Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-07 / 1. szám
Tanítványának, későbbi barátjának, Némcthnek dedikálta egyik kórusmüvét Bartók Béla Albrecht Sá ll V . - j ^4 '—d // meg. özvegye meghatottan emlékezik vissza barátságuk egy-egy kedves mozzanatára: — Béla gyakran járt nálunk, régi, Hajó utcai lakásunkban. Pozsonyi koncertjei előtt csaknem mindig az uram zongoráján gyakorolt. Albrecht Sándorral sokáig fenntartotta a kapcsolatot, levelezésüket csak a háború szakította meg. De barátságukat soha, semmi. Hatvanadik születésnapján Így emlékezett meg róla rádióelőadásában: .........Bartók mint ember is olyan, mint a muzsikája .. . A szentimentalizmus a lehető legtávolabb áll tőle, de érzékvilágának ereje rendkívül nagy, mély, persze kifelé zárkózott. Ezért például egy nagyobb társaságban ő el van veszve: hallgatag, begombolkozott, mindig másfelé gondol. De annál élvezetesebb a társasága kettesben, ahol azután teljesen kinyílik az 6 gazdag lelke, nagy műveltsége, óriási intelligenciája . . .“ Szlovákiában talán a legismertebb tanítványa a ma is Pozsonyban élő Helena Gafforová — Magyar Ilonka — , korrepetitor a Konzervatóriumban, zongoraművésznő, a Bratislavai Rádió és Televízió gyakori szereplője. Két évig volt Bartók magántanítványa, a harmincas években. — Előzőleg Németh Samorinsky István zenetanár, zeneszerző tanított — mondja, — ő ajánlott be hozzá. Csalódást éreztem, amikor meghallgatás után Bartók csak annyit mondott, hogy hajlandó foglalkozni velem. Többet vártam. Csak később tudtam meg, milyen szűk szavú, zárkózott, mennyire tartózkodik minden tetszés- és érzelemnyilvánítástól. Az, hogy vállalta a tanításomat, felért a legnagyobb dicsérettel . .. — Budai, Csalán utcai villájában kerestem fel kéthetenként. Az első évben én is Budapesten laktam, a másodikban Pozsonyból jártam hozzá. Eleinte furcsa volt, később megszoktam, hogy soha, semmiféle magánügyéről nem beszélt, az volt a legtöbb, ha megkérdezte, hogy vannak Albrechték, Némethék. Az édesanyja is Pozsonyban élt, érthető lett volna, ha többet kérdez, másról is beszél . . . — Pontos és szigorú volt. Megkövetelte, hogy másodpercnyi késedelem nélkül érkezzem az órára, de azzal soha nem törődött, meddig maradok. A darabokat ütemről ütemre vette át velem, s az órának csak akkor volt vége — néha másfél-két óra múlva! —, amikor valóban elkészültünk az anyaggal. „No mehet!“ — mondotta ilyenkor, s én tudtam, ez annyit jelent, hogy kész a mű, előadásra érett. — A szigorúsága is másféle volt, mint amilyenhez hozzászoktam. Más tanár szidja a növendéket, ha nem készült, ha többet kell bajlódnia vele a hanyagsága, felületessége vagy lustasága miatt. Bartók tanár úr soha nem szidott, még csak szemrehányást sem tett, csak ránézett az emberre. Csak ránézett! De ettől a nézéstől az ember akkor is bűnösnek érezte magát, ha teljesen ártatlan volt! A tekintete átható volt, lélektől lélekig ért. . . Másképp is lehetett őt tisztelni, mint ahogy az ember általában a tanárait szokta: mellette mindig éreztem, hogy különleges élmény minden órája. Akkor még nem tudtam, ma már tudom: a zsenialitása volt az, ami lenyűgözött és a rendkívüliség érzését keltette bennem. — Akkoriban ridegnek, túlzottan tartózkodónak, kicsit „távolinak“ éreztem; a magatartása tekintélyt parancsolt; de szeretni is tudtam; amikor leült a zongorához, egyszerre leomlottak körülötte a zárkózottság falai, a játéka szenvedélyes volt — bármilyen fegyelmezett is! — az embert embertől elválasztó „távolság“ hideg köde szétfoszlott, egyszerre nagyon „közelivé“ vált.. . Különösen, ha saját művét játszotta, de ez ritkán fordult elő; szerzeményeit soha nem tanította . . . Tisztelői Pozsonytól Kassáig és Kassától Prágáig élnek tisztelői, művének folytatói. Ismertek és névtelenek. A Szlovák Tudományos Akadémia Zenei Osztálya most készül Bartók Szlovák népdalgyűjteményei második kötetének kiadására . . . Baüík Antal Ágoston, a Matica Slovenská tudományos munkatársa rendezi a Bartók-hagyatékot, az Intézet tulajdonában levő kéziratokat, eredeti és Bartókkal kapcsolatos leveleket. Ugyanígy dolgozik, csendesen, távol a világ zajától a már nyugdíjas Ivan Ballo is Prágában. Zenetudós és filológus, 6 volt a Szlovák Népdalgyűjtemény szerkesztője és korrektora. Pozsonyban, Kassán, Losoncon és Rimaszombatban, Komáromban és Prágában színes plakátok hirdették a számos hangversenyt. A Bartók emlékezetét ápoló Szlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara Budapesten vendégszerepeit. Szólóművészek, zenekarok és kórusok gyakran tűzik műsorra műveit. És emléke él Szlovákia kis falvaiban, amelyekben háromezernél több népdalt gyűjtött. Az öregek még emlékeznek: — „Járt itt régen, még* az első világháború idején egy különös idegen, valami furcsa masináig i- ■ f Gadányl György felvételei val . . . Semmi mást nem akart, mint régi dalokat hallani, a jó énekeseket kereste, s buzgón jegyzett, aztán beindította a masináját, s az ormótlan hangtölcsér szépen visszaadta a hangot, valóságos csoda volt. . . Estefelé elköszönt, útnak indult, csak néztük, az a kis, sovány ember hogyan éri el nehéz terhével gyalogosan a messzi vasútállomást. Hogyan is jutott eszébe éppen ide jönni, az Isten háta mögé?! Csak ment, ment az úton, a gépében vitte a dalokat, amiket keresztelőn, lakzin, halottas háznál szoktunk énekelni Fonográfját a Matica Slovenskában őrzik. A szlovák falvak népdalmotívumait pedig őrzik művei. őrzik — az idők végtelenségéig. S a kis falvak fiataljai, akik már főiskolát, egyetemet végeztek, s mint agronómusok, tanárok, orvosok kerültek vissza szülőföldjükre, már tudják, hogy a „különös idegen“ Bartók volt, s ha rádióban, hangversenyen hallják műveit, egy-egy dallam gyermekkoruk .szüleik, népük ősi, s néha ma is fel-felbukkanó szokásait idézi. ZSIGMONDI MÁRIA Feljegyezte Márta Sedltaková hang ját, dalait. ,,
