Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-21 / 42. szám
Ш -Ш г * г Ж Ж ^ , ' ||г Л ' . . A MUNKÁSNŐ Agafonova és Natasa Domanova, a brigád szakszervezeti vezetéje a jelentés korkülönbség ellenére is jé barátnők. Az üzemben megállás nélkül gördül a gumicsizmákat szállító futószalag. A nagy ventillátorok szüntelen zúgással áramoltatják a levegőt, de a gumi erős szaga Így is érezhető. Ez érthető is, hiszen a moszkvai Vörös Öriás Gyár gumilábbeli-készítő üzemének futószalagjáról naponta több százezer pár gumicsizma kerül le. — Hol van a munkavezetőjük? — A futószalagnál ülő egyik munkásnőtől kérdezem ezt. — Tánya Agafonovát keresi? — Az imént volt itt. Ügy látszik az előkészítő üzemegységbe ment . . . Viszont az is lehet, hogy az igazgatónál van . . . Most már ne járjon utána, mert visszajön. Alig telt el tiz perc, a munkavezető máris jött. De nem abból az irányból, ahonnan vártam. Látszott rajta, hogy nagyon elfoglalt; meg-megáll, beszél valamit a munkásokkal. Ahogy járt, kék felső köpenye csak úgy libegett utána, megmutatva sovány, lányos alakját. Nagyon lendületesen mozgott. — Elnézést, hogy megvárattam, sok a dolgom. Már hallottam, hogy újságíró jár az üzemünkben. Tudja, a mi „női“ üzemünkben a hír gyorsan terjed ... Futószalagon . . . Csak azt nem tudom, hogy fogunk itt a zajban beszélni. De meg hogy is lehet tárgyalni munka közben?... És így a moszkvai este egy kis tiszta, ízlésesen berendezett egyszobás lakásban köszöntött rám. Tánya férje, Jura is bekapcsolódott a társalgásba, ő szintén a Vörös Óriás Gyárban dolgozik. Lakatos. Tánya beszélt, Jura pedig velem együtt figyelmesen hallgatta. — Tulajdonképpen egész életem összefügg a gyárral. Már elődeim is ebben a gyárban dolgoztak. Régebben a cipőiparban nem fizettek valami jól. Érthető hát, hogy a munkások nem sokáig maradtak meg a munkahelyükön. De mi Jurával nem gondoltunk arra, hogy odébb álljunk. Most már az üzem új módszerrel működik, és az üzemegységekben elért megtakarítások kihatnak a munkabérre is. — Szereti a szakmáját? — Már hogyne szeretném. Mondtam, hogy egész életem ezzel függ össze. Amikor beálltam a gyárba, szinte gyerek voltam, még 16 éves sem. — Jura, fordult Tánya a férjéhez, azt hiszem egy évben kerültünk a gyárba? — Igen, csak te a futószalaghoz álltái be tanulónak, míg én a szakipari iskola után szakmunkásként kezdtem működésemet. — Hát, bizony elég régen volt az már, — mondja elmerengve Tánya, azóta már Gálka is csaknem felnőtt lett. (Gálka Agafonovék lánya.) . . . Tánya Agafonová akkor volt gyerek, amikor a gyerekek a hátországban a felnőttekkel együtt kovácsolták a győzelmet a háború alatt. 1942-t írtak . . . Nár volt. Aznap a városnak különösen szép napja volt. A háború ellenére is mindenki boldog volt, hisz a fasisztákat nemrég űzték el Moszkva alól. — Barátnőimmel együtt egyszer összegyűltünk az iskolánál, s azon kezdtünk tanakodni, hogyan segítsünk a frontnak, — meséli Tánya. — Valaki azt javasolta, hogy menjünk Moszkva Halancsevka negyedébe, a munkástoborzó irodába, ahol tanulókat vesznek fel a moszkvai gyárakba. Amikor az irodában megtudták, hogy a Vörös Óriás tőszomszédságában lakunk, mindnyájunkat elhelyeztek a gyárban. Amikor irataimat beadtam a személyzeti osztályra és mindent elintéztem, otthon így szóltam anyámhoz: „Most már együtt fogjuk készíteni a sárcipőket!“ Bár a háború alatt nemcsak lábbelit gyártottunk, eleget tettünk a különleges megrendeléseknek is. Anyám elsírta magát. Nem akarta, hogy a gyárban dolgozzak, mert nagyon nehéznek találta a gyári munkát. Minden vágya az volt, hogy egy kenyérboltban helyezzen el eladónak, mert a háború alatt elég sokat éheztünk . . . — Tehát szülei akarata ellenére állt be a gyárba dolgozni? — Bizony, — mondja nevetve Tánya. De tettemet azóta sem bántam meg.- És már régen munkavezető?- Huszadik éve. Húsz év . . . A látszat az, hogy Tánya nem fejlődik. Húsz éve ugyanazok a problémái, ugyanazt csinálja: felügyel a műszaki feladatok teljesítésére, foglalkozik a munkabérrel, a munkafegyelemmel, a tervfeladattal, rendezi a munkások egyéni kéréseit, néha a saját személye ellen irányuló panaszokat is. Más már régen megunta volna mindezt, más már régen igyekezett volna kitörni ebből a körből, igyekezett volna más munkát keresni. Tányának is több alkalma volt arra, hogy más munkát végezzen. Többször javasolták neki, hogy töltse be az üzemi szakszervezeti bizottság megüresedett elnöki tisztjét. Egyszer már csaknem rá akarták erőszakolni ezt az állást, de Tánya nem állt kötélnek. — Tudja, néha magam is elgondolkozom, mi fűz olyan erősen a brigádhoz. Néha annyit szaladgálok, hogy munka után majd lerogyok. Hol a selejt miatt van baj, hol nincs tára a kész termék csomagolására, és más ezerféle baj akad. Ilyenkor magam is úgy érzem, hogy otthagyom az egészet. De reggel, amikor munkába indulok, majdnem mindig arra gondolok, mit csinálnak majd nélkülem brigádom asszonyai, lányai? Jó, jó, tudom, nincsenek pótolhatatlan emberek, csakhogy nekem se lenne ám könnyű nélkülük. Munkavezető vagyok, de minden munkafolyamathoz értek, s akármikor beállhatok akárkinek a helyére. A gyárban Tányáról mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél. A munkások azt mondják, hogy előtte minden ajtó ki-FEGYVERSZÜNET AZ OLAJFÁK ALATT Mussolini az olasz nép akarata ellenére háborúba sodorta Olaszországot. A tömegek nyomása végül mégis kikényszerítette bukását, amelyet törvényszerűleg a náci Németországgal való szakításnak kellett követnie. Badoglio marsall, miniszterelnök, igyekezett felvenni a diplomáciai kapcsolatokat a Szövetséges Hatalmakkal, akik azonban tartózkodóan viselkedtek, mert tartottak a fasiszta körök újraéledésétől. A szövetségesek egységei ezalatt már partra szálltak Szicíliában. Az olasz hadsereg demoralizálódott és csak kedvetlenül harcolt. Ez az időszak egyenesen egy „lassított" film forgatókönyvéül kínálkozik, hiszen minden szükséges kellék megtalálható: festői környezet, változatosság, drámai elemek, izgalom, félreértések, bonyodalmak, valamint komikus események, mondhatnák „gag"-ok is. 1943. július 25-én a Nagy Fasiszta Tanács megbuktatta Mussolinit és III. Viktor Emánuel király Bcdoglio marsallt bízta meg az új kormány alakításával. Ez a kettős határozat nemcsak belpolitikai változásokat jelentett, de előkészítette a Berlin— Ráma-tengely felbomlását és Olaszország kilépését a háborúból. — Az idős marsall igyekezett felvenni a diplomáciai kapcsolatokat a szövetségesekkel. Ilyen értelemben tájékoztatták a Vatikánba, Lisszabonba és a marokkói Tangerbe akkreditált olasz diplomatákat. Marras tábornok, a berlini olasz katonai attasé ezzel egyidejűleg katonai segítséget igyekezet szerezni Hitlertől. Mert ha Németország válasza elutasító — mondta Marras —, Olaszország fegyverletételre kényszerül. Hitler erre a bejelentésre idegrohamot kapott. Ennek ellenére látható volt, hogy a háború befejezése kikerülhetetlen. Amikor ugyanis Ambrosio tábornok Feltre-ben 15 német hadosztályt kért, Keitel tábornagy elutasította a kérést. Mit tehetett ilyen körülmények között a megtizedelt és tönkrement Olaszország, amelynek katonai ütőképessége a nullával volt egyenlő és városai a heves légitámadások állandó célpontjává váltak? Első közeledési kísérletei a szövetségesekhez nem sok sikerrel kecsegtettek. Úgy hírlett, hogy a fegyverszüneti feltételek rendkívül kemények lesznek. Az olaszok azonban bíztak hagyományos diplomáciai jártasságukban és enyhe feltételeket — sőt ki tudja, — talán esetleges szövetséget is reméltek. Badoglio 1943. augusztus 10-én döntött. Tisztjei egyikét, Castellano tábornokot megbízta, hogy Liszszabonban tárgyalásokat kezdjen az angolszász vezérkar képviselőivel. A vatikáni angol nagykövet, Arcy-Osborne, Castellanonak levelet adott át, amellyel Lisszabonban igazolhatja magát. Castellano tábornok, a fiatal, karcsú, elegáns és művelt férfi inkább ügyes pénzemberre