Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-04 / 44. szám

— Fiacskám, én nehezen találok társat. Most túl sok szabadidőm van, a többiek csak vasárnap érnek rá. Hadd tapogassalak megl

— No, és a mama? — szakította félbe a fia. — Hogy van?

— Megvagyunk ... Csakhát a lábát fájlalja. Persze, te nem tudsz erről... Betegeskedett a lábával, megdagadt a térde.

— A leveleimet megkaptátok? kérdezte Borisz.

— Megkaptuk, csakhogy az már olyan régen volt.

— Nem, azt hiszem, nem is olyan régen írtam... Hiszen tudod, hogy nem szeretek levelet írni.

— Apád fia vagy — mondta Kurilov, s a mosolytól ráncbaszökött cserzett arcbőre.

— Mama nem írta, hogy fáj a lába. No és mit mondanak az orvosok?

— Nem... nem volt orvosnál — mondta szigorúan Kurilov. — Nem orvos kellene neki — tette hozzá, és rádöbbent, hogy kár volt ezt mondania.

De Borka nem úgy értette, ahogyan kellett volna, és hallgatott, mintha csak most jött volna rá valamire, ami nagyon fontos neki, mintha valami mélységbe bámulva töprengene, és átkozná, de védené, sajnálná is önmagát.

A part mentén, a kékes homályban a hullámverés tajtékozó sörénye fáradhatatlanul versenyt futott a hajóval.

Az öreg elnézte a víz játékát, és arra gondolt, hogy a fiát csak szóval tarthatja ott, de a beszélgetés valahogy nem akart kialakulni, egy kérdés kellene, de azt se ő, se Borisz soha meg nem találja már. Ismerte, értette ezt a hallgatást... De kedveskedni akart, mindent elfogadni úgy, amint van, elfelejteni minden sérelmet, hinni Borisznak, és beszélni, beszélni, beszélni ... Micsoda alkalom! — erről ábrándozott mindig. És mégsem jött szó az ajkára. A múlt felgomolygott a szeme előtt.

„Nem vagyok jó diplomata“ állapította meg kétségbeesve.

Kénytelen volt keserűen beismerni, hogy nem tudja visszatartani a fiát se kedvességgel, se könyörgéssel, se szigorral... Szerette volna megkérdezni Borisztól: „Emlékszel, milyen jó, milyen egyszerű volt minden?“

— Jó volt a vadászat? — kérdezte

Borisz.

„Nem akar emlékezni a dolgokra“ tűnődött Kurilov.

— Jó — felelte. — Arrafelé vadásztam, ahol együtt szoktunk, a „Vágyak Fokán“... Most sokan járnak oda, de engem nem zavar.

Borisz a mellvédre könyökölve a vizet nézte, és hallgatott. Kurilov megértette, hogy a fia oda sem figyel rá.

— Ide figyelj, Borka — mondta neki. Bocsáss meg nekem, öreg embernek. Értek én mindent, ami köztetek történt... Vagyishát, szeretném megérteni. Különben...

Borisz még mindig szótlanul állt a korlátnál.

— Érts meg engem, fiacskám — folytatta- az apja, nehezen talált szavakat. — Tudom, hogy nem szívesen gondolsz erre ... Miért is gondolnál? ... Értem én: ez a ti dolgotok, a tiéd meg a Lldáé.

— Na és most mit akarsz? — kérdezte Borisz, hangjában gúny bujkált. Mintha védekezésre tartotta volna készenlétben.

— Mit akarok? Tudod... Lida már régen megbocsájtott neked. Mit lehet itt tennil Te otthagytad. Értem én.

Kurilov sok mindent szeretett volna mondani fiának, meg akarta hívni vadászni, de most hirtelen üresnek, feleslegesnek érezte ezt a beszélgetést.

— Mindig veszekedéssé fajult a beszéd közöttünk — mondta.

Sehogysem tudlak megérteni — mondta Borisz.

— Hogyhogy nem tudsz megérteni?! — hadarta sértődötten az apa, és rájött a köhögés. — Miért teszed ezt velem, meg az anyáddal... Hát mit vétettünk mi? Otthagytad a feleségedet ... Érts meg engem, nekem úgy fáj, amikor hallom az unokámtól, amint azt mondja: „a papa meghalt a háborúban“... Hiszen te nem haltál megl

— Mire való ez? És miért mondod ezt most nekem? — mondta Borisz ingerülten.

— Talán nem jól mondtam, nem jól fejeztem ki magam... Én azt szeretném Borka ...

— Mindent könyvelő-szemmel nézel, „tartozik, követel“ — vágott a szavába Borisz.

