Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-09 / 36. szám
René Schickele (1883—1940) Az elzászi születésű német író mint újságszerkesztő kezdte pályafutását. Beutazta Európát, Kis-Ázsiát, Indiát és Észak-Afrikát. Tiszta humanizmus, a gazdagságot lebecsülő magatartás, a természet iránti szeretet cseng ki minden Írásából, legyen az próza, vers, regény vagy színdarab. — Nevezetesebb írásai közé tartozik „A Rajna földje" című trilógia és „Fehér és vörös" című verseskötete. Stílusa szinte páratlan a maga nemében. Széles látkörű, haladó szellemű volt, ezért természetesen nem értett egyet a hitleri Németország politikájával. Elűzték és Franciaországban, emigrációban halt meg 1940 telén. „Hio-o-híl“ Zeng a hegytetőn, dallamosan mint a madárhívás. „Hio-o-hí“ ismétlődik sokkal hangosabban, mint előbb. Csodálkozva, nyugtalanul emelte fel a fejét. De csak az emlékezetében visszhangzott százszorosán ez az echő. Festő állványa mellől felpillantott a kanyargó ösvényre. Megrázta a fejét, de a visszhang csak nem hallgatott el. A fülében zúgott, mint a nagyharang, úgy érezte, hogy a harangnyelv az ütőerében kalapál... Ahol az út csillogó kövei az olajfák közé vesztek, pihent meg a tekintete. Ha valaki a külvilágból felkereste őt, ezen a helyen kellett felbukkannia, egyenesen a tenger és az ég kékjéből, a napsugár fényeitől körülfonva, a selymesen tükröződő olajfák fényétől beárnyékolva. A látvány lenyűgöző volt, annál is inkább, mert gyéren voltak látogatók és így még egy gázszámlát beszedő hivatalnok látogatása is ünnepélyes eseménynek számított és ugyancsak szímbólikus jelentőségű volt. De a „kereskedőnegyed“, (ahogy a telep piactereit nevezte) emberei sohasem szoktak ezzel a hívással jelentkezni. Fukarságukban még a hangjukat sem hallatták ingyen. És ami a „Hio-o-hi“-t illeti, négy évvel ezelőtt elhallgatott, mint amikor a madár, vagy állatvilágból kivész egy fajta örökre. Valamikor régen, százszor is felhangzott a „Hio-o-hí“, dallamosan, akár a madárcsalogatás. „Hio-ohí“ kiáltotta vissza mély hangján a teraszról, a házból, vagy bárhonnét, ahol éppen volt. „Hio-o-hí“ mély hangon; igy válaszolna egy bagoly a rigónak, mondogatta nevetve a lány, karcsún és hajlékonyán, fehér ruhában, magasra emelt keze akár egy csapongó madárka. Kilépett az árnyékból, ott, ahol a meredek csillogó kövei az olajfák alól kibújtak ... A férfi csontos, napbarnított arcára feszült, csaknem fájdalmas csodálkozással és félelemmel vegyes kifejezés ült, remegő ajkát összeszorította. A hívás nem ismétlődött. Talán páni csodálkozása nem jelent egyebet, minthogy a kiáltás felriasztotta az alkotás álmából. Megrázta a fejét, mintha egy dongót akarna elkergetni és visszatért a festőállványhoz. De bár látszólag elmélyülten festegetett tovább, széles, keskenyre zárt ajka még mindig feszültségről árulkodott, amellyel lénye a meglepetéstől felvértezte magát. — Vajon mi ellen? Nagy öröm, várt rá, vagy nagy bánat fenyegette? Azután ott állt előtte, a szandáljától a haját lefogó fátyláig fehéren, se nem kicsi, se nem nagy, éppen olyan, amilyennek lennie kellett, karcsú és magas, ingadozó nádszál a szélben, mint ahogy ezt a férfi egyszer régen megjegyezte: (nem tudott egy percig sem nyugodtan maradni, mintha egy benső vihar állandóan mozgásra késztetné), a nagy szőke fürttel a halántékán, szeme színét soha sem tudta pontosan megállapítani; nappali színűnek nevezte, mert éppen olyan kék volt, akár az olajfák között a nyári nap álladóan váltakozó képe. Asszony létére túl nagyok is voltak a szemei, ez most hirtelen újra eszébe ötlött; kicsit félelmet