Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-23 / 38. szám
о к; Z ш (Л Э Ь > ш —> £ Z ш О > A talizmán, amiről szólok, lyukas tengeri kavics; tyúk-istennek hívja a nép. Úgy mondják, a krími tatárok azt tartják: ha a kis lyukon fonalt fűznek át, s a kavicsot kotlós fészke alá akasztják, jobban tojnak a tyúkok. Ezért nevezték el tyúk-istennek. Aztán még kitalálták hozzá, hogy az emberekre is szerencsét hoz a tyúk-isten. Azt hiszem — ha csak egészen kicsit is —, de mindenki hisz az apró babonákban: az egyik ember védtelen, gyermeki nyíltsággal, a másik titokban, komor elszántsággal. Én titokban hiszek. Valahányszor a tengerparton jártam, mindig nagyon szerettem volna tyúkistent találni, de ezen a nyáron különösen. Leplezetlen irigységgel néztem a fiúk erős birkózó nyakán, a lányok hajfürtökkel árnyékolt, karcsú nyakán a vékony fonalat, amelyen mint valami tengeri kitüntetés, meghitten himbálódzott az egyszerű kövecske. Még annak az öregembernek téglavörös, ráncos nyakát is ilyen fonál kerítette, aki az üdülő ebédlőjével szemben, az oszlopos korláton, somfabotokat árult méltóságos arccal. Békaember-cipőt, maszkot és vízalatti puskát vettem magamhoz, és elmentem messzire, a Karneol-öbölig. A part mentén lépdeltem, bamba figyelemmel meredve lábam elé. Két barnára sült; kordbársonysortos ifjú ember haladt el mellettem, kis körszakálluk volt, á la „dühöngő ifjúság“. Az életről beszélgettek. — Mit tud a te Picassód! Ennek a Salvator Dalinak olyan absztrakt képei vannak, amilyenekről a te Picassód nem is álmodott! — Jól van, elég az absztraktokból. . . Láttad az új nőt a penzióban? Csak a fürdőruhája vagyont ér! Hát még a formakultúrája! Brigitte Bardot kettő! Ez aztán nem absztrakt, öregem! Egyikük nyakán tyúk-isten függött. És akkor, váratlanul én is megpillantottam egyet. Nem szürke volt, mint a legtöbb, hanem áttetsző, korallszín-erezetű. A lyuk pontosan a közepén volt. Ott hevert, éppen kosárlabdázócipőm rovátkás orra előtt. Lehajoltam és felvettem, vigyázva, mintha attól féltem volna, hogy a puszta érintésemtől szétporladhat. Akkor keserűen elnevettem magamat. A lyuk csak fél-lyuk volt, nem fúródott át a kavicson. Száz év, talán még több kell hozzá, hogy a lyuk keresztülvájja a követ, és tyúkistenné változtassa. Most még csak fél isten volt, aki istennek tetteti magát. Jobb ügyhöz méltó figyelemmel hajítottam a tengerbe, és szemügyre vettem valamennyi köröttem heverő kavicsot. Hiszen mindig úgy képzeljük, hogy a fél-valódi mellett ott kell lennie a valódinak. Aztán, amikor nem találjuk, sajnáljuk a fél-valódit, amelyet hanyagul és hálátlanul elhajítottunk. Mindezek a fennkölt — s mint minden fennkölt: kétes értékű — gondolatok akkor támadtak bennem, amikor egy csendes őrült rögeszmés makacsságával forgattam tornacipőm orrával a part kavicsait. És persze, — Telefonmeghívása van a postán. Moszkva hívja — mondta, és színlelt egykedvű hanglejtéssel folytatta: — Én meg, nézze csak, mit találtam . . . Párnás, tömzsi, topázgyűrűs kis kezében ott pihent egy tyúk-isten. Ez már több volt, mint amennyit el tudtam viselni. Azt mondtam: „köszönöm“, pedig ebben a másodpercben legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy: minden homeopata sarlatán. (Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy különben nem ez a véleményem.) Letettem vízalatti felszerelésemet, és ellépdeltem a posta felé. • Ki hívhat? Anyám? Vagy valaki a munkahelyemről? Ö? Úgy emlékeztem rá, ahogyan egy dallamra emlékszik az ember. De hiszen: minden ember egy-egy dallam. Vannak emberek, akik azzal a csodálatos képességgel áldattak meg, hogy tulajdon életük teli zengésével lágyan elringatják és gyógyítják a mások életét, s vannak másfélék, akik azzal a nem kevésbé csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek, hogy tulajdon létezésük puszta tényének tapintatlanságával ingerelnek. Vannak emberek, akik belső dallamuk tragikus hangjaival férfias bátorságra, s annak egyedüli méltó megnyilvánulására: cselekvésre serkentenek, s vannak emberek, akik ittasult virtuozitásukkal