Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-09 / 36. szám
«Sí •2 ** < Ю I Ol >ф <0-8-N Ю A zsíros és Ьбгtüskés arcbőrt sokféleképpen kezelik és elég sok gondot okoz. Próbáljuk ki ezt az aktuális receptet Is: friss paradicsom tevével kenjük be naponta arcunkat, esetleg nyakunkat Is és legalább tíz percig hagyjuk bórünkön. Utána langyos vízzel mossuk le. — Kórházi ápolónő vagyok. Kérem ajánljanak olyan hajviseletet, amely az ápolónői főkötővel és szolgálaton kívül is csinos. Sajnos, hajam gyenge szálú, elég nehezen tartja a frizurát. Arcom hosszúkás. Levélírónknak rajzban válaszolunk: az itt látható hajcsavarási eljárással nyerheti ezt a laza frizurát, amely munkájához és arcformájához egyaránt megfelel majd. Haját kb. nyolc naponként mossa jóminőségű samponnal s ha módja van rá, — ha egyedül ápolja a haját — ne éjjelre csavarja fel, de nappal egy szabad órájában. Éjszakára mindig hozza rendbe a frizuráját és könynyű hálóval kösse be. Gyermek őfelsége Egy mama, karján másfél év körüli kislányával futva érkezik az indulásra készen álló busz végállomásához. Felkapaszkodik, liheg, fújtat. A kalauznő szíves szóval fogadja: — Tessék ide leülni — mutat a mellette levő ülésre. Vesztére. A kislány, aki eddig közömbösen, álmos kifejezéssel csücsült anyukája karján — megpillantotta a kalauzlyukasztót. Szeme egyszerre felcsillant és határozott, követelő hangon rákiáltott a kalauznőre, kezével félreérthetetlenül a lyukasztóra mutatva: — Add ide! A kalauznő kedvesen odanyújtotta, és édesen gügyögte: — Tessék, aranybogárkám. Aranybogárka egy darabig bámulta az érdekes szerszámot, forgatta jobbrabalra, aztán újra a kalauznőre nézett, kezét kinyújtva erélyesen követelt: — Aaaaaaaa! ! A kalauznő nem értette a babanyelvet, anyuka azonban segítségére sietett: — Jegyet kér a drága! Jó neki egészen picike is, amit letép. Letépett. . . Aranybogárka átvette, elégedett nyögéssel nyugtázta, s megfeledkezve a világ múlásáról, játszott a lyukasztóval és jegydarabkával. Nyelvét kidugta szájacskájából és csendben volt. Igen ám, de a buszra új felszállók jöttek, akiknek a jegyeit kezelni kellett. — Kérem szépen a lyukasztót, csak egy ici-picikét, — gügyörészett és nyúlt L. Llslck? felvétele a lyukasztó után a kalauz néni. Egy sikítás! . .. Aranybogár magához szorította a lyukasztót és vadul nézett a kalauz nénire. Szemébe könny szökött. A buszban a reggeli álmukat folytató utasok méltatlankodni kezdtek. Villámló szemekkel, megbotránkozva néztek a hátsó ülésre. — Mi történt??? Ki meri „Gyermek őfelségét“ ily borzalmas visításra ingerelni? A szegény kalauznő is érezte a felelősség súlyát, kétségbeesve nézett az anyára, mire gyengéd hangon az is megpróbálta aranybogárkát rábírni, adja vissza a lyukasztót. Üjabb, még borzalmasabb visítás... Rettenetes . . . Mintha fogát húznák az embernek. Pfű. . Most mi lesz?? Drámai feszültség... De mit tesz a női leleményesség? Anyukát megnyugtatta a kalauz néni, hogy már nincs is szüksége a lyukasztóra, anyuka megnyugtatta gyermekét, hogy míg a világ, világ, övé lehet a lyukasztó. A kis makrancos elcsendesedett, apró száját elégedetten összecsücsörítette és tovább játszott ... A kalauz néni is. Elővett egy hegyes ceruzát (még jó, hogy volt a kezeügyében) és azzal lyukkasztotta a jegyeket. Nahát! Ilyen még nem volt ... Az utasok elismerő mosollyal, szeretettel nézték a jó kalauz nénit, a diákok pedig dülledt szemekkel figyelték. Hű . Ez nagyszerű tipp, — sírt le a gondolat bámész képükről, ezentúl mi is így fogunk lyukasztani Az utasok mosolyogtak, a busz vígan suhant, csend volt és béke. Én mégis nyugtalan voltam. Töprengtem. Mi lesz, ha előbb-utóbb mégis csak vissza kell adni jogos tulajdonosának azt a csodás lyukasztót? A 10—11 oldal folytatása tak, fullaszt a megnevezhetett, nyomorúság, csak a szobát kell magam elé képzelnem, ahogy Te az ajtót csendesen betetted. Először a teraszon haltak el lépteid, az eperfa susogott a szélben és azután eltűntél — örökre... De valóban elmentél? Nem! Te éppoly jól tudod mint én, hogy ezúttal nem úgy volt, hogy Te elmentél és én maradtam. Te érthetően elzártad a házadat, elvetted tőlem a levegőt, az élet lehetőségét, engem a ház szinte kivetett magából, mennem kellett és te maradtál, még ha egyelőre láthatatlanul is. És alapjában véve ... végre megértettem ... én itt mindig csak egy idegen vendég voltam. Biztos vagyok benne, hogy a házon szinte lélekzetfojtó várakozás lett úrrá, amikor