Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-26 / 34. szám

az ablakot. Olyan áldott a csend, mint a hajdani napsütés a büszke cédrusok és az Illatos lótuszok fölött. Egy pillanatra megnyugszik a lélek, majd lépcsős nekifutással indul el magasba szálló képzelete a társtalan horinzontban. Lassú léptekkel, jóságos, Jámbor mosollyal lép eléje egy vándor ... Megindultság van a mosolyában. Palesztinából, Jeruzsálemből sodorta Ide a fuvalom, amely magával viszi a Jerichól rózsát Is zarándokújára, mely gyökerezés nélkül vonul át térségeken és ahol megáll, egyetlen virágával kllángol és Illatot küld az emberekre, hogy gyöngéd lesz tőle még a gonosz Is.

— Apám? — sóhatja bele a csöndbe az asszony. — Apáml Eljöttél te is? — Egy másodperc pillanatnyi töredéke csupán a látomás, melyet egy másik vált fel A nagymihályi kis pékműhely, amint izzadva a hajnali szürkeségben dagasztja a kenyeret, mindenki kenyerét, hogy jóllakhassanak a szomszéd utca lakói. — Vegyétek és egyétek, — ez az én testem és ez az én vérem, — hallja gurgulázó, tréfás hangját. Még sem tűnt most Idegennek a kolostor temploma, mert az anyja az olvasót morzsolgatta minden este. Mégis megértette és szerette egymást a két ember. Olyan csodálatosan, hogy hívő katolikus anyja a gázba Is elkísérte a sivatag vándorát, s együtt haltak. Nem volt különbség köztük, soha nem tűnt fel a távolság, amely Palesztinát Ruszínszkőtól elválasztja. Odakint nemzetek vére folyik egybe a sáros, hideg árkokban. Veszett ebekként falják fel egymás életét. Miért, miért, miért.... j ?

Fekete csuhás alak lép a templom hideg kövezetére és alig hallhatóan suhan a sekrestyéig. Betka Is odamegy.

— Mlatyánk ki vagy a mennyekben ... — A pap szava lassan lehalkul, csak ő mondja tovább, az asszony. Egyre gyorsabban, indulatosabban, hangosabban. Aztán egyszerre eltörik a hangja, mint ha szél töri a virágot. Két kezébe temeti arcát és mint az átlőtt testű állat vérző fájdalmának súlya alatt, artikulátlan kínzott sikoltással felzokog.

— Ne sírj leányom, az Űr kegyelmes és mindannyiunknak megbocsájt, — csitltja a pap.

— De én, én nem bocsájtok meg! Minden rosszat visszafizetek. Százszorosán, érti? Erre a templomi csöndre esküszöm. — Ökölbeszorult kezével gyúrta, törölte le a könnyeit az arcáról. — Esküszöm, — ismételte, míg bal kezét a szivére tette, Jobb kezének két ujja az ég felé ágaskodott, mint maga az elhangzott eskü szava. Aztán kemény kopogással kifutott a templomból, faképnél hagyva a megrökönyödött papot.

Késő éjszaka volt, amikor beért Predajftára. Gondolni sem lehet arra, hogy a sötétben feljusson a meredek hegyre a szakadék mellett. A tegnapelőtt! eső Jéggé fagyott, hó esett rá s az éjszakai szél arcába fújja a Jeges éles havat. Meddig feküdt az árokban, ki tudja? A két katona úgy áll ott, mint az éjszaka sötét klsértete. Amikor elmennek, négykézláb Jut el Díkék ajtajáig. Örákig dörzsölik az eszméletlen Betka testét s utána napokig ápolják.

A predajfll temetőben négy partizánt temetnek, özvegyek és árvák sírása veri föl a falut. Egy szőke hajú német lány kopog a német parancsnokság ajtaján. Levelet mutat, amely Berlinből érkezett a nővérétől, segítségre van szüksége, kisgyermekei vannak és beteg. Hogyan Juthatna el?

— Hogy ő maga hol lakik? — Itt a falun kívül, szintén beteg nagyanyjánál s mivel sötétedik, nem mer egyedül elindulni az úton, mert sokszor találkozik szakállas, gyanús alakokkal, akik a nagyanyjához is bekopogtatnak néha és élelmet kérnek. Az a két SS, aki délután a négy felkelőt kíséri a másvilágra, készségesen vállalja a szemrevaló szőke, német leány kíséretét, aki nem más, mint Kátya, a partizánnő. A domb mögött a várakozó Jegorov és társai karjaiba rohannak

Másnap Banská Bystrlcára szállít Kátya töméntelen orvosságot a partizánok részére. RapCánsky, a partner, papi csuhában osztja az áldást a szénásszekérről, Kátya mellől, aki nemlétező haldokló nagyanyjához viszi a pppot. Simán megússzák a hosszú utat. A városban megtudja, hogy férje Tiszolc mellett elesett

Formátlan nagy aranytallérokat dobál a nap. Megrészegednek tőle a nyári folyók, a fák koronái mámoros, duhaj nótába kezdenek. A rétek úgy Isszák magukba a fényt, mint a hófehér abroszok, melyekkel hosszú asztalokat terítenek Banská Bystrlcán.

Húsz esztendő az idő rostáján

— Nézd berúgtak a házak, — szól egy magasrangú orosz tiszt a másikhoz.

— Istenemre, félrecsapták a kalpag- Jukat, — nevet a másik magasrangú.

— Kátyusa, ugye te Is látod? Nézd, hogy imbolyognak. Minden utca minden háza imbolyog. Mit gondolsz, konyakot isznak vagy napot?

— Konyakot is meg napot is. Hisz a házak hasonlítanak néha hozzánk. Ügy örülnek, mint ml. Jó az öröm. Olyan, mint a cukor.

— Te is olyan vagy, Kátyusa, mert mindig a szíveddel gondolkoztál. Ezért szerettelek és ezért hordtalak le néha. Dehát asszony vagy. Asszonyok asszonyai, nektek köszönhetjük, hogy él az élet. Ti hordjátok tovább, és a halottak helyébe új ifjakat ültettek. KI hinné, hogy nagyanyő vagy, te fiatalasszony? Ki hinné, hogy Dusánnak olyan kisfia van, mint amilyen ő volt akkor... Magasra tartja poharát. — Igyunk az unokákra, Kátyusa. — Nap aranya folyik a konyakos üveg aljára, összekoccan a sok pohár. Orosz, szlovák, magyar felkelők halk és hangos nevetése szóródik szét egyenetlenül. A nap formátlan aranytalléréihoz hasonlatosak a hangok. ölelkeznek, emlékeznek a régi katonák Százezer kép árnya, fénye villan a lelkűkben. Húsz esztendő az Idő rostáján ... .Aztán egyszerre csak nagyot reccsen a hangszóró:

— Jelentkezzen a^a Kátya nevű partizánnő, ha él és Itt van közöttünk, aki húsz év előtt Bukovecen aranygyűrűt ajándékozott egy kislánynak

— Hallod Kátya? — szólal meg a magasrangú orosz tiszt, a volt Jegorov kapitány. — Gyere, elkísérlek.

— Csatlakozom, — szól röviden a másik magasrangú orosz, a valamikori Aszmolov kapitány. Mind a hárman a helyszínre sietnek Szép növésű, magas, karcsú lény áll előttük.

— Marta Slezáková, építészmérnök, mutatkozik be a hölgy. Nem szól többet. Fölemeli jobbkezét. A kis aranygyűrűn ezer darabra törnek a csintalan fényű sugarak. Szótlanul egymásig néz a két asszony. Egy pillanatra néma ámulattal, aztán összeborulnak, mint földdel a fák. Felsírnak hangosan, mint húsz év előtt sírt föl a föld, mint ahogy a szél sírt a kolostor ablakai előtt azon az emlékezetes estén. A két orosz tiszt lassan előhúzza a zsebkendőjét és nagyot dudál bele, hogy más Irányba terelje a hulló briliánsokat, melyek nagyon mélyről Jönnek néha. Csak akkor veszik észre, hogy a harmadik asszony ott áll mellettük tanácstalanul és szintén sírást Igyekszik elnyomni, ha lehetne, de nem lehet.

— Az első pillanatban azt hittem, te vagy az — szól először Kátya asszony.

— Az ám, mintha tegnap történt volna s mintha nem szárnyalt volna el felettünk egy rövid emberöltő, — válaszol a másik.

— Hát mégis, mégis??? Túléltük azt az ordas, veszett háborút...

MOYZES ILONA

TRAGÉDIA

AZ IRATTARTÓBAN

(6)

„10/2"

ül az ablaknál és tekintete elsuhan a háztetők felett, olyan meszszire néz, mintha nem is a földrajzi távolságot akarná áthidalni, hanem a múló időt, olyan messzire néz, mintha eltűnt évtizedeket kutatna a távolban.

Ez a „tízperkettes" páciens, ötvenéves, kicsit ősz és nagyonnagyon szomorú. Olyan szomorú, hogy bánata beárnyékolja a napfényes folyosót, láthatatlan, de mégis érezhető sötét hálót sző az ablakra és közelében minden tompa, borús, mint halottak napján az őszirózsa illatú temetőkertekben.

Ami testében látható, azt már feltérképezték. Ismerik a szívét, tüdejét, vörös és fehér vérsejtjeinek számát, hőmérsékletét, vérnyomását, fogait, veséjét, epéjét, csak a tudatáról rajzolt térképen láthatók fehér foltok.

