Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-14 / 41. szám
Reggeli előtt Tejszínű ködfátyol takarja a hajnali látóhatárt. A faluból kivezető úton egy kerékpáros halad. Piros pulóveres, nadrágos lány tapossa a pedált. Vég Márta a várkonyi EFSZ segédzootechnikusa munkába megy. A Dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Technikum elvégzése után, három évvel ezelőtt került a szövetkezetbe. Nem véletlenül. A szövetkezet vezetőinek kérésére helyezték oda. A gyakorlati Időt ott töltötte, akkor figyeltek fel rá. — Jó zootechnikus lesz belőle mondta egyszer az elnök. Márta azonban nem bízott enynyire önmagában. Nem gondolta akkor még, hogy képes lesz 1350 •sertés és 6000 baromfi gondozónak a munkáját irányítani. Amikor első nap ment ellenőrzésre, olyan lámpaláza volt, mint egy színésznek, aki először lép a színpadra. Az a kérdés foglalkoztatta, mit szólnak majd a beosztottjai. Nem tartják-e túlságosan fiatalnak ahhoz, hogy a munkahelyükön előforduló problémáikat megbeszéljék vele. Az első nap eseményei azonban meglepték. A gondozók ismerték Mártát, hiszen ő is várkonyi. Hogy ő lesz az új részlegvezető, arról már értesültek a szövetkezet vezetőitől. — Iskolába járt, — mondták elismeréssel. Közvetlenek, segítőkészek voltak vele szemben. Kevés a takarmány, Márta. — Hívjál állatorvost, megbetegedett egy koca. S így lassan elmúlt a lámpaláz. Csak akkor lett rajta úrrá Ismét a szorongás, ha valamit mégsem tudott elintézni. Petrilla mérnök főzootechnikushoz azonban mindig bizalommal fordulhatott. Ű Is volt kezdő, tudta, hogyan segíthet Mártának. A takarmányt keveslő etetők panaszát úgy orvosolták, hogy Mártát a raktároshoz küldte, érdeklődje meg, mennyi a készlet. Azután kiszámították, ha felemelik az adagot, kltart-e addig, amíg az új szállítmány megérkezik. Márta másnap örömmel újságolta a gondozóknak: — Húsz dekával többet kapnak egy sertésre. A legközelebbi alkalommal már tudta, mit kell tennie hasonló esetben. Ha a takarmányhoz orvosságot, vagy antibiotikumot kellett keverni, a főzootechnikus figyelmeztette. — Kevés nem használ, a sok pedig méreg. Szigorúan a megadott arányban kellett kevernie. Kerékpárját az őrház oldalához támasztja, ma épp úgy, mint három év óta minden nap. Órájára néz. öt óra van, amikor elindul a sertésólak felé. A hízóknál az éhes állatok visítása fogadja. A takarmánykeverőben már készül az kiadós reggeli. — Jó sűrű — keveri meg a moslékot. — Meg lesz a hatvan dekás hízás? — kérdezi a gondozójukat. Csak takarmány legyen A várkonyi EFSZ-ben az utóbbi két évben sokat javult a gazdálkodás. A hús és tejbeadási kötelezettségüket 100 százalékra teljesítették. Idén a növénytermesztés is jól jövedelmezett. Jól fizetett a gabona. Búzából 24 q-t értek el hektáronként. Jó termésre számítanak kukoricából Is. Tehát van mit etetni az állatokkal. Az anyasertéseknél van bejegyezni való is. Az éjszaka hármat átvittek a fiaztatóba. A malacok száma 24-el szaporodott. Az irodába megy, bejegyzi a változást a nyilvántartásba, kiírja a takarmányadagokat. A szoptatós kocák kaphatnak többet is ... no, de ezt majd megbeszéli a főzootechnikussal. Kifelé menet még beszól a kapusnak. — Ha valaki keresne, a baromfitelepen vagyok. Mire itt lesz az állatorvos a