Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-23 / 38. szám
pen lakott, harmincöt év körüli magányos, beteg anyjával. Mindent-értő, szomorú szeme volt ennek az asszonynak. Egy alkalommal gyámoltalan, egyszerű szavakkal lépett hozzám: — Én itt nem ismerek senkit. Ügy érzem, maga jó ember. Nekem nehezemre esik a járás, a kislányom pedig úgy szeretne elmenni a hegyekbe . . , És járni kezdtem a kislánnyal a hegyeket. Voltunk a Kara-dagon is, ahol Virág helyett szúrós cserjeágakat szedtünk, amelyeket mintha fénylő zúzmara lepett volna be, jártunk a Holt-öbölben, ahol titokzatosan zizegett lábunk alatt a hamuszínű homok, gyíkok surrantak rajta kísértetiesen, láttuk az utolsó orosz szimbolista festő sírját, aki furnértáblájú vázlatkönyvvel lenvászon-lebernyegben és római saruban kóborolt itt valamikor. Sírján tarka tengeri kavicsokból kirakott kereszt. A kereszt közepén egy halványkék, nagy, lyukas kő. Még neki is van tyúk-istene — mondtam csüggedten. — Csak nekem nincs. — Mi az a tyúk-isten? — kérdezte a kislány. Elmondtam neki. — Lesz neked is — nyugtatott meg. — Hiszen te jó vagy, a jóknak pedig mind boldognak kell lenni. Meghagytam ebben a hitében, hogy a jó embereknek boldogoknak kell lenniük, de megkérdeztem: — Honnan tudod, hogy én jó vagyok? — A mama rögtön meglátta rajtad, ö pedig megismeri, ki a jó, ki a rossz. És én is megismerem. — Hogy ismered meg? Ilyen kicsi lány létedre. — Én csak kívülről vagyok kicsi, én belül nagy vagyok. Elmosolyodtam, de most néztem meg először figyelmesen. Zöld szeme, mint két nagy tengervíz-csepp; még növésben levő, hegyes fogai között elöl egy kis rés, lenszőke haja önmegtagadó lófarokba kötve, hámlóbőrű lába vékonyka, térdén lilás sebhelyek, horzsolások nyomai. Lesütötte a szemét, napbarnított kis keze a tarka kavicsokból rakott keresztet simogatta, úgy kérdezte: — Te mindig így vagy — egyedül? — Néha még rosszabbul is. — Hogyan lehet rosszabbul. — Ügy, hogy az ember nincs egyedül, mégis egyedül van. Tenyere megállapodott a kereszt szívén, a halványkék talizmánkövön, és komolyan, roppant komolyan azt kérdezte: — Akarod, hogy a feleséged legyek? — De hiszen én öreg vagyok. — Dehogyis vagy öreg, fiatalabb vagy mint a mama, és őrá se mondja senki, hogy öreg. Meg aztán: az öregeket talán nem lehet szeretni? — Hát te szeretsz engem? — Miért akarnék különben a feleséged lenni? — És mit gondolsz, mit jelent az: feleségnek lenni? — Hogy: nagyon szeretni. — És nagyon szeretni mit jelent? — Ügy csinálni mindent, hogy neked jó legyen. És hogy ne légy egyedül még akkor se, amikor egyedül vagy. Rámpillantott, és egészen felnőttesen sóhajtott. — Attól félsz, ugye, hogy mindenki nevet majd rajtunk. Hát majd titokban leszek a feleséged. Hogy ne tudja senki. — De én szeretek egy nőt — mondtam, most már éppen olyan komolyan, mint ahogy ő beszélt velem. — És ő téged? — Nem tudom. Néha úgy érzem, igen, máskor, hogy nem. De hiszen nem is az a fontos. — Nekem az a fontos — mondta a kislány. — Én akkor is szeretlek téged. Majd csak úgy magamban leszek a feleséged. És elmehetek hozzád reggel kitakarítani ? Eljöhetsz. — De szemetelj jó sokat, mert különben nem lesz érdekes. — Jól van, majd szemetelek. És eljött minden reggel, söprűt ragadott, és fontoskodon kitakarított. A nyaralók közül sokan nevettek barátságunkon. A homeopata mulatott rajta a legjobban. A kislány anyja azonban értett bennünket. Hiszen súlyos beteg volt, a súlyos betegek pedig mindig többet értenek. Most hát elindultam kicsi barátnőmmel — sehova. Ő telefonál neked? — kérdezte a kislány. Nem tudom. Lehet, hogy 6. Szeretnéd, ha