Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-23 / 38. szám

SAJTÓNAPI

&oclaIlsta társadalmi rendszerünk egyik lényeges jellemzője, hogy az ünnepnapok rendszerében is — világnézetünknek megfelelőien — bizonyos változásokat hajtott végre. Így a társadalmi munkamegosztás keretében a legjelentősebb foglalkozási ágak dolgozói minden évben a meghatározott napon ünnepelnek. Az év 385 napjának egyikét ennek az új áramlatnak keretén belül a sajtó dolgozóinak szántuk. Szeptember 21-én — a Rudé právo 45 évvel ezelőtt megjelent első számának emlékére — hazánk összes dolgozói tiszteletet adnak azoknak, akik nap mint nap gondoskodnak arról, hogy a sajtó, rádió és televízió útján értesüljünk a világban történő eseményekről, hogy ismereteink bővüljenek, hogy nézeteink ezek alapján úgy alakuljanak, ahogyan azt a haladó szellemű szocialista társadalmi rendszer elvei megkívánják.

Ünnepi felköszöntőm ezúttal a női lap dolgozóinak szól.

Kétségtelenül magasra emelt pohárral kell, hogy köszöntsük ebből az alkalomból a „NÖ“ szerkesztőit, munkatársait, levelezőit, olvasóit azért a munkáért, amit szocialista társadalmunk fejlesztése terén már idestova 15 éve tettek. A Nű rendszerünkkel együtt fejlődött és jutott el mai színes, kedves formájához. Magyar ajkú dolgozó asszonyaink lapjának tartalma is hasonló fejlődésen ment keresztül. Lapunk eszményi asszonytípusa az eredetileg csak a házimunkának és családnak élő asszony, sokoldalúan képzett, gazdag társadalmi életet élő, a férfiakkal mindenben egyenlően részesedő asszonytlpus lett. Ezért ábrázoljuk a „Nő“ hasábjain ezt az aszszonyt ma már nemcsak mint anyát, háziasszonyt, munkásnőt, hanem mint mérnököt, vegyészt, tudóst, minisztert, nemzetgyűlési képviselőt, peda gógust, orvost, de még traktorost is vagy mint személygépkocsi-vezetőt, szövetkezeti könyvelőt, agronómust, egyszóval: nincs ma már szocialista társadalmi életünknek olyan foglalkozási ága, melyből a nő ne venné ki méltó részét. £s ehhez az asszonyhoz szól ma a „Nő“, ennek az asszonynak az életét, örömeit, búját-baját, mindennapi gondjait és aggodalmait tükrözi vissza. Ezért növekedett meg a Nő családja, olvasótábora olyannyira, hogy a 40 000-en felüli példányszám sem képes kielégíteni. Ezért kedvelik asszonyaink a Nő-t mert saját lapjuknak tekintik. Nemcsak olvassák, hanem nagy számban részt vesznek szerkesztésében, tartalmának formálásában is. A szerkesztőség dolgozói ma már el sem tudják képzelni munkájukat levelezők nélkül, az olvasók visszhangja nélkül az egyes felvetett témákra, joggal mondhatjuk tehát, hogy a Nő-t a nők írják, szerkesztik, a nők nélkülözhetetlen értekezés fóruma lett. A lap hasábjain tanácskoznak a nők küldetéséről a kommunista pártban, a testvéri országokban élő asszonytársak problémáiról, a munkahely adta gondokról, de természetesen az új nemzedék neveléséről is, a divat szeszélyeiről, a

konyha ínyencfalatalról, könyvekről, filmekről és mindenről, ami a mai, szocialista társadalmunkban élő nő érdeklődési körét képezi.

Ezért a sajtónap alkalmából elismerésünket fejezzük ki a női lap összes dolgozóinak.

De most vessünk egy pillantást az érem másik oldalára is.

Elnézését kérem azoknak, akik feltételezhetően ellenvetést tesznek, akik kifogásolják, hogy ebből az ünnepi alkalomból a sajtó dolgozóit két rétegre osztom: férfiakra és nőkre. Ezt szándékosan teszem, habár tudatában vagyok annak, hogy nem kerülhetem el egyúttal egy bizonyos rizikó vállalását, ami ebből a kettéosztásból eredhet.