— Hát mindent elfelejtettél? — mondta a fiának. — Hiszen emlékszel arra a havas reggelre? Ott hagytad miránk. Minek kértél akkor bennünket? Dehát emlékszel, hogy beszéltél velem meg az anyáddal? Nem volt nehéz Lidát megszeretni.

—Hagyd abba! — mondta Borisz. — Minek marcangolod a szívemet? Mindezt én is tudom, és ennek már nagyon régen... vége. Mire jó ez? Úgy látszik, te magad akartad, hogy így éljünk, távol egymástól.

— Még hogy én akarom? Mit beszélsz? Borkai

Borisz elhallgatott. Az apja is megértette, hogy már nincs miről beszélniük, hogy még csak vissza se fogja hívni a fiát, amikor az ajtó felé indul.

A hajó csendesen, álmosan kürtőit, valaminek utat engedve. A mennyezeten homályosan világított a lámpa. És Kurilov csak nézte, szakadatlanul nézte a vizet, és arra a pillanatra gondolt, amikor Borisz az ajtóhoz megy.

„Előbb vagy utóbb, úgyis csak elmegy“ — gondolta. — Akkor már minél hamarabb.“

A magányos bóják félénken pislákoltak, a lágy hullámokon ringatózva.

— Menj be a kabinba az én helyemre — mondta Borisz.

— Nem kell, itt maradok... — felelte az apa.

— Megfagysz.

— Ugyan, megszoktam már.

Borisz hirtelen hevesen megragadta hátulról az apja vállát, némán és erősen szorította ezt a kemény csontos, még mindig erős vállat, majd eltaszította magától, és sietve az ajtó felé indult.

— Borka! — kiáltotta az apa.

Borisz megállt.

— Elmehetnénk együtt vadászni,

nem?

Kurilov még sokáig nézte a bezárult ajtót, mintha várta volna, hogy újra kinyílik, és Borisz visszajön a tatra.

Kurilov odament hátizsákjához, nehézkesen letelepedett rá, hátával a láda vasfalának támaszkodott, és behunyta a szemét. Minden csendes volt a taton, csak a gép ütemes robaja hallatszott.

„Talán álmodtam az egészet?“ — gondolta. — „Borkát, meg ennek a nedves trikónak az ujját... Talán lidérces álom volt, és felébredtem?... Vajon miért olyan nyugodt a szívem? Talán ott a nádas öblökben túlságosan vakítóan sütött a nap, túlságosan erősen szikrázott a világ, nagyon csillogott a víz, és a szemem káprázik tőle? Másképp nemigen érteném, mi szükség volt erre a találkozásra. A bolondját járatta velem a szemem... Ha legközelebb vadászni készülök, sötét szemüveget hozok magammal.“

S az is eszébe ötlött: milyen jó lenne, ha ezen az éjszakán Borkával álmodna. Most aztán végre szíve szerint beszélne a fiúval.

Szoboszlai Margit fordítása

FEKETE

<7254,

— Hát — tétovázott a gyerek. Hát.

— Nem tudod? Hová akarsz menni?

.. más— Nannyóékhoz, de . hová is kell menni elébb.

— Így beszéli, fiú. Hová?

Géza bácsihoz.

Az kicsoda? Miféle Géza bácsi?

— Hát az elnök. Nem ismeri Géza bácsit?

— Gudulics Géza bácsit? Persze, hogy ismerem!

Megmagyarázta a sofőrnek, merre térjen majd. De a sofőr tudta. Ismerte 6 is Gudulicsot.

— Mit szorongatsz, fiú?

Nem mondhatom meg.

Pénz? A búcsúra?

Nem, nem pénz.

Akkor valami ajándék.

— Nem ajándék.

— Na akkor csakis levél lehet.

Igaz?

Igaz.

A gyerek hallgatott.

Géza bácsinak?

Annak — s ezzel, mint akinek alig maradt titka, benyúlt a levélért s attól kezdve kezében tartotta a borítékot. Meleg kezétől a gyenge ragasztás lassanként engedett.

Beértek a faluba. A porfelhő végre elmaradt a kocsitól. Szájukat törölgették.

Frigyeske egyszeresük felrikkantott:

Nannyó, nannyól

A gyalogjárón öregasszony ballagott. Imakönyv a hóna alatt. Parancs nélkül fékezett a vezető.

— Megállják, főhadnagy elvtárs?

— Kiszállasz, Frigyeske?

— Ki, ki — lelkendezett Frigyeske s markolászta az ajtó fogantyúit.

— Várjál — mondta Burián —, majd segítek és ha akarod, a levelet is elvisszük, odaadjuk Géza bácsinak.