hasonlított, mint katonára és feltűnés nélkül megjátszhatta signore Raimondi, a deviza-ügyosztály Lisszabonba beosztott vezetőjének szerepét, nyugodtan bevárhatta az olasz nagykövetség Santiago de Chiléből érkező tagjait, akik a diplomáciai viszonyok megszakítása után hazaindultak. Castellano, a lisszaboni olasz konzul, Franco Montanarival együtt indult el Rómából és augusztus 17-én érkezett meg Portugáliába. Megérkezése után azonnal jelentkezett sir Ronald Huhg Campbell angol nagykövetnél. A szövetséges tábornoki kar megbízottjai augusztus 19-én húsz órakor szálltak le a lisszaboni repülőtéren. A megbeszélések 22,30 órakor kezdődtek sir Rónáidnál. Castellano egy kisebb beszámolót készített elő. Smith egy kézmozdulattal félbeszakította és átadott neki egy gépírásos papírlapot. A szöveg tizenkét — Eisenhower által aláírt — pontot tartalmazott. Csaknem minden sorban előfordult a „surrender" (megadja magát) szó. A szövetségesek követelték az összes hadműveletek azonnali beszüntetését, a kapcsolatok megszakítását Németországgal, az összes szárazföldi, tengeri és légi támaszpont átadását, a szárazföldi, tengeri és légi hadsereg lefegyverzését, a külföldön állomásozó hadosztályok visszahívását stb. Castellano csaknem reszketett, amikor az okiratot végigolvasta. — Hiszen — szólalt meg — feltétel nélküli fegyverletételt követelnek! . . . — Igennel vagy nemmel válaszoljon — mondta Smith nyugodtan és hozzátette: — Augusztus 25-e a legutolsó időpont a válaszadásra. Rendben van! — mondta. — Ezt a szöveget kormány elé terjesztem. De mielőtt eltávozhatott volna a megbeszélésről, valóságos vallatásnak kellett magát alávetnie. Az amerikaiak nem voltak kíváncsiak Olaszország valódi helyzetére (éppen olyan jól ismerték, mint Castellano), hanem nem bíztak benne és azzal gyanúsították, hogy a tárgyalásokkal az Appenninfélszigeti partraszállás titkát akarta megszerezni. Röviden azt akarták megtudni, — amint később Castellano maga is megírta, „hogy nem meséket mondani és kijátszani jöttem-e őket" (per contare fiottole a far il furbo). A szövetséges bizottság másnap elrepült Lisszabonból. Castellano legszívesebben mielőbb visszatért volna Rómába, azonban kénytelen volt végigjátszani signor Raimondi szerepét és ezért meg kellett várnia a chilei nagykövetség személyzetének érkezését és velük együtt Lisszabonból vonattal utazni az olasz fővárosba. Csak huszonharmadikán indulhattak el. A kerülőkkel, vég nélkülinek tűnő megállásokkal, riadókkal és bombázásokkal meg-megszakított út hosszú, fárasztó és veszélyes volt. Csak augusztus 27-én, a szövetségesek által meghatározott időpont után érkeztek Rómába, és ez a késedelem csak fokozta az amerikaiak ingerültségét és bizalmatlanságát. — A választ holnap nulla órakor, vagyis a szeptember elsejéről másodikára virradó éjszakán kell kézbesíteni. Rómában hosszú vita után Castellanót bízták meg az aláírással. A választ szeptember elsején 19,30 órakor adták át az angolszász megbízottaknak. Amikor Castellano szeptember 2-án visszatért Szicíliába, arról értesült, hogy Eisenhower érkezését várják. Mialatt az összes szükséges iratokat előkészítették az aláírásokra, a szövetséges tisztek egyike felszólította Castellanót, hogy adja át írásbeli meghatalmazását. — Semmi ilyennel nem rendelkezem — válaszolt Castellano. Smith kitört: — Micsoda? Nincs írásbeli meghatalmazása? Castellano tagadó válaszára Smith valóságos idegrohamot kapott. Ezután Cassibile és Róma között megindult a rádiogramok és rejtjeles táviratok áradata. A felmentő távirat szeptember 3-án 16,30 órakor érkezett, Castellano hivatalos meghatalmazást kapott az aláírásra. A titkár az asztalra helyezte a 2—2 gépelt oldal terjedelmű megegyezés három példányát. Amikor befejezte az olvasást, idegesen aláírta a titkár által meghatározott helyeken, és a nevében előforduló „t"-t hosszú vonással áthúzta. Utána írták alá Smith és a többiek. Az aktus végeztével Eisenhower és a többi tiszt
