Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-07 / 40. szám
Mintha tűvel írott népdalokat látna az ember. „Kihajtottam a libámat a zöld pázsitra“ ... „Sej, még a búza ki sem hányta a szemét“... és a szüret sok-sok vidámsága, a tollfosztók, téli esték hangulata, a lakodalmi, keresztelői dalok, rigmusok, a regruta-búcsúztatók ... a paraszti élet állandó képeit varrja vászonra kedves, mesélő kedvvel, meleg színekkel a népművészet mestere, a sopornyal Kaducová Mária. Csendes, finom szavú asszony. Negyvenéves, nagy gyermekek anyja. Előszobájában festett cseréptányérok, kivarrott képek. Konyhája, /szobája modern. A legújabb „népszokás“ szerint kávé mellett beszélgetünk, kérdezzük, hogyan jutott el odáig, hogy kivarrott képeit külföldiek vásárolják, s értékes ajándéktárgyakként a legbecsesebb vendégeknek adják hazánkban? Itt jártak a falunkban a Népművészeti Intézet dolgozói. Régi fejkőtőket kerestek. Valaki az édesanyámhoz küldte őket. Emlékeztek rá, hogy ő még nemrégiben is szívesen varrogatott. Elő is kereste az egyik megsárgult fejkötöt. Elvitték. Aztán derült ki, hogy a maga nemében egyedülálló darab volt. Ugyanis a megszokott virág vagy geometriai díszítő elemek helyett a nagymama kivarrta rá a saját lakodalmát. Lányokat, legényeket olyan ruhában, amilyenben valóban jártak abban az időben. Figurális kompozíció volt. És ez annyira megtetszett a szakembereknek, hogy rámába rakták. Ez volt az első kép. Aztán megkérték nagymamát, varrjon több ilyet is. Elkészítette a tavasz, nyár, ősz, tél-t (virágzó fák, kislibák, majd aratás, őszi gyümölcsszüret, téli fonás, tollfosztás) de — egyre gyengült a szeme. Átvettem én a tűt. Már régebben is szívesen varrogattam, de csak akkor kezdtem a témákon gondolkodni. És édesanyám irányítása mellett — ragaszkodva a т т ШП E GERENCSÉRI UTCA VÉGIG Nyitráról csak pár perc. Ambró apa mosolyogva hallgat és Rozi mama beszél. — Én nem értem ezeket a mai fiatalokat, hogy mért nem akarják hordani már a népviseletet legalább ünnepnapokon ... Nézze csak meg, milyen szépek voltunk mi fiatal korunkban! Hallgatjuk az Ízes magyar beszédet és nézzük a családi albumot... Ilyen volt Rozi mama „jánka" korában! Aztán meg gyöngyös pártában látjuk ■.. Ambró apa mint legény — mint huszár — mint vőlegény ... Az arcokra arany derűt varázsol a lámpafény: becsületes, kemény munkában megöregedett arcok ... Nézzük őket, a csinos menyecskét, aki tanítónő, s akinek olyan szép a hangja ... Nézzük Rozi mama fiát, aki építészmérnök és munka után a saját villáját építi minden délután, sokszor még vasárnap is ... Nézzük a két kis unokát, a két kis aranyhajú életet... — Holnap menjenek el Ilon nénihez ... Valamikor Ö öltöztetett a faluban minden menyasszonyt... Gyönyörű gyöngyös pártákat, pruszlikokat csinált... Nála még láthatnak sískót isi ■ Hát az meg micsoda? ■ Kemence, lelkemI... Arra maguknál talán nem így hívták. Rozi mama beszél a fiatalságról, szeme megtelik tűzzel, fáradt arca kistmul... Most senki sem álmos, pedig már késő éjszaka van: — Akkoriban a legények, ehol ez az Ambró is, guzsalyat fontak nekünk! ... Azt tartották a régiek, hogy azzal babonázza meg a legény a „jánkát“ úgy, hogy csak hozzá mehet feleségül ... Az egész falu azt beszíli... — Hagyd már abba, asszony! — szakítja őt félbe Ambró papa, akt egy nagy lopótököt szorongat, s poharakba csurgatja belőle a jófajta hegylevét. — Ezzel házaltuk a bort akkoriban még!... Más világ vót az a régi ... Ha bemegyünk Nyttráré, csak nézem — nézem a jánkákat meg a legínykéket... Nekik több idejük van a szórakozásra, mint nekünk vót... Közben a menyecske hozza a párolgó feketét. Beszél, beszél a két öreg: a mányi (nagymama) és a duda {nagypapa). .. Beszélnek о tollúfosztásról, a rokonyokról, Ördögről, a falu ügyes, kovácsáról, aki a háború alatt lezuhant repülőgépével és azóta jobban szereti a bort a kelleténél... Furcsa neveket mondanak és amikor mi elcsodálkozunk rajtuk-, a menyecske veszi át a szót. Elmagyarázza, hogy Gerencsér 2500 lakosa között nagyon sok a Czakó, a Finta, s így azután megkülönböztetésül adták ezeket az előneveket... Senki sem sértődik meg rajtuk... — Minket is Copak néven ismernek, pedig Czakók vagyunk! — Mégpedig a javábáll -— jegyzi meg Ambró bácsi. — Hát azután hogy is volt a fiatalokkal a maguk idejében? — fordulunk újra a két öreghez. Még tizenöt éves sem voltam,
