Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-21 / 42. szám

'

7^ e*y

„Mint a HNB dolgozója, a közrendi bizottság titkára, sokszor találkozom olyan esettel, hogy becsületes munkásszülők gyermekei, akik elhagyták a szülői házat, falujukat, és a városba mentek tanulni, laza erkölcsű lányként, kihágásokat elkövető fiatalemberekként tértek haza. Hogyan foglalkoznak velük az ifjúsági otthonban, ahol laknak, milyen nevelő munkát végeznek azok, akikre a szülők rábízzák őket: a nevelőik. Szeretném, ha írnának errőlI"

Dankó Margit, Bodrogszerdahely

Vajon vekünk ml volt „az lntri“? Nevelt-e bennünket, s jő volt-e benne? Vallatom a múltat, s a régi falak közt emlékeket keresek. Tiszta függönyök, az ablakban még mindig virító munskátlik, az ágyakon gyűretlen, vidám színű térítők, s a padlót csillogóra kefélt gumplit borítja. Ez tehát más, szebb, mint akkor volt. Mert tíz éve még csupasz volt a padló — és a legtöbbször tele volt zsírfoltokkal, tintapecséttel.

Kurllová igazgatónő lányai a közgazdasá ,.| középiskola és a népművelési továbbképző iskolia tanúiéi. Fényképezte: Llslck.-y

A folyosón takarítónők sürögnek, hordják, viszik a porszívókat, parkett-kefélőgépet. Akkortájt ez még a ml dolgunk volt, mármint a súrolás hetenként. A faliújság a folyosón a régi helyén. Csak a szöveg változott rajta:

Szeretnél te Is a Puskinova 4. utcai Ifjúsági otthc^ példás kollektívájának tagja lenni? Teljesítsd ; alábbi követelményeket: 1. Légy tudatosan fegyelmi), zett, viselkedj társadalmunk ifjú tagjához méltóan. 2. Ügyelj környezeted, az otthon, szobád tisztaságéira! 3. Átlagos heti előmeneteled ne legyen rosszabb

2.0- nál is Jobb tanulmányi előmenetelt érsz el, úgy

Ha ezt teljesíted, szabadon oszthatod be tanulás

Idődet, s este 20,00 óráig szabadod lesz. Ha még

2.0- nál Is Jobb tanulmányi előmenetelt érsz el, ügy este fél kllenc-kilenc óráig kaphatsz kimenőt,

Irigykedve olvastam a kecsegtető ajánlatot. MUye ) jó lett volna néha megnézni egy-egy jó filmet, vagy a szép napsütést kihasználva kószálni, kirakatoké t nézegetni. De a „stúdium“ fél négykor kezdődött hatig nem mozdulhattunk a tanulószobából. Megvé^ csoráztunk, újra vissza a tanulószobába.

— Haladni kell a korral — mosolyog az energ . kus igazgatónő. A technika, a tudomány, mindéig minden fejlődik. Nekünk, nevelőknek, is lépést ке:ц tartanunk.

Éppen a túlzott fegyelem, a mindenekfölött valö szigor volt az, ami a múltban nem engedte ígazá1 otthonná válni az internátusokat. Nekem az a véle. ményem, hogy nem fegyelmezni kell, hanem nevein^ Igaz, hogy ezt nehezebb, de szebb és eredményesebb munka.

130 lányom van. Faluból, a legkülönbözőbb családokból — más és más tulajdonságokkal, jellemvonásokkal — kerülnek hozzánk a lányok. Éppen az úgynevezett veszélyes korban. Tizennégy, tizenöt évesen. Az első hónapok a legnehezebbek, amíg megszokják az új iskolát, a várost, s a kollektív életet, a mi „házirendünket“.

A nevelés alapjait — természetesen — már a szülői házban megkapták, s lényegében ettől függ, mi hogyan tudjuk tovább alakítani, formálni jellemüket. Tipikus jelenség: az otthon túlzottan ellenőrzött, nagyon szigorúan fegyelmezett gyerek, itt nem tud mit kezdeni szabad idejével, ha nem irányítjuk okosan, nem szoktatjuk hozzá fokozatosan az önállósághoz. Mert azt is tanítani, tanulni kell.

