Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-26 / 34. szám

И álelőtti napfény kúszik be az ablakon és tolvajként ül rá a szék támlájára, az egyszerű üvegváza szélére, amely kis szekrény közepén áll, ki tudja, mióta? Megtelepszik egy időre, onnan lesi Betka asszony munkáját, hallgatja titkait, sóhajtásait, mint az egyetlen néma, nagy tanú. Azután fogja mogát, tovább kúszik az asztalterítőre, lehuppan a konyha kőkockájára és széjjelfolyik, mint az olvadó arany. Betka asszonyt nem zavarja ez a gyakran és boldogan látott vendég, aki az ablak üvegén át jár kibe s még csak ajtót sem kell nyitni előtte. Már ott kúszik a varrógép csillogó lapjain. De lehet-e dolgozni, ha ennyire szemünkbe hull a fény? Nem csal-e könnyet szemünkbe? Mert Betka asszony szemében ott gömbölyödlk egy élő, mozgékony briliáns. (Honnan jött? Forróbb, mint a tűz, hová fut le? A tengerbe talán, hogy találkozzék testvéreivel, ahol összefolyik az öröm, a boldogság ezer apró változása, a messziről Integető nagy bánatok, és letűnt fájdalmak, melyek hazajáró lelkek gyanánt kísértenek magányos éjszakáinkon?) Mit fog beszélni?

Betka asszony felkel a székről, az asztalhoz lép. A nyolc darab százas, a nyugdíj ott fekszik az asztalon, érintetlenül, ahogy a postás hozta. A mellette levő boríték azonban gyűrött. A belőle kihulló újságcikket olvassa. Hányadszor már, ki számolja azt? A papírról egy sötét szemű fiatalember arca néz rá. Barandovi filmrendező. Dusán Klein, született 1939-ben ... Nézegeti a képet közelről, távolról. — A fiam. Az én legkisebb fiam, — suttogja csak úgy befelé. — Igaz, hogy ez az én fiam? — hitetlenkedik egy fél perc múltán. Dehát hogyne lenne igaz, amikor felesége, sőt fia is van ennek a fiúnak. Apró ember a barandovi új lakásban, aki első

tiszolci hegyek felé veszi útját. A gyerekeket pesti rokonokhoz akarja eljuttatni. A drágán megfizetett csempészeket elfogják, a gyerekek toloncházba kerülnek. Kétségbeesett hónapok következnek. Aztán újra akad két ismerős, aki a gyermekek sorsát vállalja. Négy egész napot ólálkodnak a toloncház környékén, míg végre az udvaron megpillantják Karéit, a legidősebb fiút, aki akkor már nyolcéves. A két „kicsi“ szöktetéséről ő gondoskodik. A kerítésnél nyílást vág éjjel a két Ismerős és reggel egyenesen a karjukba repül a három gyermek. Az utolsó pillanatban. Másnapra volt tervezve a gyermekek elszállítása valamelyik gázkamra irányába.

Ezerkilencszáznegyvennégy. ősz. A tiszolci hegyekből sürgönyt hoz a postás. — Azonnal indulj. — Ruíiaková kevés poggyásszal, három fiával vonatra száll. A tiszolci állomáson a férje különös fogadtatásban részesíti. Egy automatot nyom az asszony kezébe. — Ez a tiéd. Ezzel fogsz lőni. — A vékony asszony kicsi kezét lehúzza a gépfegyver. Ijedten pillant az urára.

— Nem tudok vele bánni, — nyöszörgl halkan, és a gyermekeire gondol.

Majd megtanulsz, — hallatszott a könyörtelen, de meleg hangú biztatás.

— Jól van, majd megtanulok.