ő hívna? Szeretném. — Akkor ő. Leültünk a lassan sötétedő esteli tenger partján egy kiugró sziklára. Egyre sötétebbé vált a tenger. A felhők hol görcsösen ósszehúzódtak, hol fáradtan elnyújtóztak, majd egymásba torlódtak, egyetlen gigantikus felhővé tömörödtek, majd pedig szétszakadoztak. És ebben a folytonos egyesülésben-széthullásban hirtelen megláttam egy férfiarcot, ismeretlen és mégis nagyon ismerős, okos, szenvedő szemű arcot. Ez az arc is értett mindent. Szinte hipnotizáltan néztem, a sziklaréseken kisarjadt fűbe kapaszkodva. Az arc hirtelen eltűnt. Sokáig kerestem tekintetemmel, míg aztán a felhők szeszélyes kavargásából újra kibukkant egy arc — ez már női arc volt, de a szeme éppen olyan, mint az előbbié. Ez az arc is értett mindent. Üjra férfiarccá változott, majd megint nőivé, de ez már ugyanaz az arc volt — a két félből eggyé vált, nagy emberi jóság arca, amely mindig mindent megért. Félelem fogott el, meg valami jóleső érzés. Ez a félelmetes és ez a jó még sokáig élt bennem azután is, hogy olyan sötétség ereszkedett körénk, amiben a felhők imbolygó körvonalait se lehetett kivenni, még ha látszott volna is valami közöttünk. — Indulni kell a postára — mondta a kislány. — Nemsokára tizenkettő. — Te menj inkább haza, biztosan nyugtalan a mamád. Nem nyugtalan. Tudja, hogy veled vagyok. Elmentünk a postára. Most már biztos voltam benne, hogy te hívsz, magam sem tudom az okát. De nem te hívtál. Annak a kicsit különös és ezért még csodálatosabb asszonynak rekedtes, mély hangját hallottam meg, akit te fogadott anyádnak neveztél, bár alig volt idősebb nálad. — Ő most itt van nálam — mondta az asszony. Rosszul van — érted? Azonnal repülőgépre kell ülnöd. Jó — feleltem. A kislány a tornácon várt. О volt? Nem, nem ő, de mégis ő. Most el kell utaznom. Te pedig menj aludni. Későre jár. Mégsem belül vagy te felnőtt, hanem kívül. Belül még egészen kicsi vagy. — Elkísérhetlek? — Nem kell. Akkor belenyúlt kartonszoknyája zsebébe és felém nyújtott valamit. Átható, szelíd fényt sugárzó kavics tyúk-isten feküdt a tenyerén. — Ma találtam. Azt mondtad, a tyúk-isten csak annak hoz szerencsét, aki találja. De én téged szeretlek, akkor hát én vagy te — mindegy. És ha én találtam, az annyi, mintha te találtad volna, és neked is szerencsét hoz. Elvettem tőle, vigyázva, nagyon vigyázva, ahogy akkor veszi át az ember a szerencséjét, ha tudja menynyit ér. A kislány lábujjhegyre ágaskodott, kicsi, hideg száját a homlokomra nyomta, és elszaladt. Felébresztettem az üdülő vezetőjét, azt mondtam neki, hogy haldoklik a nagybátyám, s fél óra múlva már Szimferopol felé vágtattam egy зггатепб autón. A sofőr, markos legény, komoran szívogatta cigarettáját. Énnekem meg tyúk-istenem van — nem tudtam megállni, hogy elébe ne nyissam markomat, s meg ne mutassam a bűvös kavicsot. Tenyeremre sandított: — Látom. Aztán egészen gyerekesen felsóhajott, és kibökte, ami a szívét nyomta: — Én meg, lássa, nem találtam . . . — De hiszen találhat még! — vigasztaltam meggyőződéssel. — Én se találtam rögtön. A repülőgépen már nem volt hely. De repülőgép sem volt másnap reggelig. Ö azonban azt mondta: „azonnal“. Akkor hát azonnal kell. Bementem az ügyeleteshez, aki teát ivott, és iriszcukorkát szopogatott hozzá. Ez a cukorka valahogy reményt ébresztett bennem. — Meghalt a nagybátyám — közöltem vele örvendő hangon. — Mindenkinek meghal a nagybátyja — felelte az ügyeletes, egykedvűn bontogatva egy cukorkát. — De én nagyon szerettem a nagybátyámat. Az ügyeletes letette a teáspoharát, és némi érdeklődéssel pillantott rám. — Aztán mi volt a