Ez az a tudatos fegyelem, amiről a faliújságon beszélünk. Persze, a másik pont követelményeinek betartása sem könnyebb, mint az elsőé. Milyen sokáig eltart, amíg a szülői ház különféle rendjéhez szokott lányok megtanulják, hogy a lepedőt „ki kell húzni“, s hogy a párna alá sem harisnyát, sem piszkos fehérneműt nem szabad dugni.

Kurllová igazgatónő leglényegesebb „újításnak“ mégis a harmadik pontot tartja, amely jó előmenetel ellenében szabad időt biztosít a lányoknak.

— Sok kollégám eleinte hihetetlennek tartotta, hogy ilyen serkentő ereje van a jutalomként adott szabad időnek. A szobákban lakó kis csoportok szinte egymást biztatják, segítik, hogy a szoba elérje a két egész átlagot. Tavaly a lányaink felének nem volt rosszabb az előmenetele 2,0-nél. Néhány szoba pedig nemcsak ezt érte el, hanem 1,9—1,5 átlagot is.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ilyen tanulási tempó mellett a jutalmul kapott szabad idő inkább önállóságukat jelzi, mint azt, hogy valóban ennyi a tényleges szabad idejük. Még többet tanulnak, mint a régi módszer, a szigorú „stúdium“, betartása szerint, csakhogy gazdaságosabban bánnak az idővel. Állítom, hogy ez a jövő zenéje! Ma már csakis az önállóságra nevelés vezethet eredményre!

Külön öröm számomra, hogy a mi eredményeink alapján most már az összes szlovákiai ifjúsági otthonban bevezetik a most készülő, új házirendbe a tanulmányi előmenetel szerint adott szabad időt. Persze, csak fokozatosan, óvatosan. Az elsősöknél még nem, csak a másodikosoknál.

De nemcsak erre büszkék a pozsonyi PuSkinova utcai ifjúsági otthon nevelői és lakói. Ez az otthon az egyetlen a Nyugatszlovákiai Kerületben, amely kiegészítő továbbképzést nyújt a nevelőknek. Tavaly 23 nevelőnőt képeztek ki a kerület mezőgazdasági iskolái számára.

Helyes az, ha egy lánynak megtiltják, hogy fiúval járjon, csak azért, mert az apjának vagy az anyjának nem tetszik?

Miért, mitől születnek testi hibás gyermekek? Egy tizenhat éves lány már megtalálhatja az

„igazit“, lehet „egész életre szólóan“ szerelmes?

A lányok kérdeznek, a nőorvos válaszol. Csönd van a tanulószobában, mindenki figyel. Régi önmagunkat keresem arcukon, mozdulataikban. Hát igen. Az örök problémák, minden fiatal lány problémái. Csakhogy nekünk még nem jött előadást tartani erről az orvosnő, s mi sem mertük volna tőle megkérdezni.

— Őszinték az én lányaim. — Az igazgatónő az édesanya büszkeségével dicséri őket. Sokszor kopogtatnak az ajtaján „szívügyben“ tanácsot kérni. S ő nem tilt, parancsol, hogy „Nem szabad, hová gondolsz, ne merészelj senkivel sem járni,“ hanem így szól:

— Mutasd be nekem is, hadd lássam, olyan okos-e, csinos-e. S aztán szépen megbeszélik, hogyan tovább ... viselkedés, tervezés dolgában. Néha még levelet is segít fogalmazni, s öltözködés terén is bizalommal fordulhatnak hozzá a lányai.

— Van klubhelyiségünk, könyvtárunk. Televíziónk is, mint a legtöbb házban... Kirándulni járunk, kiállításokra, színházba, s fiú-otthonba, táncmulatságra. Természetes, mi is elkísérjük őket, ahogyan a mamák szokták.