malacokat oltani, visszajövök. Az útszélén álló fákról pereg a sárga levél. Hűvös szél játszik velük. Márta pulóvere alá is befúj az őszi hideg. Jobban rátapos a pedálra, hogy ne fázzon. A baromfitelepen már türelmetlenül zajonganak a becsukott állatok. A sok pulyka egymás hegyén-hátán tódul ki, amikor felnyitják a kifutó ajtaját. Futnának széjjel, de az asszonyok közrefogják őket. Át kell hajtani egy másik telepre. Márta is segít nekik, nehogy áttörjék a „vonalat“, mert estig se szedik össze őket. — No, ez is megvolt, — sóhajt elégedetten, amikor újra a kétkerékre pattan. Hová, hová? — szólítja meg Oravecz elnök. — Megyek reggelizni — mondja köszönés helyett a lány. És csak most érzi, mennyire megéhezett. Pedig csak fél kilenc. Dehát így van ez, nem kell annak étvágygerjesztő, aki már hajnali öttől dolgozik. VÁDIRAT! 3 Átmész a pozsonyi hídon, gyalog, vagy autóbusszal, gyönyörködsz egy kicsit a Liget őszi színeiben és arra gondolsz, milyen jó lenne leülni egy padra, élvezni a napsugarak meleg fényét. Délelőtt tiz óra, az ősz a fák között lopakodik, elszállt ifjúságodra, régen csókolt csókjaidra gondolsz és arra, hogy verset kellene írnod, mert nemcsak a tavasz a líra időszaka, hanem az ősz is. De nem a lírát keresed Ugetfalun, hanem az élet legdurvább realitását, nem a fényt, hanem az árnyékot! Körülbelül 15 ezer ember él a Dunának ezen az oldalán és vagy tíz kocsmában, falatozóban, verik csapra a söröshordókat, húzzák ki a borosüvegek dugóit, töltik fáradhatatlanul poharakba a „féldecik“ megszámlálhatatlan sokaságát. A velem szemben ülő férfi véreres szemekkel nézi, ahogy a feketét kavargatom. — Tudja mi kell abba? Rum! így nem ér semmit, csak r-vitaminnal jó. — Nem szeretem. — Igaza van, kár a rumot elrontani. Nézze, én is tisztán iszom. Tudja mennyit nyomtam le már reggel óta? Hát — lehetett vagy tíz féldeci. — Tíz? Ha-ha uram! Tíz féldeci? Kapaszkodjon meg jól apuskám, ez amit itt most az orrom alatti lyukhoz emelek, a tizennyolcadik! Látom, hogy nem hiszi... pincér, pincér! józsikám, mondd meg, hány rumot ittam ma reggel óta! józsl, te ismersz engem, te tudod, hogy én milyen fiú vagyok, na mondd ... — Tizennyolc rumot ivott Lajos űr! Kifizettem józsikám? Az utolsót kivéve, mindent La-Konvicska Elvira jós úr. — Na, akkor itt van ez is ... na ... hol az istenben van ... megvan, nesze józsikám, a többi a tied, tudod, hogy én úrifiú vagyok. Gyűrött ötkoronást nyom a pincér kezébe, aztán büszkén rámnéz és áttér a közvetlenebb hangnemre. — Na mit szólsz hozzá apuskám? Ez teljesítmény, mi? Nálam többet csak Sanyi tud meginni, meg Géza. Ismét a zsebében kotorász, keresgél, fél cigarettát kapar elő, próbálja meggyújtani, nem megy. — Van bagód apuskám? Adj egyet, mert nekem már nincs. Megkínálom, rágyújt és nagy* élvezettel szívja le a füstöt. — Rendes srác vagy öregem, már látom, hogy haverok leszünk. Hozass két felet... A felszólítást válasz nélkül hagyom, egy ideig csendben füstölünk, aztán hirtelen megkérdem: — Mióta iszol? — Mióta? Hű de hülye kérdéseid vannak. Hogy mióta iszom? Hát amióta az eszemet tudom. Már 15 éves koromban leszoptam magam. Amikor a szakmában felszabadultam, már volt gyakorlatom bőven. Aztán jött a front, meg minden nyavalya, de pija mindig