Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-21 / 42. szám

TE HANH

Szülőfalum folyója

(Vietnami líra]

Falum smaragzöld folyóján bambuszfürtök képe rezdül; lelkem, mint a déli nap, szikrát hány a sima tükrön. Áramló vized, folyó, nem emlékszik volt napokra? Elfeledte, ami volt, múltba hullott hónapokat?

Életem habodban hagytam, ifjúság örök szerelme. Szülőfalumnak folyója, gyermekkorom gyors vize, drága smaragdzöld ere Dél-Vietnam talajánakl Mikor még a parti bambusz lombjából madárdal áradt, mikor még a víztükörre fickándó halak vetődtek, pajtások víg csapatával ugrottam habos szívedre, és te gyöngéden öleltél, szívem hevét hűsítetted, teljes testem cirógattad.

Azóta mind nagyra nőttünk, ki-ki választotta útját; van, ki éj-nap hálójával kedves partod mentét járja, van, ki szélben, nap-verőben töri a termékeny földet.

Ёп, 6 én puskát ragadtam, harcba hívott szülőföldem, s odahagytam drága partod.

De mint tengerről szállt szél s forrásod tápláló eső, szívem mindig feléd fordul, s kedves habjaid kívánja.

Messze északon lakom most, de szívemből két szent név szól súgva: Mién Nam, déli ország, azúr ege, arany napja gondolataimba égett.

Idegenre is emlékszem, s árnyas fának tövén délben most is felszökik szívemben hullámaid frtssesége.

HazámI szívem egy folyóvíz, északnak és délnek árad, nem fél színtől, zuhogótói. Viszontlátsz még álmom földje, viszontlátsz, falum folyója, viszontláttok, drága partoki

Tótfalusi István fordítása

Nem kell adni a szóbeszédre — számtalanszor elismételte már magában, például este, amikor az egész ház aludt, s ő a fehérneműt vasalta. Nem kell adni a szóbeszédre — olyan erősen meg akarta magát győzni erről, de mikor az újságért nyúlt, hogy eltegye az asztalról, és gépiesen belelapozott, csak a cikkek és hírek címét olvasta el, képtelen volt felfogni az értelmüket. Vagy nézte a televíziót, de fél füllel a hálószoba felé hallgatózott, ahonnan a legkisebb neszt is meghallani, már akkor, ha ott bármiféle nesz keletkezne. De a gyerek, ott az ajtó túlsó oldalán legtöbbször nyugodtan aludt. Ha véletlenül felsírt, elromlott az egész estéje. A televízió műsora sem érdekelte. Hiába csendesedett el a kicsi, s ő hiába ült újra a képernyő elé, olyan feszülten figyelt, sír-e fel újra, hogy a műsort egyáltalán nem tudta élvezni. Ellenkezőleg, ilyenkor csak azért ült vissza a fotelba, hogy férje észre ne vegye a nyugtalanságát. Legszívesebben ottmaradt volna a másik szobában a gyermek mellett és figyelte volna az álmát.

Sokáig tartott, amíg a gyermek mellett döntöttek. Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy mindketten meggyőződjenek róla, nekik sohasem lehet gyermekük. Ennek a bizonyosságnak a tudatában kezdték el látogatni hetente á gyermekotthont. Nem azért, mintha válogatni akartak volna; mindig biztosak voltak benne, hogy ebben semmiféle válogatás nem segít és csak azon múlik minden, hogyan nevelik majd. Először azért mentek oda, hogy egymásnak bizonyítsák, ez a leghelyesebb megoldás és hogy még mindig él bennük a kívánság, hogy gyermekük legyen, szülők legyenek. Erről soha senkinek nem beszélt. Szombaton délután, vagy vasárnap elmentek sétálni. A szomszédoknak úgy tűnt, túlságosan hosszú séták ezek, de nem tehettek mást. A vonatközlekedés nem volt valami jó városuk és N. között, ahol az intézet volt. Az .út csaknem egy óra hosszat tartott. Az autóbusz drága volt, ezért csak ritkán vették igénybe, amikor siettek. Takarékoskodniuk kellett, nem várhatják üres kézzel a gyermeket.

Amikor eljött a várva várt nap, és elintéztek minden hivatalos formaságot, taxit rendeltek. így kellett lennie. Mindig úgy képzelte, még régen, amikor nagyon fiatal volt és még csak álmában sem gondolta volna, hogy majd nem lehet gyermeke, akkor így képzelte el ezt a napot: az ünnepet. A szülőotthonban azt mondják neki, hogy holnap hazamehet és ő boldog lesz. A férje hozza a bőröndöt a belekészltett babaholmival és aztán a kórház előtt felbúg az autó, a férje kilép belőle, feléje int egy csokor virággal és pillanatok múlva találkoznak. Ügyetlenül a karjára ve-MIROSLAV DOBROVODSKf

szi a kicsit, félve, vigyázva. Aztán beülnek a csillogó kocsiba és az hazaviszi őket. Ezeket a pillanatokat pontosan elképzelte fiatal korában, s ismételgette magában, mint színész a nagy jelenetet a bemutató előtt. Gyönyörű, s megérdemelt pillanat lett volna ez, olyan, amilyen kevés akad az életben. Vágya azonban nem teljesült, ezért új kívánságának, a gyermek örökbefogadásának igyekezett e régen óhajtott nagyszerű és magasztos tartalmat adni. Taxival mentek a gyermekért és útközben a férje virágot vett neki.

Attól kezdve, hogy a gyermeket hazahozták, sok minden megváltozott. Lemondtak a vidám társaságokról, aztán kicserélték kis szobájukat, egy másfélszobás lakásba költöztek. Eleinte nem volt semmi baj. Aztán egyszer, amint lassan és fáradtan ment felfelé a lépcsőn — valaki megint elrontotta a felvonót — egyik karján a gyermeket vitte, másik kezében a tele táskát. Már elhagyta a második emeletet és egyre feljebb lépegetett, amikor R.-né halkan kinyitotta az ajtót. Vele egy időben Z.-né is kilépett a folyosóra. Hallotta, hogy mit' beszéltek: „Tudja, hogy annak az új asszonynak, ott fönt, örökbefogadott gyereke van?“ És aztán: „Ki tudja, miért nem lehetett neki.“ — A másik hozzátette: — „Biztosan valami szépség volt...“ És folytatták: „Az ilyeneknek sok férfi kell. Biztosan sok kaparása volt...“ — „Akkor nem csoda, ha nem lehet neki...“ „Egyszer én is hallottam, hogy...“ Elpirult és hirtelen nem tudta, azért-e, mert olyan nehéz a gyermek és ő kifáradt a sok lépcsőtől — vagy a szavaktól, amelyek úgy« belemartak: A gyermek álmosan nézelődött a karján és ő végtelen elégtételt érzett, hogy még nem értheti, amit az imént mondtak.

Este megszólalt:

— Olyan ostoba pletykákat hallottam. Rólam és a kicsiről... — és elismételte a folyosón elhangzott szavakat. Aztán megkérdezte: — Tényleg, sosem beszéltünk róla, mindig tapintatos voltál... el tudnád hinni?

— Nem.

— De ezek olyan szavak, hogy el lehetne hinni őket.

Igen, de nem rólad.

— Sosem gondoltál arra, hogy más oka is lehet a betegségemnek?

— Hagyd már abbal Jó, már abbahagyom.

És már ne gondolj rá.

— Jó, már nem gondolok rá. Megfürdette a gyermeket, ha ránézett, biztos volt benne, hogy senki a földön nem ingathatja meg, nem veheti el anyaságát. Igyekezett nyugodt lenni.

Igaz, sokszor bánkódott, amiért nem lehet gyermeke; tudat alatt érezte is, hogy ez szóbeszédre is adhat okot. De ez már régen volt, amikor még nem gondoltak arra, hogy más módon is lehetnek szülők. Azt, hogy valaki Így is magyarázhatja a betegségét, sosem merte volna gondolni. Még ha igaz lenne, nem bántaná annyira, talán csak szégyenné magát, önmagát hibáztatná, mert bűnös volna. Most azonban úgy tűnt neki, hogy mindenki egy hamis szemüvegen keresztül nézi, • amit egy felelőtlen orvos Irt elő.

A pletyka abban hasonlatos a poloskához, hogy gyorsan terjed, szaporodik. Elég végigmenni a városon és ládtelepszik — a szóbeszéd. Elég a fürdő füvére heverední és újra nyomodban a szó. — Bementek a kávéházba — pletyka és pletyka ...

Egy délután a gyermek az udvaron játszott.

Este azt kérdezte a férjétől:

— Mit csináljak? Mondd, — és elsírta magát — fattyúnak nevezték.

— Ki?

— A többi gyerek.

Biztos?

Igen.

Fulladozva sírt.

Tudták, hogy nincs értelme a gyermekek dolgába avatkozni, pofonokkal intézni el az ügyet. Éppen olyan értelmetlen lett volna, mint tudomásul venni. Hiszen nem róluk volt sző, és ő ezt nagyon jól tudta.

— Nemsokára jön és megkérdezi, mi az a fattyú.