végre a kis kézitáskámmal kívül voltam és nagy fellélegzés, amikor te este beléptél. Az örömteljes felszabadultság ugye? És benned is, barátom, ó, biztos vagyok, hogy benned is — bár egy kicsit megborzongtál. Később, mikor már besötétedett, kisiettem a szállodából, fel a hegyiúton és vártam, amíg a házban kigyulladnak a fények. És azután, természetesen, elsírtam magam. Csodálkozol talán? Hosszú csend követte a lány szavait, miközben mindketten a földet bámulták. Azután a férfi megkérdezte: „Soha sem ötlött eszedbe, hogy akkor, egyetlenegyszer megpróbáltam úgy viselkedni, mint egy jólnevelt ember? Hogy ne örökké villámlás és mennydörgés között vonuljak el? — Hogy végre meg, akartam javulni? Hogy csak azért történt úgy, hogy azután ne kelljen oly mérhetetlenül szégyenkeznem?“ A lány felállt, a férfi is, de egyikük sem mozdult. „Hiszen már este van“ szólalt meg a lány csodálkozva. „Nádszálka, én tényleg meg akartam javulni“, — bizonygatta a férfi. „Az olyan emberek, mint Te, nem tudnak megjavulni“ — mondta barátságosan a lány. „Kár is lenne értük. Egy sebészeti beavatkozás csak nyomorékká változtatná őket. És aztán! — Ha olyan emberek mint Te, megváltoznának, meg kellene ölni őket... És ez jól van így. Maradjanak csak olyanok, amilyenek.“ „De hát akkor mi legyen velük, Nádszálka?“ „Semmi!“ „Csak ez? ... semmi?“ Emberfeletti fáradságba került, hogy nyugodt maradjon és látta, hogy a férfinak is össze kellett szednie minden erejét. Ahogy a kezét felemelte, mintha a levegőbe rajzolt volna — mindig így tett, valahányszor valami fontosat akart mondani — de nem szólt semmit, csak hirtelen a lányhoz lépett. De ő megrázta a fejét. Maga sem tudta, egy láthatatlan hatalom kényszerítette erre. Egy láthatatlan hatalom, amely a fejrázásnak akkora meggyőző erőt kölcsönzött, hogy a férfit elhagyta összes bátorsága. Megtorpant. A lány szinte magánkívül nézett a férfi világos szemébe. „Igen, és holnap, Nádszálka“ szólalt meg végre a férfi. „Egy vagy talán két év múlva, ha majd a férjeddel, aki addigra bizonyosan tényleges alakot ölt... erre utazol... Mert úgye, meg kell neki a tájat mutatnod, a tájnak azt a részét is, amelyről a legtöbb Riviéra-látogatónak fogalma sincs...“ „Természetesen“ — helyeselt. — „Nem lenne szép ezt előtte eltitkolni.“ „ ,.. egy kicsit sápadtan, mint most, ülsz majd az autóban és nagyon figyelsz, mert lentről csak pillanatokig látható a fődolog ...“ A lány hevesen bólintott. „Nézd drágám, mondod majd, azt a sárga házat ott fenn, amelyik mint egy madárkalitka csüng a hegyoldalon! Egy remek fiatalember lakott ott valaha. Ki akarta sarkaiból fordítani a világot, amire sok időt áldozott és talán valami egyebet is...“ „Ismerted? — fogja kérdezni a Drága.“ „Csak egészen kicsit — válaszolod majd.“ „És ez igaz is lesz.“ „Igazabb, mint bármi más, amit még ezenkívül mondhatnék neki.“ Megfordult, szemét elöntötték a könnyek. Futni kezdett, majd elesett, a meredek felfogta, a férfi nézett utána, mint annyiszor. Az ösvényen mégegyszer feltűnt távolodó alakja. Kicsit, merész ugrásokkal szaladt le a hegyoldalon, amelynek tömege most tűzben aranyozott ezüstté vált, szilárd és formálható egyszerre, mint egy remekmű, amely egyenesen Isten kezéből került ki Mielőtt a lányt a tenger és az ég ezüstje elnyelte volna, amikor arra a helyre ért, ahol az ösvény fehéren csillogó kövei az olajfák alá vesztek, egy lépést előreugrott és nagy nyomorúságában kiáltotta: „Hio-o-hí.“ Azután megfordult, aranysárga fénykarikák táncolták körül rózsaszínben játszó arcát. Nem válaszolt. Az integető kéz megrebbent, mint egy felszálló kis madár, azután ezt is elnyelte az est... Szüts Sándor Fássi Katalin SZÖRNYŰSÉG A férj nyugodtan ül s e hírrel Robog haza a felesége: Szívem, a képkiállításon Mi mindent látni! Szörnyűség! (A férj úgy érzi, ily szavakkal Az illet képkiállítást, Ki torzított arcképet látott És zagyva színharmóniát.) A féltüdős Viktóriának Új udvarlója van megint. Mióta vénül, délcegebbre Cseréli évszakok szerinti A Rózsi elvált férje meg most Olyan telkarcsú nőt cipelt, Hogy aki látta, bánja, hogy nem Kenyérrel vett lélegzetet I Az Áfonyáné hencegett, hogy Leánya tegnap doktorált! Erkölcstelenségből viszont rég Megérdemelne diplomát!- A kiállításon, szivecském, Mit láttál még ezenkívül? — Hogy zöld ruhához szörnyűség, mily Csúnya a sárga retikül! — Arról beszélj, milyennek láttad A kiállított képet! — Ha két órát időztem ott, hát Hogyan nézhettem volna meg?