És addig, amíg nem tudom meg, hogy révbe ért-e az életük, úgy aggódom értük, mint az édesanyjuk. Néha még évek múlva is visszatérnek hozzám tanácsot kérni, vagy egyszerűen csak beszámolni életük alakulásáról. Ma is ilyen öröm ért...

Egy házassági értesítést mutat. Aranykarikák, versidézet, a másik oldalon szöveg:

„Szabó Márta és Turzík Jozef szeretettel értesítik, hogy 1966. október nyolcadikán házasságot kötnek Komáromban.“

— El ne felejtsek nekik táviratot küldeni — írja a kis naptárba a feljegyzést. — Márta árva volt, végre igazi otthona lesz ... De nemcsak az ő esetében örülök, hanem a többi lány sorsát is figyelemmel követem, akiknek szüleik vannak. Mert nem minden szülői ház egyforma. Hány édesapával, anyával kellett beszélnem, hogy otthoni magatartásukon, egymáshoz — vagy a gyerekekhez való — viszonyukon változtassanak!

Persze, nem minden ifjúsági otthon olyan, mint Kurllová igazgatónőé. Vannak még olyanok is, ahol a legnagyobb szigor ellenére is előfordulnak kihágások — de ennek az otthonnak a munkája, az igazgatónő igyekezete azt bizonyítja, hogy nem kell félniük az édesanyáknak, a szülőknek a várostól, ha ifjúsági otthonba küldik gyermeküket. Természetesen akkor nem, ha helyesen nevelték, formálták jellemét, ha erkölcsi magatartásuk alapját jól építették.

— Aki négy éven keresztül az én lányom, abból rendes, becsületes ember lesz — cseng vissza fülembe az igazgatónő hangja. S a szép, kényelmes otthont, a nevelői szándékokat látva, ismerve — ezt el is hisszük neki. HARASZTINÉ M. E.

*i

J AZ AZ EMBER VOLT. AKI MINDENKIT

MEGÉRTETT, BÁRMILYEN NYELVEN

IS BESZÉLT"

2

Jegyzeteimet és magnófelvételeimet О rendezgetve, egy esztendővel ezelőtti beszélgetésemre bukkantam Móricz Li- Ч3 livel.

Kezdetben szabódott, mikor megkértem, beszéljen édesapjáról, de aztán 4J mégiscsak engedett. Hogy az emlékezés zsilipjeit felengedje, ahhoz talán az is hozzájárult, hogy elmondtam az "sj én generációm kapcsolatát s a magam viszonyát Móricz Zsigmondhoz. Nekünk Móricz Zsigmondot a Sarlósok bf hozták szívközelségbe, helyesebben ők 'З fedezték fel számunkra Zsiga bácsit. S Keszier Balogh Edgár, Szalatnai Ráchel Rezső, a Dobossy testvérek és Jócsik Lajosék jóvoltából olyan értelemközelségbe került, hogy lobogónk lett. Úgy néztünk rá, mint az új Mes- 1 siásra, aki az igazságot kereső, igazat mondó szavával a kilátástalanságba torkollástól az emberség erőt és bátorságot adó országútjára tereli felnövő fiatalságunkat.

Fiatal gimnazista koromban találkoztam vele először. Koráromban járt

Simonyi Máriával Basilideszéknél. Emlékszem, a házigazda fiaival a kertben játszottunk, amikor a vendégek megjöttek. Tulajdonképpen csak azért voltunk ott akkor a kertben, hogy találkozhassunk vele, hogy közelebbről láthassuk a MAGYAR ÍRÓT, így írtunk akkoriban, ha ráértettük, csupa nagybetűvel, akit már csak azért is szorosan szivünkbe zártunk, mert a papi gimnázium tanári kara talán az egy B. G. kivételével index alatt tartott, akárcsak Adyt. Az osztályban már két táborra szakadtunk és egyáltalában nem dicséretes, de határozottan ellenséges világszemléleti állásfoglalásnak számított, ha valaki a Tábortűzzel szemben Scherer bácsi Mi lapunk című ifjúsági lapját járatta. Mily villámokat szóró szemekkel és gúnyos megjegyzésekkel kísérték buzgólkodásomat egyes bencés tanáraim (én voltam a losonci diákújság komáromi terjesztője) amikor a havonta egyszer megjelenő lapot eljuttattam a diákelőfizetőkhöz.

