Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-14 / 41. szám
M TM—-lelőtt még az említett utazásról kezdenék írni, meg kell mondanom, hol fekszik egyáltalán Darchan. Nem mintha lebecsülném olvasóinkat, de igazán nem lehet bűnül felróni, és nem kell földrajzi tudásuk hiányosságának tulajdonítani, ha valaki tényleg nem tudja, hogy hol van Darchan, Eurőpában-e, vagy Ázsiában. Három évvel ezelőtt Darchan ugyanis még nem létezett, helyesebben, néhány vasutasházon kívül nem volt ott semmi a Moszkva— Peking transz-mongóliai vasútvonal mentén. Semmi más, csak néhány épület a beláthatatlan Szelengai sztyepp kellős közepén. A sztepp pedig, habár hatalmas és végeláthatatlan, mégis csak sztyepp. Puszta, sivár és félelmetes a maga zord életfeltételeivel ... Néhány évvel ezelőtt szovjet és mongol geológiai expedíció tűnt fel a vidéken. A geológusok felfedezték, hogy a föld rengeteg szenet, cement- és téglagyártáshoz szükséges nyersanyagot* rejt itt magában, — vagyis mindent, ami egy nagy iparváros születéséhez szükséges. Ilyen volt a város keletkezésének története, melyet három évvel ezelőtt kezdtek építeni a Mongol Népköztársaság fővárosától. Ulán-Bátortől 248 kilométerre északnyugatra. Ha ezekhez a kilométerekhez még hozzáadjuk a további, csaknem kilenc ezer kilométert, amely bennünket elválaszt ettől a vidéktől, csak így képzelhetjük el, hogy az út valóban hosszú Darchanlg. A múltban az európai királyok követei és futárjai, — akiknek a feladatuk volt kikutatni Dzsingiszkán utódainak szándékait, — ezt az utat négy-öt hónap alatt tették meg. De annak ellenére, hogy a mai utazónak elég tizenkét órás kényelmes repülés ennek az útnak a megtételéhez, higyjék el, mégiscsak nagy távolság ez. Ezt a legjobban akkor veszi észre az ember, amikor Ulán-Bátorba érkezése után teljes hét órával kell az óráját előre igazítani. De nemcsak a kilométerekben, vagy mérföldekben számítható távolságról van sző, halnem arról a felmérhetetlen hosszú útról is, amelyet a Mongol Népköztársaság 45 éves fennállása óta megtett. És ez a legcsodálatosabb, amivel az ember itt találkozhat, akár mint utazó-turista, vagy mint a mi esetünkben — a Csehszlovák Nőbizottság küldötte, akiket a Mongol Nők Komitéja hívott meg, az idei Nemzetközi Nőnap alkalmából — jut ide. Röviden arról, amit tudunk Mongóliáról általában keveset tudunk. Elképzelésünk erről az ország-SÉTA A MONTMARTRE-i temetőben A francia főváros északi részének kellős közepén, nem messze a hires Sacré Coeur székesegyháztól és közel a hírhedt Place Pigalle-hoz — tehát a bűnbocsánat és a földi örömök központja között, — a párizsi művésznegyedben, a Boulevard de Clichytől északra terül el a Cimetiére Montmartre, azaz a Montmartre-i temető. Ez a temető festői, egy kissé falusias jellegű és nem sugároz szomorúságot. Iskolásgyermekek és turisták járják széles, fákkal szegélyezett gondozott útjait, „boulevard"-jait. Monsieur Lebaz, az itt szolgálatot teljesítő párizsi rendőr szívesen ad felvilágosítást, ha a vendég eltéved a parcellák között, vagy kiváncsi valamire. Találsz itt Rodin mellszobrot, de fellelheted Millet bronzfejét, Bartholdi emléket. Nálunk is jól ismert Írók, költők, komponisták, festők, szobrászok, színészek, építészek pihenőhelye a Montmartre-i temető. Hosszabb ideig álltam Heine fehér márványból szőtt csipkefinom síremléke előtt. Karcsú, vakitó oszlop felett Heine lefelé tekintő, szakállas feje. Alatta kőből font babérkoszorú és virágok. A látogatók és emlékezek virágjai, köztük névjegyek. Igen, névjegyek. Elolvastam néhányat: Christiane Desroches-Noblecourt Párizsból, André Vercoutter Anvers-ből, egy másik név Cherbourg-ból, Fréjusból a tengerpartról. Mind-mind a hódolatát fejezte ki. Aztán nevek Bernből, Lüttichből, Berlinből, Brightonból és Londonból, majd egy nigériaitól. Nem volt nálam virág. Mivel köszönhettem volna meg gyönyörű verseit? A francia, a belga, a svájci, az angol és a lagosi mellé odatettem egy magyar nyelvű névjegyet. Fehér márványkoporsót emelt talapzatára az alkotó szobrászművész fantáziája, rajta felírás: "lei repose Alphonsine, née le 15 janvier 1824, décédée le 3 février 1847. De Profundis", azaz „itt pihen Alphonsine Plessis", a „kaméliás hölgy", akit az ifjabb Dumas (aki néhány parcellával odébb nyugszik) örökített meg világhírű regényében, a szerelem tisztaságának akart benne örök emléket állítani. A márványtaiapzaton mindig virágok. Most is. Télen, nyáron egyaránt. Párizsi lányok, asszonyok hozzák ide. Ibolyát, szegfűt, orgonát, rózsát, de mindig és leggyakrabban — kaméliát. Monsieur Lebaz szerint különösen az éjszaka lányai ápolják ezt a sírt. Néhány hónap múlva, tavasszal valóságos orgonaerdő borítja majd be sírját. Václav Nizsinszkij, a legendás orosz táncos, minden idők klasszikus balett-szerepeinek legjobb előadója, a balett-technika koronázatlan királya nyugszik eme egyszerű sirkő alatt. A sors akaratából pihenőhelye mellett egy másik nagy táncos sírja: Gaetano Vestrisé. Nizsinszkij bejárta a világot és mindenütt ünnepelték a Cléopatra-ban, a Giselle-ben, a Seherezade-ban, a Petruská-ban, az Egy faun délutánjában, a Tavasz ébredésé-ben, a Till Eulenspiegelben. Egy délamerikai hajóúton ismerkedett meg Pulszky Romolával, későbbi feleségével. Nagy emberek voltak a barátai. Picasso díszleteket tervezett neki, Bakst kosztümöt, Sztravinszkij zenét komponált, Gyagilev pedig koreográfiát. Súlyos betegen
