Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-04 / 44. szám
GEORGIJ SEMJONOV Kurílov hat nap öta vadászgatott magányosan a Volga öbleiben. Az öblök szélén gázolt, a szilárd homokos fenéken, nehéz csizmájáról áttetszőn freccsent szét a vfz. A nádasból vadkacsák surrogtak elő hápogva, és nyakukat kinyújtva röppentek tova. Nem sok kacsa volt, Kurilov mégis mindennap nyársvégre húzott egyet. Éjjel úgy aludt, mint a vadak a sűrű fűz-bozóttal benőtt szirten, köpenyébe burkolózva, kezeügyében a sörétre töltött puskával; a tábortüzet nem oltotta ki. Esténként, mielőtt magányában szemére szállt az álom, figyelte a homok neszét, a bölömbika távoli szavát, és kérte az ismeretlenséget, az éjszakát, az eget, a hűs földet, hogy álmában hadd láthassa a fiát. De Borisz csak nem jelent meg. És csak ma történt először, hogy amikor a napsütés elbágyasztotta a parton, Borkával álmodott. „Milyen meleg a fiam keze!“ — gondolta Kurilov. — „Almomban úgy vitt a karján, mint egy gyereket... Megfakult víharkabátjában összegörnyedve kuporgott a folyóparti elszáradt füvön, és ujjhegyével eltűnődve tapogatta érdes, cserzett arcbőrét. Napokon át nézte a fodrozódó vizet. A víz nagyokat csobbant egy part közelében elmerült csónakon. A délután óráiban Kurilov még jól látta a sekélyesben a halivadékok szürke pikkelyeit. — Az erős fénytől szeme megfájdult, és fáradtan lecsukódott. A nappali hőség után mohos kagylók illata áradt a folyóról. Mintha poros üvegen keresztül tört volna át a fényük, úgy tükröződtek a vizen a rózsaszínű felhőtornyok. Egy barázdabillegető játékosan röppent kőről-kőre, úgy ringott, mintha pici rugókon járna. A homokos parton a gyéren nőtt szép szál fenyők mögül muzsika csendült fel alig kivehetően. A zeneszó könnyedén, játékosan szállt a víz felett. A fenyők mögül hajó bukkant elő. Zajtalanul szelte át a rózsaszínű felhőket. Erős, magabiztos basszusán adta hírül a környéknek, hogy a part felé közeledik. A kopott hajótest erősen nekiütődött a kikötőnek, forgácsokat tépett ki a kikötő deszkáiból, a kerekek még egyszer felkavarták a vizet, aztán elhallgattak a gépek. A hirtelen támadt csendben a kapitány rekedt, haragos szava reccsent a hangtölcsérben: — Farkötelet húzd meg! A szolgálatos matrózok sürögve teljesítették a parancsot. Kurilov felállt, elindult, annyi ereje sem volt, hogy kinyújtsa a térdét, félt az alkonyati égre nézni, ment, igyekezett uralkodni a kulcscsontjába hasító fájdalmon. —Miért késtetek? — kérdezte a matróztól. A matróz kelletlenül válaszolt: — A tengeren túl köd van. — És megkérdezte: — Más utas nincs? Menjen a tatra. A jobboldalra ... Tudom. Persze, megint kifogtam. Qbff Szeme nehezen szokott hozzá a barna félhomályhoz. Ügy érezte magát, mint aki éjnek idején felveri a ház gazdáit. Forró gépolaj szaga csapta meg, arra gondolt, hogy miatta, a megfáradt vadász miatt, állították meg ezt a nagy hajót. Túl nagy a tisztesség. Fölösleges... És sietve letörölt naptól megfájdult szeméből egy könnycseppet. A tükörfényesre tisztított, szegecselt vaspadló megremegett léptei alatt, a hajófalakat valami reszkető zaj, sistergés, lomha robaj töltötte meg, a mennyezeten valami megnyikordult, mintha egy kisgyerek felsírt volna álmában. A hajó elindult ... Kurilov letette nehéz hátizsákját, a tat közepén álló nagy vasládához támasztotta, puskáját óvatosan mellé helyezte A kormánylapát szelte víz egyre erősödő morajjal kavargóit a tat mögött. A fiára akart gondolni, elgondolkodni Boriszkáről. Régen ábrándozott már arról, hogy álmában összetalálkozik vele, és kiöntik a szívüket egymásnak. De sohasem sikerült ... Valamikor nagyon régen egy sík. homokos szirten Borka meggyújtotta élete első tábortüzét. Ezt a bozótos, fűzzel benőtt helyet elnevezték a „Vágyak Fokának“, és sok-sok éjszakát ütöttek agyon itt a tábortűznél Kurilov a hideg ládára könyökölve, elnézte a vizet, és a szíve mélvén tudta, hogy soha többé nem indul vadászatra egyedül. És ma egyszerre csak a fiáról álmodott... Borkáról. Ha most Borka itt ülne mellette, hunyorgatva a dohányfüstben olajbarna szemével. Sok szépet mesélne neki, és maga is elaludna nyugodtan. De most csak nem jön a szemére álom ... „Ha most állhatatosan Borkára gondolok — tűnődött Kurilov —, ma éjszaka egészen biztos vele álmodom. Azt mondják, az álom — olyasmi, amire már gondolt az ember Csak fel kell idéznem, hogyan is történt minden... Negyvenkettőben Borka megsebesült. Igaz, szerencséje volt: egy moszkvai kórházba került...