lustaságra, tétlenségre, vagy ami még rosszabb, az egyszerű lustaságnál is szégyellnivalóbb tettekre indítják a többieket. Vannak rekviem-emberek, öndicsérő himnusz-emberek, foxtrott-emberek és csasztuska-emberek. Sokan pedig nevetségesen hasonlítanak valami könnyű és komoly muzsikából összeszűrt, furcsa egyveleghez. Azt is tudtam, hogy te milyen dallam vagy . . . Akármilyen étterembe mentem veled, ha ott zenekar játszott, arra kértél, hogy a Solvejg dalát rendeljem. Egyszer a lóversenytéri étteremben odaküldtem a pénzt és a cédulát a hegedűsnek. A pincér visszahozta a pénzt is, a cédulát is. A papír másik felén, büszke, kisfiús írással, ez állt: „Grieg nem eladó.“ A hegedűs gúnyos ntegvetéssel figyelte arcomat, miközben válaszát olvastam. Akkor hirtelen meglátott mellettem téged. Rögtön megváltozott valami az arcán. Mást játszott — a „Pacsirtát“, a „Tavaszi szerenádot“, de egész idő alatt téged nézett. Valamit megértett. És elhárítva a tízrubelest, amit egy hajdan híres súlyemelő dugott oda neki, — a hegedűs belekezdett a Solvejg dalába. Néhány nap múlva újra bementünk abba az étterembe. A hegedűs, megpillantva téged, visszaemlékezett rád, s miközben asztalt keresve végigmentünk a futószőnyegen, újra megrezdült fejed fölött a dallam. Ha a dallamoknak szemük van — pedig van! —, ennek a dallamnak olyan a szeme, mint a tiéd. . . Gyönyörűek a rettenhetetlen, vidám szemek. De még sokkal szebbek az olyanok, mint a tiéd: rettenhetetlenek és szomorúak. Biztosan akkor szerettelek meg, amikor először láttam meg a szemedet. De ezt akkor nem A T A L Ц М Н az a gondolat született meg a fejemben, hogy az imént talált félisten-kő az életem félszerencséjének jelképe. Elballagtam a Karneol-öbölig, végignyúltam a parton, és lustán átfordulva egyik oldalamról a másikra, keresgélni kezdtem a kavicshalmok között a szerencsét. Nem volt sehol. Különben meglehetősen nevetséges volt az egész: akárhogy is, felnőtt vagyok, s egy kis kölyök fanatizmusával egyenesen végzetes jelentőséget tulajdonítok annak, találok-e vagy nem találok egy bizonyos fajta kavicsot. Ügy döntöttem, hogy a víz alatt keresem; felvettem a lélegzőcsővel felszerelt vízimaszkot, és lebukva a víz alá, jó darabon úsztam a part mentén. A víz alatt egészen mások voltak a kavicsok. Különböző színű fények derengtek belőlük, s gömbölyű oldalukat mintha finom lélegzet melengette volna. Ügy tetszett: értenek, és szinte bocsánatot kérnek, amiért nekik nem lyukas a közepük. Egyre-másra jókora halak suhantak el mellettem, mellékesen szólva olyanok, amilyenek sohasem akadnak utamba, amikor rájuk vadásztam. Miután meggyőződtem róla, hogy, úgy látszik, így rendeltetett: ne találjak tyúk-istent se a szárazon, se a vízben, elhatároztam, hogy behozom a parton hagyott fegyveremet, és inkább halra vadászom. Most már nem a medret vizsgáltam, hanem a halakat lestem. Mintha csak érezték volna megváltozott szándékaimat, eltűntek. Magamba elátkoztam magamat is, a halakat is, amikor váratlanul megláttam egy hosszú, tarka, lebegő testet a vörösbarna vízinövények között. A homeopata volt. „Ahá! Ő is keresi!“ — gondoltam, nem éppen káröröm nélkül, és kiúsztam a partra. Jólesően nyújtózkodva nemsokára mellém hevert a homeopata is. tudtam, most ébredtem csak rá, nemrég, amikor néztem, hogyan távolodói a neked idegen, sivár udvar mélyében, hogyan távolodói fáradtan lehajtott fejjel a számodra idegen sors mélyében, amely nem lett a tied, akárhogy szeretted volna. Biztosan azelőtt is szerettelek, de túlságosan hiú voltam ahhoz, hogy ezt megvalljam magamnak. Hiszen ott volt az az udvar, amelynek ismeretlen mélye minden este elnyelt előlem. Hiszen ha négyszemközt találkoztunk, arról senkinek se volt szabad tudnia. Pontosabban: mindenki tudott róla, csak egy ember nem. Ha pedig valamit mindenki tud, csak egy ember nem, az még nagyobb hazugság . . . Azért is hazudtam magamnak, hogy nem szeretlek, önvédelemből áltattam magam. És te magad is erről igyekeztél meggyőzni engem, szomorú-tétova mosollyal „fantasztának“ neveztél. Akkor pedig, azon az estén, azt mondtad: — Hidd el, Aljoska, nem jó ez neked. Gyere, menjünk most el valamelyik hozzádvaló kislányhoz. Vigyetek haza, ti meg menjetek el táncolni valahova. Hiszen neked is jobb lesz így . . . Igaz? Telefonáltam, s elindultunk. Szerettem volna függetlennek látszani, menekülni a függéstől, akkor még nem értettem, hogy éppen ez a függés a menedékem. Csodálkozó szemű, húszéves lényecske rebbent be a taxiba, karcsú, nagyon karcsú, csinosságától ittasult teremtés. De fürgén elevenen ismerkedő hangocskája, amely hangos csengéssel arról csivitelt valamit, hogy nem volt ideje rendesen felöltözni — ez a hangocska szánalmas volt a büszke elkínzottság dallama mellett. Odakanyarodtunk a házad elé. — Maga ebben a házban lakik? — kérdezte a lényecske olyan részvéttel, amelyben diadalmasan megcsendült az ifjúság kegyetlen fölénye. a — Ebben — felelted, s még mindig nem szálltál ki taxiból. — Melyik az ablaka? Az ott? Ég a villany. Biztosan gyerekei várják. — Igen, a gyerekeim. Kiléptél a taxiból, s még ajtajába fogózkodva, azt mondtad: „No, minden jót nektek . . . Igazán.“ — és átvágtál az úttesten, a házatok felé. Keskeny cipős lábadat hókavaró forgószél fehér kígyói fonták körül, s olyan védtelenek voltak azok a kis cipők! Akkor értettem meg, hogy védelmeznem kell téged. Mégsem tudtalak megvédeni. Néhány nap múlva együtt iszogattunk valahol vendégségben, te, a férjed, meg én. Férjed kurta kefebajuszos arca feszült volt és kemény. Nagyon szeretett, és ugyanakkor gyűlölt téged. Nem tudta megbocsátani, ami néhány évvel ezelőtt történt veled. A férjed sohasem beszélt veled semmiről. És jött egy ember, aki beszélgetni kezdett veled. Nem őt szeretted meg, hanem azt, hogy beszélget veled. Ahhoz pedig értett — ismertem. Az az ember maga is megijedt attól, amit benned kavart. Szónokra emlékeztetett, aki maga is megretten a szavainak hivő emberek áldozatkészségétől, és gyáván megfutamodik előlük, amikor már készek halálba menni azoknak a szép szavaknak a hatására. Férjed nem tudta ezt megbocsátani neked — hallgatag ember volt, s a hallgatag emberek nemigen felejtenek. Miközben a tányérodra szedtél valamit — azt hiszem, hússal töltött apró sült tököt —, különös mozdulatot tettél felém, s ő ezt váratlanul észrevette. És te, mint a madár, amikor a veszélyt érezve szárnyával födözi fiókáit (nem magad féltetted, hiszen mindig csak másokért tudtál félni), beszélni kezdtél arról az emberről, aki valójában idegen volt számodra. Férjed felállt, és szó nélkül álion ütött. Jól helyezte el az ütést — ökölvívó volt valamikor. Leestél, oldaladat a fűtőtestbe vágtad. Nem tudtam megütni őt. Csak félrelöktem, felemeltelek, és kimentem veled abból a házból. Elindultunk az éjszakai utcákon; a taxisofőrök, meglátva téged, ijedten hátráltak. Végül találtunk egy derék embert, aki elvitt a Szklifoszovszkij-kórházig. Kitaláltam valami históriát banditákról, akik megtámadtak. A históriát nem hitték el, de ez nem jelentett számukra semmit. . . Amikor felrepedt ajkadat összevarrták, kinn ültem a folyosón, és sírtam szégyenemben, hogy nem tudtalak megvédeni. Mégis visszatértél a férjedhez. Megint elmondtad nekem a keserű szavakat: „Hiszen neked sem kell ez! És én elutaztam a tengerhez. Lehetséges volna, hogy mégis te hívsz? Valahogy féltem is ettől, de még jobban attól, hogy nem te telefonálsz, hanem rólad mondanak valamit. Egész idő alatt úgy rémlett, hogy valami rettenetes történt veled. A kis ház tornácán, amelyen a postahivatal volt, nyolcéves forma kislány szunyókált, arcát kis öklére hajtva. Kék cédula kandikált ki összeszorított markából. Odaléptem hozzá és kihúztam a cédulát. Nekem szóló értesítés volt a moszkvai telefonmeghívásról. A kislány felugrott, s amikor meglátott, szemrehányón ingatta a fejét: — Te meg hol voltál? Kerestelek, kerestelek ... A telefonmeghívás éjjel tizenkettőre szólt. Sok idő volt még addig. — Hová mégy? — kérdezte a kislány. — Sehova. — Vigyél el engem is, légy szíves, oda: sehova. — Jól van. És elindultunk — sehova. Különös volt a kapcsolatom ezzel a kislánnyal. A tele-
