Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-21 / 42. szám

— Most még nem kell megmagyaráznom, de néhány év múlva... érted ...

Értem.

A gyerekek érzékenyek, fájni fog neki, s lehet, hogy meggyűlöl bennünket, hogy nem hagytuk a sorsára.

— Majd mindent megteszünk, hogy ne legyen fgy.

— Mi az a minden?

A pletyka nem ült el. Elég volt, ha véletlenül elfelejtette a mosókonyha kulcsát visszaadni, vagy ha a gyermek elsírta magát a folyosón és a derűs ég máris felhőkbe borult. Átköltöztek. Először vártak, azt hitték, olyan gyorsan elmúlik az egész, ahogyan jött, de később már nem várhattak. Mert az emberi beszédnek, a pletykának az a poloskával hasonló tulajdonsága van, hogy gyorsan

terjed. Az új lakásban nem volt fürdőszoba. Kérvényt nyújtottak be, hogy építsenek. A gyermek miatt. Sok erőfeszítésre volt szükség, sok utánjárásra, Időre, amíg aláírták. Cementet hoztak a ház elé, meszet és téglát. Valaki gyorsan kiszimatolta, ki alakíttatja a lakását.

Miért vagy szomorú?

Nem vagyok szomorú.

Látom a szemeden.

Ugyan, dehogy.

Látom, hogy sírtál is...

— Igen, sírtam. — És újra kibuggyantak a könnyei.

— Mert... azt mondták ... valamilyen к .. .nak a gyermeke miatt, akit nevelünk ... — és már nem lehetett érteni, mit mond, és ő nem is törődött vele, hogy a mondatot képtelen befejezni.

lAof

rótt, nem lóversenyezett, nem kártyázott, sőt nem is ivott. Az íráson és a tiszta vízen kívül tulajdonképpen nem is volt más szenvedélye. Sokszor mondják nekem, hogy milyen jól mulattak ők itt vagy ott Móriczcal, igy meg úgy cigányoztak. Hát az lehet, hogy apu ott volt, és az is lehet, hogy úgy látszott, mulat is. Hisz volt neki egy nagyszerű tulajdonsága: a téma kedvéért egy pohár bor mellett akár hajnalig is fent tudott lenni, úgy hogy élő ember fia el nem hitte, hogy ő nem olyan tempóban iszik, mint a többiek. Rajta semmi fáradtság nem látszott, az egész éjszakát remekül végig tudta „mulatni", persze csak akkor, ha erre valami téma ingerelte, mert különben a társaság kedvéért, de még jólneveltségböl sem szeretett fönt lenni. Korán feküdt, mert mindig korán kelt. Hajnalban dolgozott, általában ötkor, hatkor kelt és úgy délelőtt tizig tartott a napi adagja. Akkor megéhezett, bement az éléskamrába. Bicskával ette a reggelit, ami nem kávéból, kalácsból

vagy vajaskenyérböl állt, hanem előző napi maradékból. Nagyon szerette a maradék ételt hidegen. Kisanya szent borzadállyal nézte ezeket a rettenetes dolgokat. Ő meg is halt volna, ha neki kellett volna rántott levest, vagy töltött káposztát hidegen enni, apu meg így szerette.

Hogy milyen volt? Visszahúzódó ember, és mégis mindenki szerette őt. Valami különös tehetséggel tudta az embereket megszólaltatni, megnyitni. Nem csinált semmit, csak nézett, kérdezett, közben valami olyan bizalom, együttérzés áradt belőle, hogy az emberek legtitkosabb fiókjukat is megnyitották előtte, villamoson, vonaton, vad idegenek. Amikor kijött értem Svájcba, hogy hazahozzon, az ottani svájciakkal, bár nem tudott jól németül, éppen úgy beszélgetett, mint az alföldi magyarokkal.

Azt hiszem, az én apám az az Ember volt, aki megértett mindenkit, bármiféle nyelven beszélt is az.

NAGY JENŐ

CSERES TIBOR

FEKETE

— Nem kell félni, hazamegy szépen.

— Köszönöm — mondta az aszszony és biccentett.

Az őrmester nem Ült le:

— öt már fel nem támaszthatjuk.

Semmi pénz nem volt nála. Vallomást majd később kell

tenni.

— 0, istenem, dehogy ivott. Csak annyit, mint más. Reggel egy kortyot, meg este egy csöppet.

Csak a faluban, amikor leszállt a dinnyéskocsi üléséről, akkor kezdett reszketni Sajgóné. Könynye nem fakadt, válla, karfa és kezének feje mutatta a nagy indulatot, s éppen illett is arcához, még inkább helyzetéhez. Kendője csúcsa homlokán s álla alatt a csomó, két füle reszketett, a sötét fefkendö keretében az arca sötét és halott volt, de két, fürfként mozgó szeme mutatta, hogy él s nagyon is elevenen figyeli, mi történik. Mert ö nem cselekedett semmit, most derült ki, attól kezdve, hogy nagy sebesen felöltözött s kocsira vették, neki már dolga nem volt.

Az őrparancsnok kiküldte a lovast a test mellé, telefonált a járási, a megyei parancsnokságra. Aztán megadta magát a sorsnak, amely Sajgóné képében ott állt előtte vallomásra készen.

