Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-28 / 43. szám

De a szívem azt súgta, hogy a barátomat veszély fenyegeti.

A szerelem azonban, akárcsak az élet, teljességet követel. A szerelem teljes odaadás. Az, aki igazán szeret, magában hordoz valamit a tenger szépségéből és háborgásából. A barátom pedig szerelmes volt. A következő este, miután a cigányok elaludtak, láttam, hogy ismét a víz felé oson.

Utána mentem azzal az elhatározással, hogy lesz, ami lesz, de megakadályozom a tervét. A rizsföldeken túl értem utol, egy nyárfapagonyban. Éppen be akart menni a part egyik üregébe, ahol egy pej 16 állt kipányvázva; a lovat, amint utóbb elmondta, idegen ménesből szakította ki. Megragadtam a karját.

Hova mész már megint?

— Mit akarsz? — és kitépte magát a kezemből. — Mi közöd hozzá?

— Itt maradsz — bőszültem föl nem mész sehova!

At kell mennem. Tita vár. Lovon semmiség az egész, bizony isten!

Miközben beszélt, kivezette a lovat egy csapáson, amelyet a cigányok tapostak ki, s már a part szélén állt. Ott aztán olyat láttunk, hogy mindkettőnknek földbe gyökerezett a lábunk: Plätärästi felől csónak közeledett; fekete, hegyes orra sebesen szelte a hullámokat. Nyilvánvaló, ügyes ember ült a csónakban, aki szaporán tud bánni az evezővel.

— Ez Tita — tört ki Chiriac — és örömittasan leugrott a part alatt csillogó homoksávra. Én behúzódtam a nyárfák mögé.

Eközben a ladik egyre közeledett, de fölfelé tartott.

— Tita — kiáltotta Chiriac —, itt vagyok ... Tita!

A ladik könnyedén megfordult. Am nem Tita ült benne, hanem az apja. Chiriac elnémult, és már iramodott is visszafelé. De késő volt. Jinga leguggolt a csónakban, és eldördült egy lövés; hangja elmélyülve tovább görgött a hullámokban. A második lövésre megbolydult a nádas, a kunyhónkból sivalkodva előrontottak a cigányok. Jinga leeresztette a fegyvert, megragadta az evezőket, és visszafordította a csónakot a túlsó part felé.

Chiriac üggyel-bajjal fölkapaszkodott. A sörét a jobb combját érte, csípő alatt. A sebe nem volt mély, támasz nélkül is tudott járni.

— Ne mondd meg, hogy ki volt, hallod? Nehogy megmondd!

Hallgattam rá, magam sem tudom, miért.

A cigányasszonyok nagy óbégatások, szitkozódások közepette bekötötték a sebét. Csak a gépész nem szólt semmit.

Későre, úgy' éjfélfelé a cigányok elaludtak. Chiriac nyögve forgolódott a vackán.

Reggel, amikor fölkeltem, már nem. találtam a kunyhóban. A cigányoktól tudtam meg, hogy hátára vette a batyuját, és eltűnt. Barátom volt, együtt szenvedtünk, s mégis itt hagyott egy szó nélkül! Hol keressem?

Ebédidőben Jinga kijött a rizsföldre. Ittas volt, szeme alattomosan csillogott. Eljött, tehát nem olyan erős, mint hittem; tudott ölni, hidegvérrel, mint a farkas, de utána már nem bírt ellenállni a kínzó félelemnek, amely arra sarkallja az embert, hogy visszatérjen a tett színhelyére.

A cigányok hajlongásokkal, sápítozásokkal fogadták, a gépész karba font kézzel, mint aki azt mondja: „Velem úgy bánj, hogy tudom, amit tudok!“

Jinga lihegve fölkapaszkodott egy bakhátra, majd hirtelen felém fordult:

Hívd Ide Chlriacot!

Chiriac nincs már itt — elegyedett bele a gépész. — Valaki sörétet eresztett a • lábába, mire sántikálva-bicegve elhordtá az irháját.

Jinga aprókat sípolva szedte a levegőt, majd ordítva nekem rontott, pedig én egy szót sem szóltam.

— Pusztulj innen, dolgodra!

Hátat fordítottam. Alig néhány lépést tettem, utánam kiáltott.

— Várj. Dobd le azt az ásót, jössz velem a faluba.

Az ördög vigye el, ez vagy egészen elvesztette a fejét, vagy okosabb, semmint gondoltam volnál

A faluban két napig lázas várakozásban éltem. Rossz előérzetek szorongatták a szívem. Titát lakat alatt tartották, csak esténként láttam egyegy fél órára, amikor az anyja őrizete alatt kiült a tornácra.

Egy éjszaka aztán előérzeteim beigazolódtak. Jinga, aki már este megparancsolta, hogy fogjak be, és tegyek a kasba két zsák búzát és egy bödön mézet, elvitte Titát Bráilába, valami atyafisághoz.