—■Jó — mondta Frigyes és nyújtotta a levelet.

— Csapd be az ajtót —- mondta a sofőr.

Burián, mielőtt felső zsebébe csúsztatta volna, a levélre pillantott. Nem lepte meg, hogy a Méhészeti Szövetkezet Halmágyi Károlynak címzett levelét Gudulics elnök kapja kezéhez. Megértette, ö maga is méhészkedett otthon, diákkorában, az apai kertben. Tudta, hogy a méztermelők szektás összetartásban dolgoznak. Biztos valami új kaptártípust, lépkeretet ismertet vagy legalábbis ajánl a szövetkezet.

S mert a nyitott boríték nem tartalmaz titkot, belenézett.

Az egész három-négy sor — csakhogy nem méhészeti tárgyú. Egy pillanatig gondolkozott.

— Frigyeskel Frigyeske!

A gyerek éppen nagyszülője arcához kapaszkodott.

— Mink nem érünk ráI Eriggy csak te a levéllell Géza bácsihoz.

Frigyeske átugrott az árkon, elkapta Burián kezéből a levelet s köszönés nélkül nagyanyjához ugrott.

A sofőr indított, gázt adott.

— Lassabban — szólt Burián s a következőket írta be jegyzőkönyvecskéjébe:

„Azután, hogy tegnap délután itt járt nálunk motoron Géza, nagy szerencsétlenség történt, de hát talán már tudja is, amikor

ezeket a sorokat olvassa. Tisztelettel Halmágyi Károlyné, született Szabó Erzsébet.“

Első útja a vásártérre vitte Buriánt. Nem több, talán húsz ló váltogatta a lábát a napsütésben. Dél elmúlt, talán le is késett Burián a vásárról. A lovak hulladékából ítélve azonban nem nagy forgalom lehetett. Megkérdezett két parasztembert, vidékiek voltak, nem ismerték Tapodtt. De a cigányok nyomban tudtak róla. A cigány lökupecek.

— Az, ázI Fekete bajsza van, mint a fekete nyúl farka. Meg olyan szemöldje, hogy egy kisebb macska elfeküdhetne rajta. Máma nem volt még, pedig minden vásáron ott van. — Burián kedélyeskedni próbált.

— Csupa gebétek van. Azért nem Jött ma Tapodi. Megérezte.

— Gebénk, főhadnagy elvtárs? Gebénk? Hásze a Tapodi éppen azt szereti. Nem is tudjuk, mit kamel azokon a csont-bőrükön.

— Minden gebét elvisz?

— Nem, nem. Dehogy minden gebét. Csak azt, amelyik benne van a papírjában. Éppen, hogy nem mindent. Megforgatja, megnézi a fogát, megfuttatja, aztán legtöbbször nem viszi el.

— Főhadnagy elvtárs — jött oda a sofőr, itt van egy menyecske, aki el tudja énekelni azt a nótát, ami a múltkor úgy tetszett.

— Na jól van, emberek —■ fejezte be Burián, hol van az a menyecske?

Sokfodros szoknyában ott mosolygott a fiatalasszony, karonülö gyermek a karján.

— Hogy van az a nóta?

— Én nem tudom, csak akkor, ha jókedvem van.

Adott neki Burián egy tízest. Egyszerre jobb lett az asszony kedve. Abbahagyta a rejtelmes mosolygást és fejhangon énekelni kezdte:

Márel о Dél, márel, Kasz kamel te máren, te man margya о dél la bára brigaszo,

Naj man lóve, naj man, esi duj néva naj man. Te lóve avlasz man vi patyiv avlasz man.

Egyszer elénekelte, akkor Burián elővette jegyzőkönyvecskéjét. S adott még egy tízest.

— Egy kicsit lassabban szépasszony.

Ez tetszett a menyecskének, lassabban énekelt, hogy a főhadnagy versről versre jegyezhessen.

— Most aztán jó is lenne tudni, hogy magyarul mit jelent — akart segíteni a sofőr.

— Nem tudom — mondta magyar szóval az asszony —, magyarul pénzért sem tudom.

Álldogált, a sok munkájától, a semmi vásártól ugyan álldogál hatott is — ott egy férfi, aki végighallgatta kétszer a dalt, s most pénz nélkül megszólalt.

— Ez az asszony azt danolta, hogy „azt vered isten, akit verni szeretet. Rám is azért Járt a kezed; a nagy bánat végett“.

— Szép — mondta Burián s ezt is jegyezte a könyvecskébe.

— Ennyi az egész?

— A vége az — fordult a nyelvtudó férfi —, az olyan bolondság,