gerjesztők... De igy volt ez az olajfák közti nyárral is ... Mindig félő volt a boldogsággal egyedül maradni. „Hát mégis“ — mondta és lassan lehajolt, hogy letegye a palettáját. Ülve maradt és kezeire támaszkodva, a földet bámulta, mosollyal az arcán, amelyről valószínűleg tudomása sem volt, oly ártatlanul bújt meg szorosan összezárt ajka szélén. „Nem álmodsz, én vagyok teljes valóságban“ — szólalt meg végre a lány. Valószínűtlenül halkan beszélt és az a gyötrő érzése támadt, hogy egy álomképbe téved, amelyet még maga előtt is tagadott. Ű is megpróbált mosolyogni, mint a férfi, de nem sikerült. Csak egy grimasz torzította el arcát, akár egy csúnya sebhely és elpirult, mintha valami illetlenségen érték volna. Elfordította tekintetét és meg sem mert moccanni. A férfi sem mozdult, még a fejét sem emelte fel. De rövidesen az áldozat ingó nádszállát a lelkivihar tépdeste és bár azt hitte, hogy mozdulatlansága a lehetetlenséggel határos, minden ízében remegni kezdett. Ez így nem mehet, határozta el... Te jó Isteni- Nem maradhat örökké csendben arra várva, hogy a férfi felébredi... És ha felébredi Ismerte ő ezt az embert egyáltalán? Nem változott, mégis idegenebbnek tűnik, mint az állványon a kép — egy olajfa, semmi egyéb. Talán csak azért, mert hallgatott? Mert örökké hallgatott? Mert éppen akkor hallgatott, amikor mások zenélni kezdtek? ... Vagy legalább is beszélni?... Olyan alaposan elfelejtette volna már, hogy csak álomnak hiszi hirtelen megjelenését? Vagy csak el akarja kergetni a hallgatásával? Néma mosolygással kiűzni a világból? Egyedülálló emberek gyakran esnek ilyen varázslatok rabjaivá és ezt sikeresen alkalmazzák másokon is (ennyit legalább megtanult a férfi mellett). Egy lépést hátrált... „Nem kell, hogy... Ügy értem, nyugodtan beszélgethetünk egymással. Nem egyedül jöttem, férjnél vagyok, csak a délutánom szabad, meg akartam nézni a házat, semmi mást.“ Megszeppenve elhallgatott, mert egy benső hang figyelmeztette arra, amit a férfi bizonyosan kiérzett a hangjából. Hogy még mindig nem tanult meg hazudni, pedig ez az első, amit az ember odakint megtanul... A „kereskedőnegyedben“. Rögtön botladozik, amint hazudni kezd... Így éppen olyan jól nála is maradhatott volnál Ah, jól van! Mélyet lélegzett... Ha a férfi most ezt kimondanál Hogy éppen olyan jól nálam is maradhatott volna — csak ezt és semmi mást. Egy fia szóval se többet, csak eztl... Hisz ez olyan igaz, oly visszavonhatatlanul igaz; nem tanultam semmit, semmit, amit már itt nem tudtam volna... Miért is rohant el, mint egy felfuvalkodott pulyka? ... De hiszen, ha ezt történetesen ki is mondaná, mit sem segítene rajtam. Ö ezt fölényeskedve mondaná, keskeny ajka csúfondárosan nevetne hozzá ... Mert sokat tud, de semmit sem ért! Azok közé a lehetetlen fiúk közé tartozik, akik minden igaz érzéstől félnek, akár a kigyómarástól — egy fölényes szóval halálrasújtanak ... Talán mélyebben éreznek, mint bárki más, de érzéseiket fukarul maguknak tartják meg, amellett örökké azt prédikálják, hogy csak az számít, amit kifejezünk, hogy egyetlen, bármily gyönyörű titok sem ér kai és arany szívvell Minden más a „Boldogság szociológiája“ húsz kötetben — amiből kettő sohasem készül el... „Nem lett volna szabad ilyen kíváncsinak lennem“ — szólalt meg újra remegő hangon. „Nem tudtam, hogy még mindig itt laksz, azt hittem, már rég híres ember lettél Párisban... valami ilyesmit olvastam. Bocsánat, tudom, hogy te nem akarsz híres lenni és Páris is csak egy szennyvödör ... Én sem alkarom, hogy szeressenek és minden férfiban csak a kecskebakot látom. Tehát kérlek, érts meg: én tényleg csak a házat akartam viszontlátni, a sárga madárkalitkát az olajfák között. És egy valódi hegyet, amelyből még kilátszanak a teremtés kövei. És egy igazi provánszi teraszt, téglából és döngölt földből, platánokat, egy eperfát. És olajfákat, amelyeket nem nyírnak és a termésüket sem szedi senki. És füvet, amit nem nyírnak. És ... „Vigyázz“ — szólalt meg végre a férfi és felemelte a fejét, „mert mindjárt újra elkezdesz dadogni.