nagybátyád? — Tudós. Atomtudós. — Lenin-díjas? — Lenin-díjas. — Derék fiú — mondta az ügyeletes. — Nem a nagybátyád derék fiú, hanem te. Megértettem, hogy alighanem elvetettem a sulykot. — Prohorics — szólt át valakinek telefonon —, a teherszállító gép még nem indult el Moszkvába? Vigyél el valakit. Meghalt a nagybátyja. Lenin-díjas volt. Letette a kagylót. — Rendes jegyet váltasz, teherszállító gépen mégv. De gyorsan! — Átnyújtott egy cukorkát. — Elkél majd. Teherszállító gépeken nem adnak cukorkát a felszállásnál. Te meg messzire mégy, legény. Ez igen! Négy órával később már Moszkvában voltam. Fogadott anyád nyitott ajtót. — Derék fiú vagy! — mondta. — Menj be. Vár téged. Ott feküdtél a heverőn, a takarót még az álladnál is följebb húztad egy kicsit. Eltakartad a sebhelyet. Hozzád léptem, és eléd tartottam tenyeremet, amelyen a talizmán feküdt. — Tyúk-isten — mondtam. — Szerencsét hoz neked. És remegő kezedbe tettem a csodálatos kislány ajándékát, a kislányét, akinek keskeny rés volt a két első foga közt. Tudtam, hogy 6 megértette volna. Rab Zsuzsa fordítása KARÄCSONY EV.OTÍ' A Tátrán Könyvkiadó Vállalat és a Nő szerkesztősége nagy — sorsolással egybekötött — könyvakciót indít, amely szeptembertől decemberig tart. Ez nagyon kedvező alkalom a karácsonyi könyvajándék fokozatos beszerzésére és még nyerési lehetőséget is nyújt. A sorsolásán való részvétel feltétele, hogy a havonta közölt könyvjegyzék két csoportjából — próza és vers, — legalább 1—1 példányt megrendeljen és átvegyen. Ezzel a feltétellel szolgálatot teszünk a versolvasók nagy táborának is, akiknek száma így bizonyára még szaporodni fog. Az akció során 400 díjat sorsolunk ki a következőképpen : Minden hónapban 50 nyereményt azok között, akik abban a hónapban legalább 2 db-ot vásároltak a jegyzéken feltüntetett könyvekből. Az akció végén pedig 200 nyereményt — a főnyereményeket is — azok között, akik mind a négy hónapban legalább 2—2, azaz összesen 8 könyvet vásároltak a jegyzékben szereplő könyvekből. A könyvjegyzékeken egy-egy kérdést is talál az olvasó, amelynek megválaszolása azonban nem feltétele a sorsolásban való részvételnek. A legjobb válaszokat külön ajándékkal jutalmazza a Tátrán Kiadóvállalat. A nyeremények a következők: 1.— 2. díj 14 napos külföldi téli üdülés 3.— B. „ 14 itapos belföldi téli üdülés 7.— 11. „ 200.— Kcs értékű vásárlási utalvány közszükségleti cikkekre 12.— 21. 22,— 31. 32,— 40. 41,- 60. Bl.—100. 101.—120. 121.-400. „ Ismert festők és grafikusok bekeretezett képei „ Töltőtollak ,, Aktatáskák Kozmetikai ajándékdobozok ,, Társasjátékok ,, Kerámia dísztárgyak ,, Értékes könyvajándékok Megrendelőlap amelynek elküldését a következő címre kérjük: Vydavatefstvo TÁTRÁN n. p. Bratislava, Michalská 9. Szépirodalom — próza db Aragon: ^ bázeli harangok Benedek: Beszélgetés Ideges emberekről Dr. Bródy: Egy nőorvos naplójából Faragó: Főzőkanáltól az estélyi ruháig Dr. Gergely: Az érelmeszesedésről Jókai: A lőcsei fehér asszony Krúdl: Boldogult úrflkoromban Hét bagoly Móricz: Pillangó — Árvácska Poláéek: Michelup úr motorkerékpárján Zamarovsk?: Trója felfedezése Versek BábI: Tízezer év árnyékában Hóra: Viharos tavasz Kostra: Ave Éva Moyzes: Osztraval dalok Plávka: Liptói pásztorsíp 17.70 Kés 14.-11.50 12.50 12.50 23,— 21.50 21 — 15.50 30.— 9,— Kés 11.— 14,-10,— 13,— Megrendelem a jegyzékben megjelölt könyveket és azok elküldését utánvéttel kérem az alábbi címre. Név Lakóhely Utca, házszám járás Sorsolási szelvény Név Lakóhely Utca, házszám aláírás járás I. kérdés: Melyek azok a könyvek, amelyeket eddig hiába keresett a könyvesboltban? Felelet:
