talán kissé sekélyes cél — egyetemi szinten. A rózsaszínű és kék leányszobák megtelnek illattal és kényeskedő mélabúval. A padlózat mozaikja csillog és a mennyezet meghitt jeleneteket rejteget. Idill a jelenkori Angliában. És kik a lányok... ők a ma kurtizánjai?! „A kislányok egyenesen az iskolákból kerülnek hozzánk" mondja Leslie Kark, az egyetem igazgatója, aki könyvkiadó is egy személyben. „A legfontosabb azonnal az önbizalmukra hatni. Az iskolákban arra tanították őket éveken keresztül, hogy ne mutogassák a bájaikat — nálunk ennek éppen az ellenkezője történik. Igyekszünk tanítványaink magabiztosságát és becsvágyát felkelteni és megtanítani őket arra a művészetre, hogy minden pillanatban kívánatosak tudjanak lenni." Kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy a kitűzött feladatot valóban pontosan, a modern technika eszközeit is kihasználva, teljesítik. Ahol azelőtt elégnek látszott egy tükör, ott ma két televíziós képernyő szolgálja a célt... „És minden ideérkező lány — szép?" kérdezem az igazgatótól. „Nem" válaszolja, hangjában a büszkeség árnyalatával, „csak amikor elmennek tőlünk, akkor szép mindegyikük." A tizenhat éven felüli lányoknak, akik bekerülhetnek ebbe az iskolába, a megfelelő magassággal (163—170 cm) és az előírt méretekkel (82—90, 57—65 és 87—95 cm) kell rendelkezniök. A jelöltek többsége gyakran már a felvételi vizsgán megbukik, ahol csak L. Kark beszélget velük. „A saját érdeküket szolgálja ez" jegyzi meg az egyik oktató. „Megmondjuk az igazat, akár hízelgő a vélemény, akár nem. Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy egy kimondottan tehetségtelen személlyel csodát tegyünk. Ezenkívül azt sem akarjuk, hogy a lányok feleslegesen szórják a pénzüket és hamis illúziókban ringassák magukat. A sok száz jelentkező és felvételi vizsgán résztvevő közül csak néhányat veszünk fel." Azonban a minimális remény a felvételre (a felvételi vizsgák alapján általában minden harmincadikat veszik fel és az ott megfelelteknek csaknem a fele kiesik az első két hét alatt), a magas tandíj (kb. havi 1450 korona) sem riasztja el a lányokat. Lucie Clayton iskoláját ezernél is több növendék látogatja évente azzal a reménnyel, hogy a tanfolyam elvégzését igazoló okmány lesz életében a legmegbízhatóbb támasz. És álmodoznak... álmodoznak... szédületes karrierről, a fotomodellek, színes képeslapok és a plakátmodellek sikereiről, hatalmas pénzkeresési lehetőségekről, fényűző villáról, luxusautóról, örökös anyagi biztonságról ... egyszóval arról a foglalkozási ágról, amelynek még igen hosszú jövőt jósolhatunk. Ugyanis csak Londoban tizenhat ezerre tehető a divatszalonok és áruházak száma, amelyeknek modelljeik bemutatásához próbakisasszonyokra van szükségük. És éppen a Szépség egyetemről kikerültek a legkeresettebbek. Mit mondhatok még, igazán nem is tudom?! Minden lány — fiatalsága és biztos fellépése következtében eredeti jelenség. Azonban egy hónapi közös „tanulás" után visszavonhatatlanul elveszíti eredetiségét, beleilleszkedik az előírt formákba, megszerzi az érett nő mozgásbiztonságát és a megfelelő „szükséges" öntudatot, eddigi kis világából szilárd eltökéltséggel a másik, a nagy világ meghódítására indul. Mindegyiküket azonban más ország és ezzel együtt más sors is várja. Lucie Clayton iskolája a hivatásos szépség és a hivatásos megjelenés-kultúra iskolája: igen, vannak még olyan területek, ahol a hivatásosság győz a természetesség felett, ez azonban nem törvényszerű és mindig kockázatos vállalkozás. Mi történik a megszokott életkörülményei közül kiszakadt jelölttel, ha idejekorán nem veszi észre, hogy kiemelkedés helyett lesülylyed? És mi történik vele abban az esetben, ha ezt megállapítja? Az iskola nem tekinti kötelességének a válaszadást erre a kérdésre. A kovácsolt vaskapu némán bezárul utánam, egy délelőtti idill szertefoszlott. Valahol a háttérben édeskés nevetést vélek hallani. Nem fordulok meg — nem akarok. Visszaindulok Londonba, az emberek és az utcai forgatag városába és örülök annak, hogy egyszeriben ilyen közeli, ilyen könnyen elérhető. Guido Gerosa EPOCA, Milánó а A gyermek neve: KAMIL „Kérem mondják meg az én kis Kamilomnak, hogy üdvözli öt a mamája, apukája és a testvérei .. .