“ „Tátva marad a szám“ — kiáltott fel. „És kérlek, nem dadogok, de már azt hittem, hogy egy emlékműhöz beszélek.“ Felállt, magasba lendítette a karját és mély hangján a levegőbe kiáltott: „Hio-o-hi“. Amikor a kezét megfogta, észrevette a jegygyűrűt. „De Nádszálka, fölösleges kiadásokba verted magad!“ Hüvelykujjával végigsimitott a gyűrűn. „Olyan, mintha valódi lenne.“ Nevetve a halántékára csavarodó fürtre mutatott: „De még mindig — úgy hívnak.“ A nő hevesen bólintott és azon a néven szólította, amit valaha ő adott neki: „Vihar... Viharka.“ „Mintha megnőttél volna. Legalábbis a szemeid. Most azután tényleg túl nagyok az alakodhoz mérve. Nincsenek hátrányodra." „Ellenkezőleg — és azután gyorsan hozzátette: „De Té beszédesebb lettél, Vihar. Végül talán már meg is nősültél?“ „Ki tudja“ — felelte a férfi és a lány, szerencsétlenségére azon kapta magát, hogy óvatlan fürkésző pillantást vet a há^ra. Tekintete lesiklott az izzó falakról és egy nyílásra esett, ahonnét RENÉ SCICKELE: A sárga HÁZ 1W| semmit, — természetesen akkor a művészetről beszélnek. Egyáltalán erről szeretnek beszélni. Én ellenben azt hiszem, hogy ez vagy érvényes mindkettőre, a szerelemre és a művészetre is, vagy egyikre sem. Gyógyíthatatlan. Sokat tud, de semmit sem ért. Semmit. Semmit... ... Ilyenek ezek az okos fiúk. Egy asszony csak ostoba férjet válasszon magának, egy valódi hülyét, szarvakkal, gömbölydedet és jóhiszeműt, akit bárhova magunkkal lehet vinni, aki bár semmit sem tud, de mindent ért, legalább is mindent, amit a kedves felesége jónak lát, hogy megértsen. — És aki soha életében egyetlen olajfát sem fest le... Ez biztosan még ugyanaz az olajfa, amit négy, nem, hat évvel ezelőtt festett. Hat évvel ezelőtt ismertem meg és már akkor is előszeretettel olajfákat festett. Nem változott... Az olajfák sem ... Valószínűleg még mindég hosszú iveket ír tele: „Az igénytelenség a jóléthez vezető út.“ Ha jól értettem, ez az értelem a „Boldogság szociológiájának“ — tizennyolc kötetben. Sajnos, húsznak kellene lennie, de a tizennyolcadikat nem képes befejezni. Talán, mert az olajfák túl sok idejét veszik igénybe ... egy hülyét, a fenébe is, szarvakhűvösség áradt. Fázott és melege volt egyszerre Még jobban elpirult. „Nádszál a lenyugvó nap fényében“ — állapította meg még mindig kezében tartva a kezét. „Jól áll. De ott“ — fejével a ház felé bólintott, „senki sem rejtőzik. Talán csak Plüss.“ „Plüss?“ kiáltott fel lelkesedéssel, „lyen hosszú életűek a macskák?“ Ezt már csak lassan mondta, minden szót halkabban ejtve ki... A férfi a másik kezét is magáéba vonva állt előtte és nézte. így álltak csendesen, a szerelmesek mérhetetlen szégyenkezésével, akik a másik szemében a saját vágyaik visszatükröződését fedezik fel. „Mondd, sokat veszekedtünk?“ kérdezte a lány halkan, de olyan szívhezszólóan és alázatosan, mintha bocsánatot kérne. A lélekzete elakadt, vállai görcsösen megrándultak. Egy megbántott gyermek állt előtte, aki nála keresett menedéket — és ki más bántotta őt meg, ki más mint ő? „Hétszer, — ha jól számoltam.“ Ósszepréselt ajka elfehéredett. Azután könyörögve, mint egy koldús, kérdezte:
