Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-09 / 36. szám

„Gyakran számoltad?“ „Igen — de azt hiszem, egyről megfeledkez­tem.“ Miért nem volt bátorsága térdrerogyni a lány előtt és beszélni, beszélni, mint ezt egyedüllétének számtalan napján és éjszakáján tette? „Nem, Nádszálka, csak hatszor. Ügy értem, úgy istenigazából. Nem számítom azokat a veszekedé­seket, amit csak unaloműzésből rendeztünk“ .. „De hiszen ml sohasem unatkoztunk. Én legalábbis soha.“ „Ritkán. Mondjuk, hogy: ritkán.“ „Sohal“ „De Nádszálka ... Tudod ... így csak halottak­ról szoktak beszélni... Mind jobbak, mint ami­lyeneknek hittük őket.“ Milyen szép lenne, gondolta a lány, ha most a halottait siratná, csak egy könnyet ejtene. Csak egyetlenegy könnycseppet... Mi szebb, mint egy szerelmes könnye ?1... Aranyba foglaltatnám és a nyakláncomon viselném ... Ehelyett a férfi világosszürke szeméről máris eltűnt a fátyol, mintha elfújták volna. Ö, Igen, benne is dúlt a belső viűar, ami tevékenységre bírta. Őszintén szólva, a lányé csak ennek a vihar­nak egy lehelete volt, egy kis töredéke, amely önállóságra tett szert. — Miért nem lehet mindent jóvá tenni egy szóval, egy sző nélkül, csak úgy egymás szemébe és szívébe nézve ... Van e valami egyszerűbb, mint egy szerelemmel teli szív? Semmi másnak nincs benne helye. Ezért a megfoghatat­lan zavar, ha valami Idegenség ér hozzá... Igen, ez az! — Nehéz a külső dolgokat távoltartaní még a magányban is. — Vagy talán éppen a magány­ban. Oly szívesen bocsánatot kérnék tőle apró ma­kacsságaiért; — ma tudom: a kis hibák rosszab­bak, mint a nagyok. Nagy hibával lehet élni, és előbbre jutni, de a kicsikkel nem, mert az ember saját maga is kicsivé zsugorodik s önfejűségében állandóan ugyanabban a malomban őröl... Hogy kínozhattam szegénytl Meg kellene neki monda­nom egyszerűen, ami a szivemen fekszik. Igen, ha társaságban lennénk, szórakozva, látszólag mitsem törődve egymással, akkor gyorsan a füléhez ha­jolnék és odasúghatnám ... De itt, teljesen egye­dül az ég és a föld között rezgő levegőben — úgy hangzana, mint a dobverés. Lehetetlen. Nem bírom ... Bár ne jöttem volna ide! Lassan félrefordította a fejét. „így képzeltem el. Mindent. Éppen így.“ A férfi elengedte a kezét, megfogté a karját és magával húzta. „Gyere, meg akarom mutatni az újdonságokat.“ „Igen, de ne a házba. Inkább ne a házba.“ Nevetett, egy medveölő diadalával, mint legszebb napjaikban. Aminek még néhány perccel előbb örült volna, most bosszantotta. „Nem értesz.“ Gyorsan tovább ment. A ház miatt, nem pedig azért, ami ott történhetne. Egyébként úgysem történne semmi. Hogy lehet egy festőnek ilyen rossz képzelőtehetsége.“ „Tréfálsz! — De tréfáid kicsit gyanús ízűek. Tényleg férjnél lennél?“ Tehát még a humorát sem hagyja érvényesülni. „Honnét ismered olyan jól a házasság ízét?“ — kérdezte élesen. „Ö, én sokat tudok.“ „Ö, igen“ — kiáltott fel a lány, „sokat tudsz, de semmit sem értesz.“ A virágok teljes pompájukban fogadták hajdani űrnőjüket. A frissen nyíló rózsák tömkelegé, a színes ibolya, fehér rekettye... de a férfi nem hagyta, hogy mindegyiket külön köszöntse, egy mozdulattal tovább húzta. „A zöldségesem!