Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-14 / 41. szám
megszorítja Karját a könyökhajlatbaín. A meredek, macskaköves út hamar ért fel a dombtetőre, legalábbis az asszonynak úgy tetszett. Ocneru vacsorát rendelt, muskotályt Ittak. — Szeretem a tiszta borokat, maga tudja, hogy az apám szőlőmunkás volt? A zenekar halkan, lagymatagon játszott, néha a zongorista végigtrllláztatta ujjait a billentyűkön. Párok keringtek a táncparkettán, az asztalok fölött kigyúltak a szines lampionok. A bejáratot őrző kikészített szarvasfejből zöld szemek villantak elő és aludtak ki. — Csókolom a kezedet... — köszönt oda Elzának egy elegáns férfi. Az asszony visszamosolygott, és azt súgta Ocnerunak: A volt férjem barátja. Ocneru cigarettára gyújtott és megsimogatta az asztal fölött az asszony fehér, nagyon törékeny kezét. — Ne üljünk át egy csendesebb sarokba? Elza tekintete lesiklott Ocneruról, végigbolyongta az egész termet. Érezte, hogy lesik, figyelik őket. A bárpult mellett Szenes Adám, gépészmérnök, gyári kolléga. Miután elváltak, udvarolni próbált neki. Szépfiú. „Nyolc rend öltönyöm van, mind külföldi szövet.. .“ Most is finom öltönyt viselt. Fehér inge szinte virított. .. Aztán a mellettük levő asztalnál Péter barátja. Tejfölös nyulat eszik áfonyával. Ártatlan, merengő arccal trancsírozza a húst. Holnap reggel első dolga lesz, hogy telefonáljon Péternek... Az asszony egy pillanatra egészen szorosan lehunyta a szemét. Itt akarok maradni! Ocneru bort töltött. Még sohase volt ilyen szép. Elza nevetett. — Mindig ilyen voltam, lehetséges, hogy maga lát másnak Ocneru nem ellenkezett: — Tudja, mire gondoltam, amíg ma este vártam? Az asszony tekintete kérdéssel futott fel a férfi arcára. — Fogalmam sincs, hogy maga mit vár tőlem... de talán nem olyan sokat, hogy csalódjék bennem. Koccintottak. A zenekar romantikus, mélabús francia dalba kezdett, a dizőz dekoltált ruhában, rossz hangsúllyal énekelte: Tömbe le neige et tu ne viendra pas ce soir... Az ablak előtt hulló levelek keringőztek, s a férfiből kitört a szerelmes emberek örök féltése, félelme. — Két éve, hogy elváltak, azóta egyedül él? Az asszony kissé előredőlt, mintha elfáradt volna. Haján átszüremlett a huzat lóbálta lampion fénye. — Ha ebben a kisvárosban az elvált asszony nem akarja, hogy erkölcstelennek bélyegezzék, vállalnia kell a magányosságot... És maga vállalta? — Főleg azért, mert nem találkoztam olyan valakivel, akit valóban közelállónak érezzék magamhoz ... A kislányommal élek. — Ajka vonala megkeményedett; szögletében láthatatlan ránc vonala vetett árkot: — Egyetlenegyszer, éjszaka feljött hozzám a volt férjem. Esett az eső, nagyon rossz idegállapotban volt. Sírt, hogy nem képes feledni, hogy még mindig engem szeret... megsajnáltam. Látott már valaha síró férfit? —- Ügy nézett Ocnerura, tágra meredt, rebbenés nélküli tekintettel, mintha egész életében emlékezni akarna ennek a percnek a töredékeire is. A férfi ajkáról feloldozásként koppantak le a szavak: — Láttam. Táncolunk? Tánc után Elza elrendezte a haját, a mosdó tükre előtt vékonyan rúzst kent fel az ajkára. Tíz óra. A mosdó mellett telefonfülke ... Ha a gyerek nem alszik, biztosan meghallja a csengetést. Tárcsázott. Péter vette fel a kagylót. Éppen most kerestelek Klárinál. De hiszen nem ott vagyok! Csend. A vonalon gyenge áthallás. Valaki hahotázva nevetett. — A gyereknek azt mondtad, ó, te őszinteség — Kérlek, hagyjuk ezt az iróniát. Mi van a gyerekkel? — Mi lenne? Képtelen elaludni, arról panaszkodik, hogy ezer tű szúrja a fejét. Jössz most haza? Elza nem