Ott akkor a református templom mögötti kertben Móricz Zsigmond odaállt közénk, kezét nyújtotta, mi meg a találkozás szívélyességén felbuzdulva, a „Mi Lapunkról“ s az írónak a lapban megjelent írásáról, a Gyalogolni jóról, kezdtünk neki beszélni. Hogy miért? Mert tudtuk, hogy Móricz Zsigmond a kis diáklap munkatársa volt 1927-től s megmaradt annak a lap kimúlásáig. A fiúk nevetve említették, hogy én vagyok komáromi rikkancsa Scherer bácsi lapjának, s nekem ekkor úgy tűnt, hogy szeme még melegebben kereste pillantásomat, majd huncutkodva megjegyezte: „hát csak jól terjesszed, mert szivem szerinti diáklap az". Szóval ez volt az első találkozásom Móricz Zsigmonddal. A másodikig egykét évet még várnom kellett.

Prágában, főiskolás koromban, Móricz Zsigmondot egyik nevezetes prágai előadásáról kisértük haza a Palace szálló felé. Este kilenc óra lehetett, ahogy megérkeztünk a szálló kapujához. Az iró úgy látszik még szívesen együtt maradt volna a fiúkkal, mert felajánlotta, visszakísér bennünket a Vencel-téri villamosmegállóig. Meg is tette. Mi persze először szabódtunk s mert úgy éreztük, nem hagyhatjuk magára, hát a villamosmegállótól most mi kísértük vissza a szállóig. Nem tudom pontosan hányszor ismétlődött meg ez az ide-oda séta, de éjfél már rég elmúlt s Móricz Zsigmond még mindig velünk volt. Csak itt-ott szólt közbe. Inkább csak bennünket beszéltetett. Mi meg a diákvacsorától jóllakottnak nem mondható gyomrunk egyre erősödő morgását elfeledve, vagy inkább elnyomva, s bár a lábak is mind nehezebben cipelték már testünket, de csak kitartottunk, s titokban egymásra pislogva, némán ismételgettük: hogy Gyalogolni jó.

Ezután Móricz Lili kezdett nekem édesapjáról beszélni. Az íróról, az emberről, az édesapáról, családi kapcsolatairól s az írónak két nagy szerelméről, Holies Jankáról és Simonyi Máriáról.

— Engem mindig zavart a közvélemény furcsa felfogása Kisanyáról. Nem találták őt Móricz Zsigmondhoz elég megfelelőnek. Kimondanom is nehezemre esik, mert annyira nem érzem igaznak. A róla szóló írásokban is másodrangú pozícióba helyezik, márpedig ez csak részben igaz. Igaz és kétségtelen, hogy az elsőrendű szerepkört Móricz Zsigmond mellett édesanyám, Holies Janka töltötte be... Ez nem vitás, édesanyám apuval együtt harcolt, együtt izgult, együtt verekedték ki az élettől és a sorstól azt, amit elértek. Ö volt az, aki Leányfalut felépítette abból a nagyon kevés jövedelemből, ami akkoriban a fiatal írónak osztályrészül jutott. De aztán ő volt az, aki feladta a harcot, nem vállalta tovább az életet... Simonyi Mária édesapám mellett nem volt az a fajta múzsa, mint amilyen édesanyám volt, nem volt ő az, mint Holies Janka, aki felfedezte, kiterjesztette és kivirágoztatta apuban a művészetet. Simonyi Mária kész embert kapott. Egy országos hírű embert, akit milyen jogon kritizált volna úgy, mint azt Holies Janka tette, meg aztán kisanya nem is volt kritikus, csak rajongó olvasó. De impulzust nagyon sokat adott. Édesapám minden regényalakja, minden női főszerepe Holies Jankát ábrázolja. De mindig ott áll egy másik nő, a délibáb. Én ezt a magam megfogalmazásában délibábelméletnek mondom. Simonyi Mária volt a délibáb, az érthetetlen, a szikrázó, a különös, akit ha egy pillanatra el is ért, a másikban már elfoszlott valahol a levegőben. így például a Rokonok Magdalénája, vagy a Sáraranyban, amikor még nem is tudta, hogy Kisanya a világon van, már ott felcsillan. Aztán később a Betyárban mint Dea, az Erdélyi trilógiában mint Báthori Anna. Szóval ezek mind olyan vágyak, valami szikrázó különös másvilág, ami nem