— Ide figyelj — szólt vissza nekem a kapuból. — Azért hoztalak vissza, hogy vigyázz a házra, amíg oda vagyok. — S ezzel megbiztatta a lovakat.

Ugyanaz nap éjszakáján, hajnalfelé, berontott a szobámba Chiriac. Ijedten néztem rá. Az elmúlt néhány nap alatt bámulatosan megváltozott. Arcvonásai erősen kiélesedtek, mondhatatlan belső szenvedést árult el. Bánattól bágyadt szeme elfakult.

— Mit keresel itt? — kérdeztem.

— Még mindig nem volt elég, amit szenvedtél?

— Titáért jöttem. Elviszem. — A hangja rekedt volt, kapkodó, szinte csikorgott.

— Elkéstél. Már elvitték itthonról.

— Az nem lehet — nyögött fel

— Tudom, hogy itt van. Ott tartják a délre néző szobában. Miért hazudsz?

És közben egész testében remegett, hideg veríték borította el.

— Elvitték — ismételtem. És elfutott a düh: — Hagyd a fenébe azt a szukát.

Chiriac hosszan nézett rám, aztán az ajtónak rontott, és mielőtt még útját állhattam volna, kirohant az éjszakába. Utána iramodtam, a dobogásommal fölvertem a szomszédék kutyáit, azok meg rákezdték a csaholást. A kerítés sarkánál megálltam Chiriac bement a kertbe, és fölkúszott a ház derekánál kiugró téglasoron. Éppen föl akart kapaszkodni az ablakpárkányra, amikor kinyílt a hátsó ajtó, és kilépett a gazdáné egy szál ingben, zilált hajjal.

— Hét, te fiú — kiáltott nekem —, mi történt? Miért ugatnak a kutyák?

— A csikók — feleltem —, nyugtalankodnak a csikók.

A gazdáné már indult is az istálló felé, hogy lássa, mi a baj. Lélekszakadva ugrottam elébe.

— Már megcsillapodtak... Lecsöndesítettem őket. Kettő közülük makrancosabb... Kötőfékre fogon őket.

— Kösd be őket a színbe — tanácsolta az asszony —, de rövidre fogd a kötelet, és jó erősen megkösd, ne hogy elszakítsák.

Aztán nagyot ásított, nyújtózkodott hogy ropogtak a csontjai, és elindult befelé, lefeküdni. De alig tett néhány lépést kurta, fojtott sikoly szakad! ki a torkán, és rémülten nekitámoly gott a falnak. Otthagytam a csikó kát, és kisiettem, segítségére. Ami kor kiléptem az istállóból, láttam hogy a ház tetején lobogó láng tornyosodig örvénylik a magasba, szerteriasztva az éjszakát, s először életemben hallottam a nádas fölött a rikoltást „Vörös kakas ... vörös kakas ... vörös kakas ..

Azóta sok év telt el. Chiriacról sohasem hallottam többé.

Békési Ágnes fordítása

FEKETE

5. folytatás

— Ott. Az neki a bolondériája. Menni Is azért kellett neki innen. A sógorom dolgán feliül. Burián látta, hogy itt ntncs tovább mit kezdeni. Amint általment az úton, megnézte a halott hűlt helyét, a hurokba futó motorkerékpárnyomot, melyet a rendőr még most is vigyázott, némán tisztelegtek egymásnak.

S ott középen egy sötét folt. A test helyén, a vállak között. Vér? Aludt vér. Nem sok. De bizonyos, hogy lesz külsérelmi nyom. A hátsó kerék nyoma estk a belső körre. No nézd. Nem is olyan éles, mint gondoltam. Duba elkísérte a kocsiig.

— Beszél maga tücsköt-bogarat, Duba úr. Mtért volt ön haragban ezzel a Tapodival például?

— Mtért? — Összeszorította szőke bajuszkája alatt a szálát Duba. — Miért? Mert csúnyán átesett egy lóügyben.

— Na ló. Nem vallatom, mert ez nem vallatás, csak kérdezősködés. Maga azt mondja, hadapród volt, a fogságba is úgy esett. Mtért mondta ezt nekem? Ez engem nem érdekel. Ezt én magától nem kérdeztem. Van ennek valami jelentősége? Itten? Köztünk, ebben az ügyben? — Duba röstelkedett, de kapott az utolsó szón.

— Van ámI Van ám! — Burián

várt.