Lyukat vájnak a földbe mint a vakondok, a gyermekeivel ilyen lyukban húzza meg magát. Leheletével melegíti Dusánt, meg ne fagyjon. S még sok ilyen éjszaka következik. Azután odébb húznak. Brezno n/Hronom, Predajfta. Az őszi hideg rákényszeríti, hogy gyermekeit rábízza a falusiakra. S mindenütt lőnek, éjjel, nappal. Lőnek, egyre lőnek. Itt találkozik először Jegorov kapitánnyal, aki úgy marad meg emléMIT BESZÉL AZ ÉLŐ

mMm?

lépteit a zöld szőnyegen tapossa majd. Ezen esik el először, hogy aztán vállára vehesse a világot. Az ő ötödik unokája. Aztán a másik két fiára gondol. Karel nyúlánk alakja fut eléje a pozsonyi Nová scéna deszkáiról, majd János arca a Karlovy Vary-i iskolából tanítás közben. Az egyiknél két kislány, a másiknál két kisfiú unoka van. A kis család nagyra szaporodott. Betka aszszony szeme messze réved. Ezerkllencszázharminckilenc ... Dusán júniusban született. Alig választotta el, kezdődött a munka, harc az életért. Röpiratokat szállít autón, gyalog, vonaton. Kilogramm-, métermázsa-, vagonszámra? Ki számolta azt? A bizonytalanság fekete csúcsain remegve lépked apró asszonylába. Fél. Ki ne félne, hogyha az életével játszik. Aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik, vagy dilettáns, nem igazi játékos. Lapuló falvak, áléit lejtők, szendergő városok, élő és alvó embermezők, ravatalbércek között visz az útja. Hogyan kerül Elysium csöndes mezőire? — volt a kérdés. Ilava biztos zárkáin, vagy Buchenwald, Auschwitz,* Terezin gázkamráin keresztül? Ezerkllencszáznegyvenegyet Ír a naptár — a nagymihályi járás Vlnna nevű faluja mellett fogják el. Az autó tele röplrattal. A sofőr is munkatársa. A Járásbíróság s a kihallgatások sora következik. A testén kék-zöld foltok. Aztán kiengedik, mert néma marad. A férjét is, akit szintén lecsuktak, hisz ő volt Betka elindítója. Nem maradhatnak a régi fészekben. Álnéven Pozsonyba szöknek. Betkából Ruáiaková lesz, a férjéből Gál. Látszatra két idegen, de egymás mellett, egy úton haladnak. A férj csakhamar a

kezetében az elkövetkező húsz év alatt, — amíg újból nem találkoznak Banská Bystricán —, mint örökké fütyörésző, örökké dúdoló, örökké vidám ember.

—- Miért dugod a feleséged a konyhába? — kérdezi egy reggel Jegorov kapitány Betka asszony férjétől. Egyenesen szenzáció, ahogy ez az asszony megtanult lőni, s ügy ápolja a szétroncsolt végtagokat, mintha húsz éve csinálná. Te meg erőszakkal a konyhába kényszerlted.

— Kényszeríti az isten. Nem nagyon kell azt kényszeríteni. Minden lében kanál. Születési hiba.

— Irigylésre méltó férj vagy, öregem, de most egy időre elvisszük a feleségedet. Nem lesz a konyhában, nem is fog ápolhi, lőni sem. Nagyobb hasznát is vehetjük.

— Női...? — figyel fel Betka aszszony férje.

— Ma mondta Aszmolov kapitány, hogy a szlovák és az orosz nyelven kívül németül és magyarul is tökéletesen beszél.

Az igaz —, hagyta helyben a férj.

— Tehát főnyeremény részünkre. Nem lesz könnyű dolga, veszéllyel jár, nem tudom, mit szólsz hozzá, — gyermekeid anyja...

— Ha úgy gondolod, elvégzi, amit rábízol, beszéld meg vele. — összenéznek, kezet ráznak.

— Idehallgass Kátya, vagy hogy Is hívnak te asszony?

— Most Anna vagyok, az igazi nevem Betka.

— Tudod mit? Itt Kátya leszel. Jól figyeljl Látod ezt a gyalogösvényt? Bukovecre vezet. A falu közepén van a mészárszék. Attól jobbra a harmadik házban várnak rád. Élelmet kapsz. — És Kátya parasztlányruhában útnak indul.