Amit tudnak róla — az történelem. A periférián kezdte életét, ott ahol kenyérről szerettek álmodni az éhes gyermekek, ahol tiz deka savanyúcukor volt a gyermekszívek legtöbb, de elérhetetlen vágya, ahol lúgos-szennyes vizek gőze keveredett az árnyékszékek és bomló szemét penetráns illatával, ott, ahol a túlvilágot óhajtották a magukkal tehetetlen öregek, a túlvilágot, ahol a sok földi nyomorúságért, alázatosan tűrt szenvedésért levest osztogat az isten.

ötven évvel ezelőtt kezdődötl az élete. Az első világháború ágyúi bömböltek és dögszaqú királyok, harácsoló, kapzsi kufárok és a humanizmus reverendás eretnekei parancsára egymás szívébe vágták a qyilkot az életre szült, de haíálba kényszerített férfiak.

Aztán pipacs nőtt a halottak szívéből és a pénz urai — készültek az új háborúra.

ül az ablaknál a „tízperkettes" és a messzi múltba néz.

A gyárban dolgozott és munka után sietett haza, hogy odaálljon édesanvia mellé a mosóteknőhöz segíteni.

Asszonnyá, anyává lett és házak hoz járt mosni, takarítani, hogy eltartsa gyermekeit és a férjét. Igen a férjét is, mert az sem jutott munkához, csakúgy mint még sok-sok tízezer férfi

Aztán ismét felugattak az ágyuk, ismét ömlött a vér és pirosra festette a germán farkasok agyarát. Tombolt a történelem vihara, pusztítva mindent, mit ember épített és ami emberi. A félelem görcsében vonaglott az asszony szíve hosszú éveken át és szótlan szorosra zárt szájjal harcolta mindennap megújuló harcát a kenyérért, az életért.

Vajon mikor találkozott a szabadsággal? Talán egy lőporfüsttől kormos arcú kirgiz fiú szeméből mosolygott rá, talán egy gyárkéményen mozduló vörös zászló lebbenésében látta meg, talán egy öreg proletár-szomszéd lépett eléje kiegyenesedett gerinccel ... ki tudja? Sokan elfelejtették az első mámoros perceket és sokan — akkor — még nem is tudták, hogy a keletről jött ágyuk az új élet, a szabad élet muzsikáját dübörgik.

A perifériára szorult emberek életéről úgy szakadozott fel a nyomor köde, mint augusztus végi hajnalokon a kenyértermő földek rö geiről.

És dúsult, szépült, teljesedett az élet — az asszony élete is. Szépültek a falak és a lelkek, kigömbölyödtek az arcok és a múlt árkába hullottak a szellemet és testet leigázó, megbénító évszázados bilincsek.

És már megtanult mosolyogni, örülni, amikor bekövetkezett a tragédia. Egy nő jött valahonnan, valahogyan. Fiatal, illatos, könnyed. Kezét nem marta vörösre a lúg, derekát nem görnyesztette a ruhával telt kosarak súlya, harc nélkül élt a napsugárbon és a „tízperkettes" férjét elbódította az újszerű csók, az iskolázott szerető által nyújtott mámor.

öt évvel ezelőtt történt. Akkor volt a „tízperkettes" 45 éves a férje 51.

Reggel ment el a férfi és a „tízperkettes" este még önkéntelenül megvetette a másik ágyat is, a megszokottság mozdította kezét, amíg agya nem fékezte le a mozdulatait: megállj, minek? Nincs, elment, egyedül maradtál.

És jött a szomorúság, a bánat, a megalázottság. Könny, amikor mosolyogtak, fájdalom, míg mások örültek, árvaság, amikor mások társukkal együtt járták az utat.

Negyvenöt éves volt. Harcokba, életbe fáradt asszony. Akkor kezdődött volna egy kis örömteljes pihenés, lassúdó léptek a rohanás után, akkor kezdődött volna a csendes nyugodt órák szépsége, akkor tehette volna ölbe két fáradt kezét...

Gutta cavat lapidem! Mennyi könnye hullott ki öt év alatt! A csillogó könnyek leperdültek arcán, beszívódtak a bőre alá, az izmaiba, a szívébe, a tudatába, öt hoszszú éven át marták a könnyek a tízperkettest és akkor hirtelen valami elpattant, valami elromlott, valami elszakadt

ül az ablak előtt, a rácsok árnya négyszögeket rajzol a megkínzott arcra. Először a nyomor rácsán át nézte az életet, azután a fájdalom rácsa tolakodott a szeme elé ...

ül az ablak előtt és nagyon messzire néz. Nyugodt, mint mindig. Csak nem beszél és nem eszik.

Nem merem kimondani, amit gondolok: talán olyan sokáig kellett élnie szorosra zárt szájjal, hogy már ki sem tudja nyitni. Talán anynyira elfáradt, hogy képtelen a mozdulatra ... talán annyira fúj az élete, hogy... meg akar halni?! Olyan szomorú, hogy bánata beárnyékolja a reményt.

PéTERFI GYULA