* Kamil 1982. január 27-én született Testvérei: jozef 7 éves, jelenleg egy internátusbán él, míg а 8 éves Alojz, а 8 éves Lubos és а 1 éves Dala a szülőknél A nemsokára 5 éves Kamii otthona pedig a csákányi Állami Gyermekotthon Tagadhatatlan, hogy Kamii első szerencséje az életben az volt, amikor elkerült a szülői házból. Mert az a szülői ház valami pajta szerű építmény, lakói piszkosak, rongyokban járnak, éheznek. Tudom, hogy a közvélemény erre felhördül: hogyan élhet pajtában, hogyan járhat rongyokban és hogyan éhezhet egy öt gyermekes család а Csehszlovák Szocialista Köztársaságban? Igen, ezt valóban nehéz elképzelni, valóban nehéz megérteni. Annyival is inkább, mert Kamii apja 42, anyja pedig 34 éves. Annyival Is inkább, mert az ország minden pontján tárt karokkal fogadják a munkaerőket és ha valakinek nem felel meg a falujában felkínált munkalehetőség, akkor keresheti a boldogulást egy másik helyen, városban, Szlovákiában, vagy akár a cseh-morva területen. Csakhogy Kamii szülei nem akarnak „boldogulni“ mert utálják, kerülik a munkát. Munkahelyük nincs és a jelek szerint huzamosabb ideig nem is volt. Gyermekük nevelése tehát teljesen az államra hárul, mert a költségeket a szülőkön nem lehet behajtani. Még elképzelni sem tudom, hogyan és miből élnek Kamii szülei a három otthon maradt gyermekkel, ha az ilyen élet egyáltalán életnek nevezhető. Mindezen mi — sajtó, vagy társadalmi szervezetek — nem segíthetünk, de úgy érzem, hogy ilyen esetekben nem kell visszariadni a legszigorúbb adminisztratív eszközök alkalmazásától sem A felelőtlenségnek ez a mindent túlszárnyaló példája sürgeti és követeli a hasonló esetek törvényes megoldását, mert lehetetlen továbbra is szó nélkül tűrni, hogy a társadalom és az erkölcs perifériáján lebzselők tetteinek minden következményét a társadalom viselje. Mit mutatnak a tények? ölelni — új embert életre ölelni — mindenkinek joga van Még akkor Is, ha annak az új embernek a létét mér az életre szakadás első pillanatában sem tudja, de nem is akarja biztosítani? Ugyanis ez történt Kamii szüleinél Is. A szülések időpontja: 1958, 1959, I960, 1982, 1985. Mi lesz ezzel az öt új élettel? Az egyik gyermek szellemileg elmaradt, őt már védi, formálja az állam. Nyilvánvaló, hogy Kamiiból is rendesebb, becsületesebb ember lesz, mintha szülei nevelnék. De a pajtában még három gyermek él a szüleivel. Az iratok között ugyan csak néhány megjegyzést találtam a szülők erkölcsi életéről, emberi, társadalmi magatartásáról, rendőrségi, bírósági adatok nem kerülnek a gyermekotthonok iratkötegeibe. De azt hiszem vitathatatlan, hogy valamit — még ha keveset is — enni kell. Ennivalót pedig csak pénzért lehet vásárolni. Pénzt viszont csak munkával lehet szerezni. Miből szerez pénzt, vagyis ennivalót Kamii anyja és apja, ha nem dolgozik? Elképzelhető-e, hogy nem szegi meg a törvényt, hogy nem lopás, vagy más bűncselekmény révén szerzi meg a létfenntartás minimális szükségleteit is? Hangsúlyozom: nem állítom, hogy így van, de más megoldást nem tudok elképzelni! Kamiit és bátyját már az állam neveli, létüket, fejlődésüket az állam biztosítja. Ha meg akarjuk menteni a többi testvéreit is — akkor jobb előbb, mint később — ugyancsak állami otthonokban kell elhelyezni azokat is. De tűrhetjük-e, hogy a naplopó, csavargó szülők semmivel ne Járuljanak hozzá gyermekeik neveléséhez?! Vajon nincs ró mód, hogy az ilyen, minden erkölcsi érzést nélkülöző emberek számára kényszer-munkahelyeket jelöljünk ki?! Vajon a társadalmi rend védelme nem azt követeli-e, hogy számoljuk fel az ilyen „pajta-életeket“ és lakóikat akaratuk ellenére is, a törvény erejével kényszeritsük a becsületes munkára, legalább annyira, amivel saját létüket és gyermekeik neveltetési költégeinek egy részét fedezhetik?! Vajon engedhetjük-e hogy a szülők felelőtlensége, becsületérzésének hiánya veszélyeztesse a gyermekek Jövőjét?! Es vajon nem kell-e megbélyegezni, nyilvános pellengérre állítani Kamii szüleit, akik évek óta nem látták gyermeküket és csak levélben küldik „üdvözletüket...“? PÉTERFI GYULA