— Ne sírj.

kerültem ki egy svájci faluba. A falu lelkésze fogadott be a házába. Volt ott már vagy nyolc gyerek. Én lettem a kilencedik és már az első naptól kezdve rendre írtam haza apunak, hogy én itt meghalok, nekem itt rémes, én innen elszaladok, kifutok a világból, énnekem itt cipőt kell tisztítanom. Mert minden gyereknek megvolt a feladata. Nekem az, hogy az összes gyerek cipőjét kellett tisztítanom. Meg voltam sértve, hogy én itt rabszolga vagyok. A lelkész házában szigorú fegyelem, nagy rend volt. Este korán kellett lefeküdni, különösen a kisebb gyerekeknek. Egyik este, parancs ide, parancs oda, kiültem a földszintre nyíló ebédlő ablakába. Úgy látszik, megfeledkeztek rólam, én meg elhatároztam, meg sem pisszenek, de itt maradok, még ha meg is dermedek a fáradtságtól. A papék meg úgy látszik elfelejtették létezésemet is. Már alkonyodott, vacsorához terítettek az ebédlőben s egyszeresük, ahogy ott ülök az ablakban, háttal az udvarnak,

egyszerre csak, magam mögött valami brummogó, krákogó hangra lettem figyelmes. Mintha szíven ütöttek volna, mert a furcsa hangot, hogy hm, hm ... ezt senki a világon nem tudta így produkálni, csak az én édesapám. Nem láttam még, hogy ki jön, hogy ő-e. Csak elkezdtem kiabálni, kivetettem magam háttal a kertbe és kiabáltam: Apu, apu ... Mentem, szaladtam a kapu felé és ő jött velem szemben a templom felől a lejtőn. Az egyik kezében egy bőrönd volt, a másikban egy óriási fehér tárgy, amolyan spárgából font hálóban cipelte, no meg az elmaradhatatlan sétabotja is vele volt, és úgy cammogott. Nyakába ugrottam. Nem tudott megölelni, mindkét keze tele volt és én „csak csüngtem ajkán szótlanul"... és sírtam és nevettem és ő is sírt és nevetett. Olyan volt nekem apu, abban a kis svájci faluban, mint a leányfalusi diófa. Olyan biztos volt, olyan igazi volt, olyan otthoni volt körülötte a levegő, a mosolya, a nevetése, az az apró,

huncut égszínkék szeme, és csak nevetett. És akkor bementünk az ebédlőbe és kiderült, hogy német nevelő szüleim jól tudták, hogy apu érkezik, csak nem akarták a meglepetést elrontani. Megvacsoráztunk. Vacsora után apu szeme rámvillant és előkerült az a nagy fehér valami, amit abban a spárgahálóban hozott. Hát egy óriási görögdinnye volt, bemeszelve fehérre, hogy ne romolják ... Igen egy görögdinnye nekem, Leányfaluból hozta haszontalan lányának, aki e pillanatban úgy sírt boldogságában, abban a kis svájci faluban, hogy úgy soha többé... én nem tudom, hány ezer kilométert tett meg, kettőt vagy hármat. Hozta és cipelte, mert nem egyenesen Svájcba jött ám, hanem itt is megállt, ott is kiszállt, itt is beszélt emberekkel, ott is. Ide oda utazott. Körülbelül tíz napig cipelte, hozta nekem azt a görögdinnyét. Aztán végülis hozzáláttunk a dinnyéhez. Apunak volt a feladata mindig a dinnyevágás Leányfaluban, persze most is ő nyitotta meg. Az első

szeletekkel a háziakat kínálta, de ezek szinte megriadtak ettől a furcsa, különös, bizarr, barbár gyümölcstől. Mi apuval nem hagytuk a magyar virtust, lassan visszavándoroltak hozzánk a kiosztott adagok és kettesben — ha hihetetlennek is hangzik — megettünk vagy tíz kiló görögdinnyét, ami — bevallom — nem harsogott már, mert végülis, hol van az a dinnye, amely kibírta volna ezt az utat. Egy kicsit kásás is volt, de azért mégis ez volt a legcsodálatosabb görögdinnye, amit életemben valaha is ettem.

— És egyik legszebb édesapjával kapcsolatos élmény Móricz Lilinek?

— Igen — a legszebb!

— Móricz Zsigmond nagyon szerette a jókedvű társaságot. Szerette, ha mások vígak, ha jól érzik magukat az ö körében, de ő maga amolyan csöndben félrehúzódó típusú ember volt, — legalább is így ismertem én őt.

— Hát igen, igaza van. S az emberek nehezen hiszik el, de ő nem pipá-