A batyuja megtelik buktával, cukorral, kenyérrel és szalonnával. A fiatal háziasszony szeme Betka kisujján akad meg, amikor búcsúznak a kapunál.

— Igaza van, — szólt ijedten a szótlan figyelmeztetésre. — Ez elárulhatna. Maguk felé ilyet nem hordanak. — Lehúzza az utolsó otthoni emléket és a fiatal asszony mellett álldogáló hároméves csöppség legkövérebb ujjacskájára húzza. — Így ni! Emlegess érte jó szívvel. Lehet, hogy még valahol találkozunk, ha véget ér ez az ordas, veszett háború. A fiatal anya meghatva öleli meg a parasztleányruhába öltözött katonaasszonyt, a kislány meg nem tud betelni a kis aranygyűrű csillogásával.

Szemeregni kezd az eső. Az áldatlan felhővíz egyre áthatóbban mossa ruháját, batyuját is. A jesenskyi völgyből egyre sűrűbben lőnek. A völgytől a falu csak pár kilométer. — A gyermekeim! — nyöszörgi kétségbeesetten az aszszonyszív és lenéz a szakadékba, amely előtte tátong szédítően éhes, feneketlen pofájával. — Gyáva emberek menedéke, hallgass! Amíg a remény egyetlen töredéke él Itt a szivemben, addig nem jövök el hozzád. De a szíve és a torka annyira szorongatja, hogy hányingere támad. Nekifut a meredek hegynek. Fatönkbe, bozótba kapaszkodik, hogy vissza ne guruljon. Hátán megrándul a batyu s vissza-visszarántja. A teste olyan izzadt, hogy összefolyik az esővízzel, de nem érzi. Sárosán, lucskosan érkezik a hegyre.

— Megjöttél Kátyusa? — fogadja örömmel Jegorov kapitány. — Ügyes kislány vagy. Fújd ki magad, újabb út vár. — Kátya rebben, mint a víz felszíne, ha hűvös szél éri. Előérzete nem csal. — Ne ijedj meg, miféle katona vagy?

A gyermekeim?!

— Ügy van, a gyermekeid. Amilyen gyorsan tudsz, lemész a faluba. Statáriumot hirdettek. Itt a ruhád, az erdőszélén átöltözködsz, finom német hölgygyé ez a viselet. Ezt a rongyot otthagyod egy bokorban... — Betka mintegy félálomban hallja Jegorov utasításait. De az agy finom műszer, pontosan rögzít. Látja, hogy a negyven felkelő nekiesik a batyunak, amelyben a bukta, cukor, kenyér maszlaggá ázott, csak a szalonna maradt egészben. Mindenkinek jut egy félmarék maszlag és egy falat szalonna. Az Ujjúkat tisztára nyalják, mosni nem kell. Utána esővízzel öblítik.

Kátya testéhez meseszép báránybőrbunda simul, lábán a legfinomabb szattyánból készült magasszárú csizma, mire vonatra száll a gyermekeivel. — Hogy ez a Jegorov ml mindenre nem gondol!

Az egyik pozsonyi kolostorba két SS katona kíséri be és adja át a főtisztelendő úrnak a három német árvát, akiket Betka asszony, mint Anna és idegen német megbízott kísér.

— Az Űr gondját viseli az árváknak, — feleli a tisztelendő atya Annának, de a két SS-katona tisztelgésére csak riadtan és alig hallhatóan dünnyög. Nem tudhatja, hogy a kék zubbony alatt két hegyi felkelő szíve dobog.

— Főtisztelendő atyám, este meggyónnék, ha visszatérek.

— Leányom este hatkor itt találsz a sekrestyében.

Amikor visszatér, még nincsen hat óra. Megnyugtatóan, el nem bocsájtóan öleli magához a templomi homály. Egyedül van. Békesség árad a csendből, csak a kóbor szél kocogtatja meg néha