olyan zord, nem olyan puritán, nem olyan kemény és harcos, mint az első asszony volt.

Éreztem, hogy közbe kell szólnom:

— Úgy vélem, helyesebben Móricz Zsigmond Írásaiból úgy hallom ki, hogy neki mind a két asszonyra szüksége volt, akár a levegőre. Számára mindkét asszony egyformán az élet sója volt. Akár az egyik, akár a másik hiányában nem lett volna teljes Móricz.

— fgy is van. Mindkettőre szüksége volt. Boldogtalan volt és rettenetes kitartó szenvedéllyel ostromolta azt a délibábot. Nemrégiben hozzájutottam azokhoz a „hétpecsétes" titok alatt őrzött Simonyi-levelekhez, amit örökségként nagynéném, Jolka-néni, Kisanyának nővére adott nekem, s amelyben körülbelül kétszáz Móricz levél volt Simonyi Máriához. E levelek eddig még soha sehol nem kerültek nyilvánosságra. Nincs is szándékomban közre adni őket. Szinte hozzá se merek nyúlni ehhez a hagyatékhoz. Egy két levelet kivettem abból a bőröndből és kibontottam. Valósággal sütnek ezek a levelek. A szenvedélynek az elementáris, gátlástalan, zsaroló szenvedélynek olyan ... olyan skálája, olyan különleges ízű ... nem is tudom ... szóval a délibáb utáni vágy.

Móricz Lili megjegyzése a levelekkel kapcsolatban nagyon megkapott. Nálunk is és természetesen Magyarországon is a viták egyre folynak, vajon az Írónak szerelméhez való viszonyát illik-e vagy nem illik közzétenni? Megemlítettem Móricz Lilinek, hogy azok közé tartozom, akik tagadják egyes irodalomtörténészek azon álláspontját, hogy a

világnak joga van nagyjainak minden, még legrejtettebb családi, személyi szerelmi titkainak feltárására és közreadására. Ez annyira családi, annyira személyi, annyira egyéni tulajdonjog, hogy azt hiszem, a széles nagyközönség számára kell hogy tabu maradjon.

— Nekem is ez a véleményem! Az az érzésem, az irodalomtörténetnek tulajdonképpen nincs joga ahhoz, hogy apám egészen intern, belső életét kitárja. Egy kicsit túlontúl anatómiai beavatkozás ez, amolyan boncolásféle. Nem tartom jogosnak, sem Ízlésesnek, hogy egy ember legbensőbb élettörténését egyszeriben kitárjuk. Különösen akkor nem, ha nemcsak hogy távolabbi, de egész közeli hozzátartozói, gyermekei, testvérei, sógorai, közvetlen rokonai még élnek. Tudom, az irodalomtörténet ebben engem elmarasztal, mert Cine Mihály egyszer azt mondta nekem: Az irodalomtörténetnek mindenhez joga van, mindenkiből kicsikarni azt, amit a társadalmat érdeklő nagyságról csak tud.

— Mindenesetre diszkutábilis, — vetettem közbe. És megkértem, beszélne Csibéről is. Lehet, hogy az előbbi megjegyzés után mostani kívánságomat érthetetlennek tartják majd sokan, de úgy érzem, ez a téma nem tartozik a belső — a családi titkokat rejtő kérdéskomplexumok közé, hisz maga az iró teljes nyíltsággal vallott Csibéről.

— Apa Csibét egész különös körülmények között ismerte meg. Egyszer átment az akkori Ferenc József, a mai Szabadság-hidon és a karfáról leszedett egy kislányt, aki egy kétségbeesett pillanatában vízbe akarta vetni magát. Szerencsétlen apátion, anyátlan lelencgyerek volt. Aput ez a találkozás nagyon megrázta. Megrázta, hogy egy emberke ilyen körülmények közé kerülhetett. A fiatal lánnyal való ismeretsége egyszeriben feltárta előtte a nagyváros perifériáját. Ez a lány közelebb hozta a külváros levegőjét, tengernyi furcsaságát, a sorsokat, a döbbenetes nyomornegyedeket, azokat a durva és nyers erőket, amelyek ott feszültek és robbanás előtt álltak. Mindez ezen a lányon keresztül egyszere kitárult előtte, mint egy legyező, az egész nagyvárosnak az a része, amely apám számára ez idáig, ha nem is teljesen, de ezért mégiscsak ismeretlen volt. És megszédült attól, amiben ez a lány eddig élt. (Apu már akkortájt Kisanyával nem élt egy lakásban. Nem váltak el, csak külön éltek.) Ennek a lánynak volt egy ellenállhatatlan tulajdonsága. Hihetetlenül bájos volt. Olyan zamatos, olyan friss, nyers és őszinte. Olyan szókimondó és olyan gátlástalan, hogy az Írót valósággal levette lábáról. A Kisanya jólnevelt és fegyelmezett élete után ez furcsa, megbabonázó érdekesség volt számára. Habzsolta a történeteket, melyeket részben a lány mondott el, vagy melyeket ö maga élt át ezek között az emberek között. Ebben az időben valósággal ontotta magából a Csibe-novellákat. Szinte beleszerelmesedett az új s eddig ismeretlen környezetbe, s a vele járó furcsa életmódba. Később Csibét magához vette Leányfalura. Mi, a három Móricz lány akkor már elszakadtunk az otthontól. Mindegyikünknek megvolt a maga családja, férje, gyereke ... Hát neki is kellett valaki, aki... aki ott van

mellette és háztartását vezeti. Mi, a lányai egy kicsit megdöbbentünk, hisz jólneveltségünk, megrögzött életformánk számára ez idegen volt. Sőt egy kicsit adtuk is a megsértettél, ez meg egyre gyakrabban és jobban adott okot apu és a köztünk kirobbanó viharra. Szegény sokat szenvedett emiatt, fájó, de. akkor nem tudtam miért szenved, csak most tudom, hogy a visszaemlékezéseket kicsit rendszereztem magamban. Csak most, felnőtt ésszel jöttem rá, hogy tulajdonképpen azért voltak a nagy viharok, azért éreztük, hogy apu elszakadt tőlünk, és mi tőle, mert mi lányok, valahogy olyan „Naplemente előtti", olyan Hauptmani, polgári gondolkozásmóddal ítéltük meg Móricz Zsigmondnak ezt a kapcsolatát, és nem tudtuk felfogni benne az alkotói szenvedélyt. Csak most érzem, mennyire fájhatott neki, hogy akkor annyira félreértettük őt... Hát igen, ma már az ember másként nézi a dolgokat. Csibe a Csibe-novellák és az egész hozzákapcsolódó újfajta Móricz, az irodalomé lett, és nélkülük talán nem is volt igazi írói mondanivalója.

— Móricz Lili számára melyik a legmaradandóbb élmény, amelyet őriz édesapjával kapcsolatban?

— Sok van, de a legkedvesebb és legmeghatóbb élményem és emlékem svájci kirándulásom idején történt, közvetlenül édesanyám halálát követően. Alig voltam tízéves, ez idő tájt a gyermekvédő liga Svájcba, Hollandiába, Belgiumba vitte ki családokhoz a szegény kismagyarokat. És én is így