Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-28 / 4. szám
I— ш N >■ ш H-о A kubaiak temperamentumáról, egész különleges ritmusérzékéről már régebben hallottam, de ha saját szememmel nem láttam volna őket, soha sem hittem volna, milyen hatást gyakorolhat a tánc az emberekre. Club militare Ez a klub Havannában, mondhatnám a legszélesebb népréteg táncos szórakozó helye. A táncterem tágas és nincs benne egyetlen asztal vagy szék sem. A klub udvara tulajdonképpen park. A teremben a párok csak táncolnak, a parkban viszont pihennek. Odaérkezésünkkor épp a mozambice nevű táncot lejtették. Ez a tánc ma a legdivatosabb Kubában. De nem úgy divatos, mint nálunk a közelmúltban a charleston vagy a twist. A mozambice kultusza összehasonlíthatatlanul erősebb. Kubában nemrégen még mindenki pachangát táncolt, ma pedig már kizárólag csak mozambicet. A tánc láttán nem tudom, mit csodáljak meg először. Azt a húsz zenészt, akik roppant kitartással ütik a különböző nagyságú dobokat, a nyolo fúvóst, vagy talán a négy táncoló énekest a mikrofon mögött és előttük azt a csodálatos szépségű táncosnőt, akinek világoszöld tricotin ruhája úgy feszült testén, hogy annak leírásához nincs is kellő bátorságom? Peregnek a dobok, harsognak a trombiták, a nép pedig táncol. Az iram egyre gyorsabbá válik, és a dobogó is provokálja a tömeget. A táncosok ebben a pokoli ütemben leírhatatlan figurákat rajzolnak. Fejjel, vállal, kézzel, csípővel, lábbal, de még szemmel is mozambicéznek. Gyorsabban, még gyorsabban . . . Egyetlen izom sem maradhat tétlenül. Hol maradna a mi csárdásunk e tánc mögötti Ez már valóságos pokoli iram. A szólótáncosnő, fiatal karcsú, törékeny, akárcsak a kubai lányok többsége. Minek is titkoljam, lenyűgöz szépségével és mozgásával. A kübli lányok nem ЫДпуохпак a milícia soralbál sem. A MOZAMBICE RITMUSÁBAN Szünet. .. Átköltözünk a világ legnagyobb bárjába, amely ezt az exotikus nevet viseli: Tropicana Tulajdonképpen az egykori milliomos negyed éjjeli mulatóhelyeinek egész komplexumáról van szó. A forradalomig csaknem teljes egészükben az amerikaiak kedvtelését szolgálták. Fényűzőbb szórakozóhelyeket még elképzelni is nehéz lenne. Régen a táncosnők kizárólag csak ,.trópusi“ öltözékben léphettek itt fel. Ma a Tropicanaban Kuba legjobb művészei szerepelnek. Este 10 óra után érkeztünk. Chevrolet kocsinkba — legnagyobb meglepetésünkre — egy libériás portás ült be, aki az autót a bár garázsába állította. Azután fenntartott asztalunkhoz, közvetlenül a táncparkett széléhez vezettek. Hogy nyomban három pincér is a rendelkezésünkre állt, nem meglepő, mert Kubában a kiszolgálás mindenütt nagyszerű. A bárban vagy harminc tagú zenekar játszott, a villamos hőszabályozók kifogástalanul működtek, és így a havannai hőség itt igazán elviselhető volt. Említésre érdemes még a hangulatvilágítás is. Minden asztalon egy kis lámpa ég, úgyszólván közvetlen szomszédját sem látja jól az ember. A tulajdonképpeni műsor éjfél előtt egy órával kezdődik, olyan zajjal és fénypompával, hogy a látogatón csaknem rémület lesz úrrá. Ezért, amikor az a húsz szebbnél-szebb ,.istennő" csaknem évakosztümben leszáll az Olimpuszról, a néző észre sem veszi, hogy a félkör alakú parkett automatiku-A mezőgazdaságban dolgozó lány, frissen szedett dohánylevelekkel. Jósé Marti nemzeti hósrói elnevezett tér. Előtérben Marti szobra. san az asztallapok szintjére emelkedett. Egyszerre csak egy sötétbarna mulatt táncosnő jelenik meg előttünk és csaknem beletáncol italunkba. És ahogy egy táncosnő ellibben, helyébe mindjárt más, hol spanyol, hol indián lány lép. . . Még soha sehol annyi szép nőt nem láttam együtt. En fér medad mia A kubai nők többsége fehér bőrű, hajuk sűrű és fekete, szemük sötét. Tipikusnak mondható, hogy még a kevésbé szépek mozdulatai is olyanok, akárcsak egy királynőé. A fejüket mindig magasan hordják, járásuk pedig egyszerűen isteni. Ruházatuk feszes, testhezálló. Meggyőződésem azonban, hogy a kubaiakat senki sem tanítja a mozgásra, ezt már valahogy öröklik. Rendkívül ízléses öltözékeiken semmi fölösleges csecse-becse, vagy tarkaság. A szokáshoz tartozik, naponta kétszer is átöltözni. Délután már más ruhában mennek munkába, mint reggel. A kubai nők kedvelik a bókot. Egy ott dolgozó csehszlovák szakember a havannai Libre szálloda előtt rászedett, hogy ha egy feltűnően szép nő megy el mellettünk, mondjam: ,,En fér medad mia“, vagyis: ,,ön az én betegségem". A lány