akadt. Most kevesebb a gubám, mert két évvel ezelőtt már feltörtem, raktárfőnök voltam, aztán néha ugrott egy és más, hát lebuktam. Az istenit! Na de azért itt vagyok, hozass két felet, mert már nagyon száraz a torkom ... — Mikor dolgoztál utoljára? — De fenemód kíváncsi vagy, talán azt hiszed zavarba jövök. Nem ismered te még Lajos urat apuskám! Van melóm öregem, mindig van melóm, persze az üzemből néha elmaradok egy-két napig, de a fusi az megy, az jól megy apuskám! Asszony, család van? Mi? Micsoda? Hiszen te itt spiclizel apuskám! Csak nem vagy hekus? Ámbár engem az sem érdekel. Mert nekem rendben van a szénám, én meg tudom mutatni az „obűianskyt“, itt van öregem, nézd, bámuld, tegyél fel még egy szemüveget, ha jól esik! Nézd, itt a nevem, meg a címem, meg a családi állapotom, meg amit akarsz, az isten tegyen a föld alá apuskám, hogy itt buzerálod a szegény embert...! Gyorsan hajtogatja az igazolvány lapjait, de a címét megjegyzem. Nehézkesen feláll, megfogja a széket, szemében vad düh lobog. Megfeszítem izmaimat, hogy a kellő pillanatban védekezni tudjak, de Lajos úr csak egy retteneteset káromkodik és kitántorog. Nem várom meg, amíg ismét visszaér az asztalhoz. A lakásban öt gyermek húzódik félénken a sarokba, amikor belépek. A vékony kínzott arcú asszony ijedten nézi az irattáskámat... — Valami baj van... a férjemet tetszik keresni? — Nem, csak érdekel, hogyan élnek ... miből élnek, itt ebben a kopott otthonban, ahol csak egy ágy van és az egyik sarokban négy szalmazsákot polcoltak fel a fal mellé. — Ezen a héten a második műszakra járok... addig a nővérem jön a gyerekekhez, mert az egyiknek kanyarója volt és most nem vihetem őket se a bölcsődébe, se az óvódéba, se iskolába. (A gyerekek: nyolcéves fiú, hétéves fiú, ötéves fiú, három és kétéves kislány. Véznák, sápadtak és félnek... szinte látom, hogy milyen riadtan, rémülten dobog a szívük.) — A férje mennyit keres? — Ügy ... ezerháromszáz körül, mert tetszik tudni... beteges. — Leissza magát és nem tud munkába menni, igaz? — Hát az is ... előfordul... — Mennyi pénzt ad haza a Lajos? Mikor, hogyan. De mégis, mennyit? Hát van úgy, hogy ... ötszázat, van amikor kétszázat, van amikor ... semmit. (Most már sír ez a szegény kis vézna asszony, ez a meggyötört, megkínzott anya, aki öt gyermeknek adott életet.) — Maga mennyit keres? — Havi kilencszázat és én kapom a gyerekpénzt, de sokszor abból is elvesz ... és ha nem adok... — Ha nem ad? — Akkor megver ... de ... ne tessék őt bántani... nem akarom ... már egyszer bezárták, amikor a raktárban volt és onnan is ...! Nem tehet róla... átok ez kérem, tessék elhinni, átok... hogy mi mennyit szenvedünk, azt nem lehet elmondani - - -! Pedig van a férjének mellékkeresete is?! Van, de azt mind a kocsmába viszi Miért ment hozzá? Akkor... pár hónapig, amíg jegyben jártunk, nem volt ilyen, tartotta magát... aztán meg jöttek a gyerekek... Az asszony testét most már tépi, rázza a zokogás és az öt apróság együtt sír az anyával... Körülbelül 15 ezer ember él Ligetfalun és vagy tíz kocsmában, falatozóban verik csapra a söröshordókat, húzzák ki a borosüvegek dugóit, töltik fáradhatatlanul poharakba a féldecik megszámlálhatatlan sokaságát. Minden nap! Reggeltől estig! PÉTERFI GYULA