Szándékosan teszem azért, mert nézetem szerint a női egyenjogúság valóraváltása terén még igen sok a tennivalónk, jogilag ugyan biztosítva van a nők egyenjogúsága. Szavazási joga van, és általában jogilag és elvben is mindenben egyenlő lehetőségei vannak a férfival. De a gyakorlatban

egyelőre nem valósul meg ez a jog adta lehetőség. Állításomat egy-két példával illusztrálom.

Ismeretes, hogy a tanítóságnak 8D százalékát nők képezik. Ezzel szemben az iskolaigazgatók, tanfelügyelők és más, a neveléssel kapcsolatos vezető beosztásúak 90 százaléka férfi. Hasonló a helyzet az egészségügyben a közszolgáltatásokban, bel- és külkereskedelmi szerveinkben, az állami közigazgatásban, tömegszervezeteinkben sőt, túlzás nélkül mondhatnám, hogy társadalmi életünk minden szakaszán.

Miért van ez így?

Teszem fel a kérdést azért, mert az ilyen helyzet alapján nézetem szerint a női egyenjogúság elve körül komoly hiba van.

Mi, férfiak — bocsánat, nem hőkölni akarok — de valóban mi férfiak igen egyszerűen felelünk meg erre a kérdésre; a nőknek, alkalmazásukból eredő feladataikon kívül még háztartásról is kell gondoskodniuk — mondjuk. A funkciók rendszerint nem pontosan meghatározott munkaidőhöz vannak kötve és a fentebbi okok miatt részükre ilyen beosztások „nem ülnek“ — mondjuk. A nők anyasági szabadságra mennek — mondjuk. Különböző okoknál fogva gyakran kimaradnak a munkából — mondjuk — és ez zavarokat okoz a munkamenet szervezésében. De férfitársaim gyakran úgy vélekednek a nőkről, hogy azok természetüknél fogva bőbeszédűek, szeretik a pletykát, zsörtölődnek, és már ennél fogva sem tölthetnek be komolyabb funkciókat. Egyszóval, mentsük az adott helyzetet, ahogyan tudjuk.

Igazunk van?

Íme, néhány kérdés, amivel érdemes volna a női lapnak foglalkoznia. Véleményem szerint nincs igazunk nekünk férfiaknak, de azt már a nők mondják meg, hogy miért nincs.

A nők nem tiltakoznak elég erélyesen az ilyen nézetek ellen és ezért a férfiak hova-tovább még önérzetesebbekké válnak. Már a tipikus női foglalkozásokból is, mint amilyen a pedagógiai, egészségügyi, is ki akarják szorítani a nőket. Érveik: a tanítói kar túlfeminlzált, — mondják. Férfitanltók, férfiorvosok kellenek. A főiskolákon, az egyetemeken korlátozzuk ezeken a szakokon a lányok felvételét. Indokuk többnyire megint csak azok, amelyeket már fentebb is felsoroltam.

Hol érvényesíthetjük tehát az any nyira hangoztatott női egyenjogúságot?

Ezen az szakaszon az elmélet nem egyezik teljesen a gyakorlattal. Ügy tűnik, mintha akkor, amikor az egyenjogúságot hangoztatjuk, megfeledkeztünk volna arról, hogy a nemzedékek fenntartása is a nők elkerülhetetlen, természetes hivatása és mintha csak most jöttünk volna rá, hogy a nők néha szülnek is. A feminizálás veszélyéről beszélünk ott, ahol a nők természetes adottságai legjobban érvényesülhetnek, a megoldást pedig abban keressük, hogy kiszorítsuk a nőket ezekből a foglalkozásokból is, nem pedig abban, hogy a munkaszervezésben keressünk módot arra, hogy a nők akadálytalanul végezhessék munkájukat. A legaggasztóbb a dologban az, hogy úgy tűnik, mintha a feminizálás elvét a nők is magukévá tették volna és mintha tehetetlenül néznék a helyzetet, melyben leánygyermekeink jövőjére nézve nem találnának kiutat. Márpedig ebben a tekintetben a kezdeményezésnek a nőktől kellene kiindulnia.

Társadalmunknak nem lesz kárára, ha a sajtónap alkalmából elgondolkozunk ezek felett a problémák felett is. Megoldásukban a női lap dolgozóinak igen nagy szerepe lehet.

REPKA ONDREJ, a SZKP KB sajtóosztályának dolgozója1