meghajolt és halkan ezt mondotta: „Gracias — köszönöm“, s megállás nélkül tovább ment. Másokat tetőtől talpig végigmértünk, amiért egy cseppet sem sértődtek meg, sőt ellenkezőleg, barátságosan ránk mosolyogtak. A bókolás ilyen megnyilvánulása is jólesik a kubai nőknek. Azt mondják, hogy ha a férfiak nem vennék észre a szépségüket és nem adnák azt nyíltan tudtul, akkor megsértődnének. Havannában a férfiakat más meglepetés is érheti. Főleg a külföldieket. Egy Havannában dolgozó csehszlovák specialista találkára hívott meg egy kubai lányt, akit a munkahelyéről már jól ismert. Nem kis megdöbbenésére, a lány szüleivel és fivérével jött el a találkára. A szokások szerint tisztességes lány olyan férfival, akit szülei nem ismernek, szórakozni nem jár. Amint látjuk, ahány ház, annyi szokás. Irta és fényképezte: Dr. J. BALOG .„Először jön a munka, vagyis az írás, a szerelem - és csak azután a nevetés.” Tizenhét éves korában még zárdanövendék volt, tizennyolc éves korában viszont már azt bizonyította, hogy többet tud az életről és a szerelemről, mint amennyit az ilyen zárdanövendékek tudni szoktak. Akkoriban Irt regénye a „Bonjour Tristesse“ — 21 nyelven jelent meg és világsikert aratott. Sokan ezt csak véletlen sikernek könyvelték el. De Francoise Sagan bebizonyította az ellenkezőjét. Később megjelent művei: az Un certain sourire, Aimez — vous Brahms? és a Les merveilleux nuages, valamint a Svédországi kastély elmű színműve óriási példányszámban jelentek meg. Francoise Sagan meggazdagodott, de a pénzt, amelyet megkeresett, — bár milliókról volt szó, — két marokkal szórta szét. Nagyvonalúan élt, de szerinte ez az életmód nem változtatott a természetén. Idegen emberekkel szemben bizalmatlan, tele van gátlással, az újságíróktól határozottan fél és irtózik. Csak egyik jó barátnőjének, a párizsi Marlyse Schaeffer újságlrónőnek beszélt nyíltan saját magáról, érzelmeiről, tulajdonságairól, és arról a férfiről, akitől elvált, s akivel azóta ismét együtt él. Marlyse Schaéffernek nem is kellett kérdéseket feltennie, csak jegyeznie. Harminc éves vagyok, de ugyanúgy lehetnék 25 vagy 28 is. Az arcom nem változott... legalábbis úgy gondolom, ugyanis nem nézek túl gyakran a tükörbe. Szeretnék csinos lenni. Bár ezzel a gondolattal már sokkal kevesebbet foglalkozom, mint 18 éves koromban. Most már megszoktam az arcomat és mások is megszokták. Ügy élek, úgy öltözködöm, mint tíz évvel ezelőtt, s azt hiszem, hogy ez mindig így marad. Az iker-csillagképben születtem. S előfordul, hogy hiszek a csillagok járásában. Máskülönben nem vagyok babonás. A kártyavetés nálam csak intellektuális kíváncsiság. Az iker csillagképbe illően van egy egész csomó jellembeli tulajdonságom. Például adakozási hajlam, és önzetlen gondolkodásmód. Ügy gondolom, az életkornak tulajdonképpen nincs fontosabb jelentősége. Az számít, amit az arcról le lehet olvasni. Őszintén meg vagyok győződve arról, hogy arckifejezésem nem rosszindulatú, nem elkeseredett és nem is fölényes. Most, harmincéves koromban az arckifejezésem nyílt és jellegzetes mosoly ül rajta. Nem ironikus, egyáltalán nem, inkább sugárzó. Érdekes, hogy a „sugárzó“ kifejezést egyre gyakrabban használom mostanában, de 18 és 28 között inkább a „cinikus“ volt a kedvenc kifejezésem. Később rájöttem, hogy a cinikus kifejezés nem hozzám való, ahhoz én túl érzékeny vagyok. Nagyon gyorsan írok Gyermekkoromban mindig nekem volt a legjobb az iskolai dolgozatom. írni csak ösztönösen lehet, azt nem lehet megtanulni. Ez az ég ajándéka. Nagyon könnyen és gyorsan írok. Némely kéziratomat — főképp a színdarabokat — három hét alatt írtam meg. Legjobban színművet szeretek írni, ez megy nekem a legjobban. Röviden: a színház elragadtat. Alig, hogy kiadómnak 3 órakor leadtam új regényemnek a kéziratát, egyszer csak nem is tudom hogyan, azon vettem észre magamat, hogy ismét az írógép mellett ülök, pedig előző művemen igazán keményen dolgoztam. Hét órakor már befejeztem új színdarabom első felvonását. Hogy miről szól, még titok, senki sem ismeri. Nem tudom, mi a szegénység Az iskolában számtanban mindig utolsó voltam, s ez még ma is így van. Nem tudok számolni, ez nekem sehogy sem megy. Az sem érdekel, hány milliót kerestem, hány példányszámban adták ki a müveimet és hányán nézték meg darabjaimat, mindez untat. Pénzügyeimet két személyre bízom: a kiadómra és a bankáromra. Az elsőtől újra kunyerálok, ha elfogytak millióim, amelyeket a má-