“ Borka soványan és megöregedve feküdt a kórteremben, mozdulatlanul tartva szürke fejét a magas párnán A tekintete vádló és szigorú volt. — „Semmiség, Borka“ — mondta az apja, megsimogatta száraz, meleg kezét. „Meggyógyulsz. Háború után felkerekedünk, vadászni megyünk. Meglátod, mekkora murit csapunk! Semmiség. Elmúlik ...“ Kurilov mindenre jól emlékezett. ... Borisz nagyon lassan gyógyult, de újévre kiírták a kórházból. Frontra indulása előtt egy héttel megnősült. Este hirtelen felbőgött a sziréna. Lida, Borisz felesége, fésülködött a tükör előtt. A sötét, hideg szóbában túlságosan pompásnak tetszett ez a lágy hullámokban leomló barna, selymes haj. Kurilos elfogódva toporgott, aztán eszébe jutott, hogy a felesége még nem jött fel az óvóhelyről, elébement, és hosszasan mesélte az imént látottakat. Az asszony tetszését Is megnyerte Lida. Borkát egy meleg, havas reggelen kísérték ki az állomásra. Borisz igyekezett tréfálkozni, de a nevetése szomorúan, természetellenesen csengett. Most mindez eszébe jutott, s nem először gondolt erre. „Borisszái bizonyára jól meglennénk a vadászaton“ — tűnődött. — „Milyen furcsa. Van fiam — és mégsincs. Felém se néz... Azon a reggelen megcsókolt, azt mondta: „Apám, én most elutazom, és talán ... Hiszen te is tudod ... Lida nagyon rendes női Senkije nincs — se apja, se anyja. Szeressétek meg! Hadd érezze, hogy te apja helyett apja vagy, a mama meg — az anyja ...“ Különös, hogy azt mondta: szeressétek meg. ... Amikor Borisz megjött győztesen, boldogok voltak, én voltam a legboldogabb. Eszembe sem jutott volna, hogy Borka beleszerethet egy másik nőbe. Hiszen az apja fia. Meg aztán, hogyan is lehet Lidát otthagyni? De jobb nem is gondolni erre ... ideje aludni már. A hajó fara mögött a Volga nyugodtan és békésen terítette szét hullámait, mintha ki akarna áradni medréből. Hűvös volt. A tat mögött megint hallatszott a víz csobogása. A morajlás egyre nőtt, erősödött. De lehet, hogy nem az örvény zúgott a hajófar mögött, lehet, hogy az álom kerítette hatalmába kimerült öntudatát, és mindezt csak álmodta: a gyéren megvilágított hajótat, a fehér ajtó sápadt fényfoltjaival... Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Nesztelenül nyílt az ajtó, és Boriszka jött ki a tatra. Fehéres, kopott orrú vitorlavászon csizmát viselt, nyurga és erős volt,.. Végre eljött! Az ajtónál állt és körülnézett. a „Bizonyára nem is a víz morajlik tat mögött“ — gondolta Kurilov.- „Bizonyára az álom ...“ Az öreg elfordította a tekintetét és elnevette magát. „Most már tudom ... Nagyon sokáig kell gondolni rá. Ennyi az egész.“ Azután rádöbbent, hogy nem alszik, hogy mindez nem álom ... Borisz mosolygott, a homlokát ráncolta, az ajkát harapdálta, és az embereket fürkészte. Keresett valakit. Kurilovnak hirtelen úgy rémlett, szíve nem tud kitörni jeges dermedtségéből. Azt hitte, látomásai vannak, káprázik a szeme. Megrezzent, amikor Borisz, felfedezvén őt a láda árnyékában, megszólította: — Hát itt vagy! Én meg mindenfelé kereslek... — Borka? —■ kérdezte Kurilov az izgalomtól elfúló hangon. — Az egész hajón kerestelek mondta a fia. — Én meg az imént gondoltam rád, és azt hittem, hogy elaludtam és álmodom — Láttam a fedélzetről, amint feljöttél a hajópallőn. Alig találtalak meg. Miért vagy itt a taton? Hiszen megvesz az isten hidege az éjjel. „Micsoda erős fiam van“ —, tűnődött az apa, a fiában gyönyörködve. — Mindig mondták, hogy hasonlít rám. Nekem is erősnek kell lennem, és nem szabad elérzékenyülnöm. Milyen kedves, gondoskodó fiú. Milyen jól esik, hogy így törődik velem ...“ Megragadta a fia meleg, erős kezét és amint felállt, úgy tetszett neki, hogy ő is könnyű és erős, mint a fia. — Én folyton úton vagyok — felelte Borisz, megártó mosollyal fürkészve apját. — Itt1 dolgozunk nem meszsze ... Földméréseket végeztünk. Mostanában gyakran utazom, folyton úton vagyok ... Hát te, látom, vadászatról jössz. Még mindig vadászol? Egyedül?