válaszolt. Ezt az „ezer tű szúrja a fejemet“ a nagyanyjától hallotta Krisztina. A férfihang hallózott a vonal túlsó végén. Elza helyére akasztotta a kagylót. A folyosónak fokhagyma és zsíros hús illata volt. Megborzongott, A tálakkal siető pincérek meglökdösték. Sápadtan ült le Ocneruval szembe. A mérnök kávét rendelt, és éjfél után hazakísérte Elzát. Az utcájukba érve a férfi átölelte Elza vállát. — Ne hidd, hogy az életed befejezett,-hogy így kell élned majd mindig. Én ismerlek a legjobban, én tudom, mit érdemelsz... — Egymásba karolva és nagyon lassan mentek. Ocneru arra kérte: — Csak tíz percre szeretnék feljönni, látni akarom a kislányát. Alszik a gyerek. Nem számít, még jobb is. Elza megtorpant a kapu előtt. Abban a pillanatban biztosan tudta, hogy csak az ugrásra kész jnedve tekintete lehet ilyen: kíváncsi, makacs és vad. Most igazán lehetetlen. De miért? Lehetetlen. Ne kérdezz semmit. A hold néhány pillanatra kibújt a felhők mögül. A kopár fák árnyai megnyúltak a házak falán. Ocneru egy percig habozott. — Értem... — Sarkon fordult és köszönés nélkül elment. A gyerek aludt. Péter néhány soros levelet hagyott a hűtőszekrényen: „Holnapután 12 körül jövök Krisztináért...“ Nem gyújtott villanyt, bundáját ledobta az ágyra, és befészkelte magát a fotel sarkába. Minden fekete és csendes, csak a telefon biztató fehérség. Meg kell szólalnia. Ocneru a szállodáig lehiggadt és nyomban telefonált. .. Három hónap óta hetente hívta Bukarestből. Elza valahányszor a hívásra várt, magán érezte Ocneru tekintetét. Szelíden, cammogón száz kilométereket tett meg feléje a vékony telefonhuzalon keresztül. A telefont hajnal felé az ágy mellé húzta és lefeküdt. Reggel beteget jelentett és szabad napot kért. A vekker hangosan ketyegett a konyhakredencen. A gyerek szaloncukrot kötözgetett. Fél kilenc... A repülő fél tizenegykor indul. Ocneru még egy óra hosszat a szállodában van. Neki várnia kell a hívással. Egyetlen okos dolog, amit tehet: várni. Aki megteszi az első lépést, annak fontosabb a magyarázkodás. Van még női hiúság is ... Kilenckor ruhát kapott magára. A lába is sajgott a tűsarkú cipőben, amint végigszaladt a meredek úton. Szidta magát, csak hiperérzékeny entellektüelek képesek ilyesmire: ambíciók . . . kontraambíciók ... A virágüzletben meleg és nedves volt a levegő, szegfűillat itatott át mindent, Elza rámutatott egy kínai vázára: leség Hogy hívják ezt a virágot? őszi margaréta ... őszirózsafé-Három szálat kérek. CSERES TIBOR FEKETE Köves őrnagyot keresem. — Se úr, sem elvtárs? — emelkedett fel Burián egy fürttel, de nyomban elhallgatott. — Nem ismerem a rangokat, nem tudom a megszólításokat se. Biztos szavú asszonynak látszott. Férfiszemnek is, rendőr szemnek is valaki. Köves eldobta, leejtette a fürtöt. — En vagyok az. A nő nem mutatkozott be, hanem a letakart test felé intett, innen nem is igen látszott. — Engedje, hogy megnézzem. Köves töprengett. Legalább is lassan kérdezett. — Mtért? — Ismertem. — Ismerték mások is. Megtörtént már az azonosítás. — Látni szeretném. — Rokon? — Nem. — Csak kíváncsiság? — Nem. Egyre Inkább rendőri beszélgetéssé vált a kérdezgetés, de mégsem támadt félelem a nőkben, amint ilyenkor lenni szokott. A férfiak mögött ott állt Halmágyiné is, Bözsike. Köves hangfa enyhe maradt, érezni lehetett belőle, nem fogja megtiltani a kíváncsiságát. A helyzettel nem egészen ismerős ember módján fejmozdulattal serkenteni próbálta Buriánt, de meglepte, Burián milyen tágra nyílt szemmel nézi a nőt. Megnézte most egy pillantással maga is alaposabban, és megállapította: szép nő. Fiatal és büszke is, de inkább a szomorúsága szép. — Tehát nem kíváncsiság. — Nem. — Látni akarja még eqyszer? — Igen, mert mondták nekem, ha elviszik boncolni, talán nem is lehet már azután megnézni. Köves megindult, s ezzel hozzájárulását adta a nő kérelméhez. Átlépett a kis árkon, a nő is áttolta a kerékpárt. Burián egy mozdulattal segített neki ugratni a gépet. Halmágyiék, meg az orvos-a szőlő szélében maradtak. — Ez az őrnagy úgy viselkedik — dörmögte Halmágyi —, mintha soha nem járt volna falusi emberek között. Az orvos nem bírt betelni a muskotállyal. Teleszájjal beszélt: — Három hete sincs, hogy lehelyezték Pestről. Isteni ez a muskotály. Kiáltás hangzott. „Doki! Doki!“ — Nem bírnak meglenni nélkülem. Odaadta fürtjét Halmagyinénak. A halott arca vtaszbarna volt, de a férfiak csak a nőt nézték. Tehát nem volt vőlegénye? — Nem is lehetett. Nős ember volt. Felesége volt neki. — Értem. Csak megkérte magát. — Igen, az utóbbi időben háromszor is. Az orvos várakozott. — Mondd kérlek, hogyan teszitek kocsira? — Tepsivel. Vihetjük? — Nem. Még ne. Mindnyájan ámultak a nő merev nézésétől, mintha semmilyen indulat nem háborította volna. Most leguggolt a nő, egy száraz akácgally-darabot emelt fel, egy lépésnyire megközelítette a fekvő tes tét. Olyan hirtelen csinálta, érkezésük sem volt a tiltakozásra, hogy „nem szabad". Pedig látták, az ágacskával, mint egy férget, meg akarja piszkálni a holtat. Talán az arcát is hagyták volna. De a pálcika az elkülönülő lilás-zöld gombot mozgatta meg kíváncsian. A katonazubbonyból készített kabát külön színű gombját. Jobbra-balra mozgatta fejét gomb, de állta helyét. — Nem illik oda — mondta Köves. — Nem — felelt a nő s felegyenesedett s eldobta az ágacskát. — Nem illik magához sem ez az ember. — Tudom — mondta a nő, mintha eleven emberről beszélnének. — Soha nem is illett. Bólintott a nő. — Ezt eddig is tudta? — Igen, de nem mindig tudtam. Későn tudtam meg. — Szerette? — Nem. Vagyis hát... Nem tudom. — Azt pedig tudni kellett volna. — Isten se tud mindent. —- Régen volt? Most is csak fejével biccentett a nő. — Felboncolják? — Felboncolják bizony. Mégpedig a doktor úr. A nő most az orvosra -nézett, — Én fogom boncolni. Igen. — Akarja látni a boncolást? vette vissza Köves a nőt, hogy egy kicsit megborzongassa. Fejét rázta az asszony, de még ettől sem borzadt meg. Két lépést hátrált. Ez lesz a búcsúzás. Ügy lépett hátra. — Ha temetés lesz, elmegy? — Furcsákat tetszik kérdezni. Köves érezte, csakugyan rossz irányban kérdezősködik. — Azt a gombot, látja azt, tudja, ki varrta fel? Biccentés. — No? — Ö, saját maga. — Ezt meg honnan tudja? — Onnan, hogy már régesrégen nem varrt, nem foltozott rá senki. — Azt mondta, nős volt. — A felesége nem gondozta. — És maga? A menyasszonyjelölt? a — Volt eszembe. Ezzel az utolsó mondásával egyszerre közönséges asszonnyá süppedt a nő. A három férfi három felé fordult felőle. S ő megértette. Földre döntött kerékpárját felemelte, útirányba tette s jobb lábát a pedálra. — Jónapot kívánok. Isten áldja meg. S indult. Utánafordultak. Nézték a mozgását. Férfiszemmel. Mikor a fordulóban eltűnt, Kövesnek akkor jutott eszébe. — Maga egész idő alatt egy szót sem szólt, Burián. — Az elején — emlékezett rá az orvos —, a legelején pirongatta a megszólítás miatt. — Tudja a nevét? — Nem. — Burián, maga úgy viselkedett, mint aki jól ismeri! Most láttam először. Megáll az ész! — Utána küldjék? Köves legyintett. Szótlan visszaballagtak a szőlőskertbe. Halmágyiék ott vártak rájuk. — Ehhez mit szólnak — kérdezte az őrnagy. 12