Búcsú és vásár egy napon, akadt elég dolga az őrmesternek s ráadásul a gyerekeinek megígérte, hogy a délutánt a hajóhintán és bolondkocsin tölti velük. Két fia volt s egy lánya.

Bármint is legyen, az a magát megadó Sajgóné úgy állt, mint az eleven bánat, mint a megbántott emberiség, amelynek baját azonnal orvosolni kell, s azonnal jegyzőkönyvbe kell iktatni.

— A mentökocsival szépen hazamegy asszonyom, a legjobb lesz, ha ott tesz vallomást majd az elvtársnak.

Hiszen telefonált már utánuk. Negyedórák alatt itt lesznek. Halottkém, rendőrorvos is jön velük. Elég, hogy a bejelentést is megtette.

Kezét a fázó asszony vállára tette, próbált a kendő közé nézni.

— Hazamegy szépen, nem kell félni semmitől.

Az asszony biccentett, s azt mondta: — Köszönöm — s leült az asztal mellé a székre, amelyet a panasztevők és ügyfelek szoktak használni.

Az őrmester nem ült le, mert arra gondolt, hogy a három gyerekkel ebéd után a búcsúba megy.

— Nyugodjon meg. öt már nem támaszthatjuk fel.

— Semmi pénz nem volt nála, annyi biztos.

— Vallomást majd a szemle után kell csak tenni!

— Ö, istenem, dehogy ivottI Csak annyit mint más! Nem többet. Reggel egy kortyot. Meg este egy csöppet! Na de mikor? Ha volt éppen otthon ital.

Az őrmester valamivel hangosabban próbálkozott.

— Az alkohol nem számít. Gyilkosság esetében! Ez nem autóvezetés! Ha 6 lett volna a tettes! De így!?

Jobb keze két ujját összedörzsölve mutatta Sajgóné:

— De miből, uram? Miből?

Leült most már az őrmester,

megadta magát:

— Mondjon el mindent! Tegnap ki járt maguknál?

— A fiamról nem szívesen beszélek, sírok, ha eszembe is jut. Ha van szívük maguknak röndér úr. Vagyis bocsásson meg — elvtárs. Vérbetegsége van szegénykémnek — vérzékeny, de hiába mentem vele, besorolták és onnan el is vitték. Hát nem elég az, hogy egyetlen gyerök?

Gyanakvóan nézett a rendőr ettől Sajgóné megszeppent.

— Nagyon szerette az apja. Annyira szerette, hogy amikor hazagyött a front után és meglátta, összecsapta kezét és azt kiáltotta: „Szakasztott én vagyok! Én éppen ilyennek képzelem magamat másféléves koromban! Fercstke! Fercsike!"

Valami hatást várt a rendőr szájából.

— Hát aztán?

Egy pillanatig tétovázott az asszony.

— Egészen kicsi korában. Néha. De mondtam: Majd, ha apád hazagyön, vegyen 6 a hátára! Vegyen ő a hátára... — elakadt, majd nagyon szaporán folytatta. — Olyan még nem volt, mint amikor hazagyött! Két hétig nem engedett felöltözni! Meg az ágyból is csak az étel miatt keltünk fel. csak úgy ni, egyingben. Fercsikét kölcsön adtuk a bátyámékhoz arra az időre. Ne lásson mindent! Jó vastag paszulylevest főztem, oldalassal. Arra rájártunk, míg el nem fogyott. Akkor aztán újat főztem! Napjába ötször is azt ettük! Képzelheti! Hajjaj. Amikor a két hét letelt, azt mondta: Csak azért engedlek felöltözni, mert mán nagyon ráuntam a főztödre! Így mondta, pedig nagyon istenfélő ember volt, a jó isten nyugtassa. Az édesanyja régi hívő! Hát azért... azért ő is felöltözött ám, nagyon belefáradt a sok feküvésbe!

A végét már lesunyt fejjel mondta, tenyerébe rejtette arcát. Valahogy azért mégis lesett, mit szól ez a férfi a csudálatos időkhöz, amikor az ö embere hazajött a hadifogságból.

— Nocsak!

Egy pillanatra egészen megfe'ledícezt'ek róla, • hogy a volt hadifogoly nem eszik többé vastag paszulylevest.

Az asszony restelkedett, amiért elárulta magát, de sóhajtása mutatta, meg ts könnyebbült általa. Amint a rendőr tett egy türelmetlen mozdulatot, mesélni kezdte Sajgóné végtelen jóságát, amelylyen a hozzáfordulókon segített. Majd apai jóságáról kezdett gyors szóval magyarázni: Fercsike már három esztendős korában tudott olvasni, mire négy esztendejét töltötte, nagybetűkkel má<le tudott írni mindent, amit csak akart.

Sóhajtott, szemlátomást akart volna sírni, elhelyezte azonban levetett fejkendőjét. A rendőr meresztette a szemét. Még nem érhette el az ötvenet, csak most látszott, meg ts riadt az őrmester attól a szemérmes pislogástól, amely a kendő alól felszabadult. Ijedtében felpattant, kinyitotta az ajtót, nem jön-e valaki. De nem jött senki. Mtndenki a búcsún töltötte az időt. Asztal mögé nézett az özvegy az üres székre.

— Nem akarom feltartani! Leg-12