“ — mutatta be. „Mit szólsz hozzá? Láttál már valaha ilyen remek veteményes­kertet? Mennybéli rend. Ilyennek kell a világnak lenni, ha Isten tekint rá. Mit gondolsz?“ „Lehetséges. Abból a távolságból.“ Ami ezután következett, még siralmasabban hangzott. „Mindezt egyedül csinálod?“ „Igenis, Nádszálkal Felfedeztem a rendet. Én, egyedül. A szférák zenéje. Azóta elégedett vagyok. Ügy érzem, hogy beleilleszkedtem a nagy világ­­egyetembe. Semmi sem érhet. Amit ti asszonyok rendnek neveztek, az csak pepecselgetés a holt tárgyakkal Is. Igazi, átgondolt rend a férfiak dolga.“ „Ebben sohasem kételkedtem.“ Felelte a lány gúnyoros meggyőződéssel. „Kár, hogy a szférák ze­néjét nem fedezted fel már az én időmben A hat, általad is elismert veszekedés egyetlenre zsugoro­dott volna.“ A féfl tágra nyílt szemmel nézett rá. „Igen ... Tudod-e tulajdonképpen, hogy min is vesztünk össze?“ „Pontosan.“ „Pontosan ... Milyen borzasztó." „Szerencsére. Mert ismét veszekedés lett volna. A hetedik. Vagy a nyolcadik ... A boldogság szo­ciológiáját mégsem alkalmazhattam volna ma­gamra. Amikor az öreg kandúr kettőjüket megpillan­totta, megállt és ébren figyelni kezdett. — „Plüss,“ kiáltott fel a lány, „Plüss, jő öreg Plüss — mit csinálnak a provánszi macskák? Most kell vala­mikor a kilencedik generációnak felbukkanni, ügye? ... Nézd, Vihar, micsoda felháborodással néz rám... Egy fekete viharfelhő... Ö, most azután már nála sem áll jól a szénám ...“ „Állj! A végén még kisül, hogy mégis én vagyok a legbarátságosabb az összes viharok közül.“ Amikor a lány ismét felpillantott, Plüss már eltűnt. „Talán“ — mondta. „De a macskák se nem menydörögnek, se villámot nem szórnak. Még csak nem is beszélnek.“ „Ezért voltam én Is,“ — felelte a férfi nyoma­tékosan, „általában hallgatag. Először történt, hogy fecsegéssel vádoltál De értsd meg, az öröm, hogy váratlanul ismét viszontlátlak! — Ha itt maradsz.“ „Nem kell tovább folytatnod. A vihar sokat tud.“ A lány ezt olyan fáradt hangon mondta, hogy a férfi megkérdezte. „Hozzak egy széket?“ „Kérlekl Épp csak egy negyedóra időm van. Talán a teraszra, ha megfelel neked.“ Egy pínia árnyékába ültek, a negyedóra elröp­pent, feloldódott az idő csendjében. Az asszony hátratámaszkodott szalmaszékében, a férfi kiegye­nesedve ült a helyén. A lány kiolvashatta gondolatait a férfi szemé­ből, akinek tekintete egyre hevesebb követelődzés­­sel siklott végig a lány alakján, de sehol nem tudott megpihenni. A házból elnyomott zörejeket vélt hallani, és csak nagy erőfeszítéssel tudta a tekintetét vissza­tartani a nyitva álló ajtótól. De tudta, hogy a sötét bejáraton most átsuhan a közelgő est lehe­lete ... Valaha a férfi a karjaiba vette és úgy vitte be a házba. Nem tudta, hogy észrevétlenül beesteledett, veszélyesen közel érezte magát a másikhoz. A lány felegyenesedett és hogy elfogultságát bebizonyítsa, megkérdezte: „Miből élsz tulajdonképpen?“ A férfi megmerevedett, lassú, hangsúlyozott körülményességgel, kisideig várva, gúnyoros ne­vetéssel válaszolt: „Amiből mi éltünk Nádszálka ... Egy kicsit írók, egy kicsit festek, ha elfelejtetted volna. Néha valamit eladok, zöldséget termelek. Egy-egy jó­módú szomszédnak bevezetem, vagy megjavítom a rádióját, villanyvezetékeket húzok, régi autókat hozok ismét rendbe, sőt, még virágot is eladok. És az összes olajfák, amit itt körös-körül látsz, csak egyetlen embert ismernek, aki termésüktől megszabadítja őket: és az én vagyok. „De Viharka, hiszen ez még az én időmben történt?“ „Igen? — akkor hát azt is tudod, mennyi Ideig volt elég.“ „Négy hétig.“ „Tényleg? Csak négy hétig?“ „Ez neked nem elég? Te talán hosszabb időre gondoskodtál előre?“ „Akkor jobb Idők Jártak.“ „Éppen ellenkezőleg. Az idők állandóan javul­nak. Rövidesen mindenki úgy fog élni, mint én, igen, Nádszálka, mint dilettánsok. Az ember dol­gozik egy keveset, hogy elűzze az ínséget, de különben a szépség szerelmeseként tevékenyke­dik. Biztosíthatlak, hogy egy pillanatig sem szen­vedtem szükséget.“ „Ha valaki egyedül van, talán könnyebben megy?“ A férfinak egy arcizma sem rándult. „Miért nem mondod, hogy: nem?“ kérdezte a lány kedvesen. „Nem. Jobb volt kettesben. Sokkal, sokkal jobb volt Veled, Nádszálkám... Hisz nem kerülne semmibe. Csak úgy, minden kötelezettség nélkül... Hisz úgysem vagyok már szabad ... Igen, felelném, én sem voltam soha oly boldog... És mindketten vinnénk egy kis ajándékot ma­gunkkal, egy kis ajándékot a viszontlátás emlé­kére. „Micsoda badarság, Nádszál! Hiszen tudod, hogy így van. Minek akkor erről beszélni?“ „Mert csak az az érvényes, amit kifejezünk,“ vágott vissza állhatatos durcássággal. „Igen, éppen ez az. És sajnos, azután ez már nem érvényes. Mindennel, amit kifejezünk, csak bizonyítékot gyűjtünk egy hazugság megtorlásá­ra... És az igazság, amit keresel, csak még job­ban eltávolodik. Elvész az utazások tömkelegében. Az ember óvatos lesz Nádszálka, kegyetlenül óva­tos, mert fél a rossz lelkiismerettől. Mert, ha egy­szer lelkiismeretfurdalásaid vannak, el vagy veszve.“ „Ó, megint a művészetről beszélszl Én az életre gondoltam.“ „Nem akarod megérteni, hogy a kettő ugyanaz! Hogy nem lehetünk itt olyanok, amott meg olya­nok ... Talán azelőtt ezt érthetőbbé tehettem volna számodra. Ma már nem megy. Túl soká voltam egyedül. A magányos emberek olyanok, mint az alvajárók. Addig biztonságban érzik ma­gukat, amíg nem zavarják meg őket. De ha egy­szerre rájuk kiáltanak “ „A szerelemben is?“ „Félek, hogy a szerelemben Is.“ „Minden, amit a szerelemről mondani lehet, röviden elmondható. Egy népdal húsz szavával. Olyan régi már ez a dolog.“ „És ha még ez Is túl sok?“ „Akinek ez sok, az nem szeret.“ „Akkor hát nem szeretek, Nádszálka. Mit te­gyek?“ — kérdezte bánatos őszinteséggel. A lány igazának tudatában, fontoskodóan felelt: „Légy egyszerű. Egyszerű, mint egy népdal.“ „Hagyj nekem békét a népdalaiddal.“ Tört ki. „Üres fecsegés. Talán a barmok egyszerűségére céloznak, ahogy együgyüen járomba hagyják ma­gukat törni.“ Nyugodtabban tette hozzá: „Kissé erős kifejezéseket használtál.“ És mert a lány valóban megrettent és félő volt, hogy könnyekbe tör ki, nyugalmasabb vizekre evezett. „Meséld el inkább, hogy ml mindent csináltál, amióta nem láttuk egymást.“ Befejezte nyelvtanulmányait, és most állásra vár, válaszolta valahonnét messziről, rögtön ki­javítva magát. „Vagyis várnék, ha közben nem mentem volna férjhez.“ „Valóban. — Nádszálka, az volt a peched, hogy mindig pénzed volt valahol. Ez azután nem hagyott nyugodni. Azt hitted, hogy a pénzzel valamit kezdened kell. Utazni — vagy a miattam bűnös módon megszakított tanulmányaidat befejezni. Most tehát férjhez mentél.“ Könyörgően kulcsolta össze a kezeit. „Engedd, hogy egyszer kibeszéljem magam. Vihar. Csak egyetlen egyszer ...“ A lány szünetet tartott, összeszedte magát, azután: „Meg kellett volna, hogy értsél — akkor. Elro­hantál, haraggal, szó nélkül. Azt hittejn, sohasem térsz vissza... Legalábbis addig, amíg én a ház­ban vagyok ... A te házad ... Fogtad a kalapod és elmentél, óvatosan betéve magad mögött az ajtót. Ha legalább bevágtad volnál — akkor szá­moltam volna a dühöddel, mint máskor — hogy nem te cselekedtél így, a düh tétette ezt veled, amely néha mint egy rossz szellem szállt meg és olyas valakivé változtatott, aki sem barát, sem ellenség számára alig felismerhető. Vártam volna rád, mert ismertelek és szerettelek, — ismételget­tem volna, mint ahogy annyiszor: felfut a hegyre, keresztül-kasul barangol a sziklákon, amíg majd lélekzetét veszti, akkor azután megszabadul a megszállottságtól, elhagyja az a valami, amelyet egy kegyes kéz mintha egy terhet emelne le a válláról... így írtad ezt le nekem ... Igen, tudom. Nem ment ez mindig ilyen egyszerűen, nem száll­tál le mindig úgy megtisztulva a hegycsúcsról, mintha odafent újjászülettél volna. Néha nehéz csatákat kellett saját magaddal vívnod, a hara­godat úgyszólván meg kellett ölnöd. Dávid legyőzte Góliátot, jelentetted aztán, ha hazajöttél. Mindig nevettél, amikor így visszatértél. De ha néha úgy tértél vissza, mint aki újjászületett, telve jőszán­­dékkal, — akkor nem volt könnyű dolgom, nem tudtam egyszerűen veled nevetni és fátylat borí­tani a történtekre I Ehhez nem volt bátorságom. Mert látszólag tényleg úgy néztél ki, mintha angyalok ruháztak volna fel minden szükségessel, hogy egy jobb világba térhess vissza. — Ahelyett, hogy bocsánatkérést vagy megbánást vártam volna tőled ördögi viselkedésedért, le szerettem volna előtted borulni és a hazatérő szent bocsánatáért esedezni. Mert végeredményben én voltam, aki az ájtatos remetét önfejűségemmel a mindenáron igazammal és más hasonló asszonyi dolgaimmal kísértésbe vittem. De mindennek az lett volna az előfeltétele, hogy becsapd magad mögött az ajtót. Igen, most nevetsz, és végeredményben én is nevethetnék, de akkor egyikünknek sem volt ne­­vethetnékje. Soha életemben nem vett körül olyan hallgató némaság; az egész szoba, a széktől, ami­ről felugrottál egészen a vidáman mázolt tányéro­kig a kemencén, minden tágranyitott szemmel bámult rám — ezt ma már talán nem lehet olyan komolyan venni, ha mégoly igaz volt is. A ko­molyság biztos talaj, az ember megvetheti a lá­bát ... de ez a hallgatás... Még ma is, bármely percben vissza tudom idézni térdeim remegését, érzem, ahogy meztelenségükben összekoccan-

Next

/
Thumbnails
Contents