Ёп ugyanis a hadosztályparancsnokságon dolgoztam. Tetszik érteni? Szóval jó beosztásom volt, egyszer szabadságra jövök haza, azt mondja a Manci: Bátyus, én úgy vagyok. Kitől? Nem tudom. Többen voltak. Mégis, kik? Mond nekem három nevet. Köztük a mostanit, illetve hát a sógoromét. Nehogy félreértsen, a húgom, mint húgom, néném öregecske volt, s nem is valami szemrevaló, se mejje, se egyéb. Szóval még bálba sem igen járt. De mivel háború volt, egyszer mégis elment, ö, a gazdajäny. Hát kérem, ezek a piszok legények sorba táncoltatták, adták kézről kézre, valósággal elkapatták és itatni kezdték. Ráadásul füstöt fújtak a borába.

— Jól van — mondta Burián. Sok a szöveg, kevés a szó. Mindent értek. A sógor vállalta, és elvette Manett.

Duba diadalmasan kacagott. Dohánnyal pácolt fogait mutatta.

— Ha olyan könnyen ment volna. A nénémmel panaszos levelet írattam. Zászlóalj-kihallgatásra rendeltettem a palit. Volt egy hadnagy barátom a zászlóaljnál. Vinynyogott a sógor, hogy neki van egy elígérkezett szeretője. Es hogy több szabadság ebben az évben már nem jár neki. Na, helyben vagyunk. Minek a szabadság? Távházasságot köttettem vele.

Jóízűen nevetett.

— Maguk se nagyon szívelhették egymást.

— Nem ám. Nem bizony.

Nevetett Duba, úgy váltak el.

7.

Mutasd a kabátod zsebét, Frigyeskel

Én trikóban szeretnék menni a búcsúba.

Megfázol a motoron. Mutasd a zsebed.

Háromszor szeretnék egvmás után felülni a lengős bolondkocsira.

Elsőbb ezt a levelet Géza bácsinak! Érted? Senki ne tudjon róla!

— Anyus, ne ragadtasd el magad. Semmi olyat ne mondjál, amit nem tudsz bizonyítani.

Halmágyiné, a szép arcú, szíjasan sovány asszony odaállt az őrnagy elé s csípőre tett kezével is ijesztette a világot: most aztán ki fog pakolni.

— Nem mondok én semmi olyat, amit bizonyítani kellene. Csakis olyat állítok, amit saját fülemmel hallottam, vagy magam láttam. Aki nem hiszi, ne higgye.

— Mért kell neked beleavatkozni a mások dolgába. Ott élnek az út túlsó felén, ott is halnak meg. Semmi közünk hozzájuk!

De az asszonynak reszketett a szája széle s Halmágyi csak annyit mondott még:

• — Nem ismerek rád, Bözsim.

— Ez az asszony sokat ült itt nálam és sokat panaszkodott. Félt, hogy megmérgezi az ura. Észrevette, hogy a tejbe, ha tejet ittak, mindig valami pasztillákat próbált csempészni. Meg valami fehér port szórt bele. Ez többször előfordult! Sőt, egyszer, most ahogy mondom, jut eszembe, télen náthás lett az asszony, teljesen bedagadt a képe, ágynak dűlt. Majd egy kis forralt bort csinálok, mondta neki az ember. Majd jól megfűszerezem! Hát úgy megfűszerezte, hogy az asszony kicsiny híján belepusztult.

— Én igazán nem ismerek rád, Bözsim. Hiszen neked soha semmi bajod nem volt Sajgóval.

Köves őrnagy néhány szót bejegyzett a noteszébe. Ez a mérgezési kísérlet feltétlenül motiválja az ügyet. Nem szabad megfeledkezni róla. Elmosolyodott.

— Hagyja csak kérem. Az aszszonynak őszinteségét tisztelni kell.

Hát jó — mondta Halmágyi —, ha nagyon muszáj, én tisztelem is a feleségem őszinteségét, csak nehogy belekeverje magát valami rágalomba.

— Rágalom? — kacagott Bözsike. — így volt szőrül szóra, ahogy mondom.

Kacagása ideges volt és nagyon rövid.

Az ember a küszöbön puha fát aprított, hogy elfoglalja magát a közbeszólástól.

De az asszony is kifulladt. Hirtelen töprengeni kezdett, mivel folytassa.

— Na és igen verte az asszonyt. Ha valamiért megharagudott, verte. De nemcsak akkor. Amikor részegen hazajött, mindig megütötte.

Küszöbre vágta a baltát Halmágyi-Hát ezt meg honnan tudod, szívem? Ott voltál? Láttad? Eccaka?

— Tudod, hogy nem jártam át hozzájuk! Csakhát... igen, az asszony többször megmutatta a karját meg a ... egyszer a csípején mutatott egy nagy zöld nyomot. Bottal ütötte akkor éccaka Sajgói

A baltát és az aprófát ingerülten földhöz vágta az ember.

— Most már csak azt mondja, kit gyilkoltak meg, Sajgót, vagy Sajgónét?

Ez talált. Bözsike nem volt szokva ilyen kemény beszédhez. Elhallgatott, fejét durcásan megdöntötte, köténye vállpántját kezdte tépdesnt.

A holttestet motorkerékpár